thumb|left|222px|id. Willem van de Velde (1665–1693 között): Az angol flotta megérkezik a norvég partokhoz (tusrajz). Rotterdam, Museum Boijmans Van Beuningen thumb|left|222px|Arnold Bloem: A vågeni csata — rézmetszet(?), kézzel színezett változat
A vågeni csatát 1665. augusztus 12-én (az akkor érvényes Julianus-naptár szerint augusztus 2-án) vívta a támadó angol hajóraj a Vågen-öbölben (Bergen kikötőjében) védekező holland fűszerflottával. A hollandok oldalán beavatkoztak a küzdelembe a norvég partvédő erődítmények. A csata a támadók vereségével zárult: bár egy hajójuk se süllyedt el, több is súlyosan megrongálódott és sok embert vesztettek.
A cikk szövegében a dátumokat a Julianus-naptár szerint adtuk meg. A napjainkban érvényes Gergely-naptár szerinti időpontokhoz ezekhez tíz napot hozzá kell adni. Tehát a csatát a Julianus-naptár szerint augusztus 2-án, a Gergely-naptár szerint augusztus 12-én vívták.
Előzmények
Az 1665-ben kirobbant 2. angol–holland háború első nagy tengeri ütközetében, az 1665. június 13-án vívott lowestofti csatában az angol hajóhad a Jakab yorki herceg (trónörökös) alatt tönkreverte a döntő hibákat elkövető Jacob van Wassenaer Obdam vezette holland flottát. Jakab nem aknázta ki a győzelmet; nem üldözte a szétszórt és zömmel sérült holland hajókat; ennek ellenére az év hátralevő részében az Északi-tenger egyértelmű urai az angolok maradtak.négy napos csata 1666
A holland flották mozgása
de Ruyter
A hollandok még 1664 végén kiküldtek Michiel de Ruyter parancsnoksága alatt egy hajórajt az angolok által elfoglalt gyarmataik (Guinea és Új-Amszterdam, a mai New York) megsegítésére. De Ruyter Guinea visszafoglalása után Amerikába indult. Lerohanta Barbados szigetét, lerombolta a kikötőt és a hajóépítő műhelyt, majd északnak vette útját. Új-Amszterdam felé hajózva tudta meg, hogy kitört a második angol–holland háború, és őt visszarendelik a hazai vizekre. Mielőtt visszatért volna, még gyorsan kifosztotta Új-Fundlandot. Augusztus 6-án futott be hajóival Delfzijl kikötőjébe, ahol lelkesült tömegek fogadták. Johan de Witt ezután őt kérte fel az egyesült holland flotta főparancsnokának.
VOC
A holland flotta újjáépítése és általában a háború finanszírozása szempontjából alapvetően fontossá vált, hogy a Holland Kelet-indiai Társaság (VOC) hajórajának sikerüljön hazaszállítania értékes fűszerrakományát Holland Kelet-Indiából. A másik oldalon a holland flotta elfogása nemcsak a hollandokon vágott volna eret, de az angol kincstárat is komoly bevételhez juttatta volna.
A szállítmány főbb tételei:
242 t bors, közel 190 t szegfűszeg, több mint 140 t szerecsendió, 55 t szerecsendió-virág, közel 230 t fahéj több mint 8 t ébenfa, több mint 5 t hernyóselyem, körülbelül vég egyéb szövet, igazgyöngy körülbelül 900 kg indigó, 2933 rubin, 3084 nyersgyémánt, porcelántárgy. A rakomány együttes értéke mintegy 11 millió gulden volt — több mint például a dán korona éves bevétele. A flotta 1664 karácsonyán indult útnak a tapasztalt Pieter de Bitter parancsnoksága alatt. Ő esélytelennek ítélte az átjutást az angolok ellenőrizte La Manche-on, és a brit szigeteket északról megkerülve, az Északi-tengeren át akart befutni a honi kikötőkbe. Június 29-én egy a vihar szétszórta a hajórajt, ezért a hajók az ilyen esetekre találkozópontnak kijelölt Bergen, a szövetségesnek hitt Dánia–Norvégia legnagyobb északi-tengeri kikötője felé vették az irányt. Bergenbe
július 19-én érkezett meg az első három hajó: a Kogge jacht ( gulden értékű rakománnyal), a Diemermeer fleute ( gulden értékű rakománnyal) és a Jonge Prins fleute ( gulden értékű rakománnyal). A következő tíz napban hét újabb hajó futott be: a Walcheren ( gulden értékű rakománnyal), a Phoenix ( gulden értékű rakománnyal), a Slot Hooningen ( gulden értékű rakománnyal), a Brederode ( gulden értékű rakománnyal), a Rijzende Zon jacht ( gulden értékű rakománnyal), Wapen van Hoorn fleute ( gulden értékű rakománnyal) és az Amstelland fleute ( gulden értékű rakománnyal).
Ezután gyorsan beérkezett a többi is, kivéve a Nieuwenhoven jachtot ( gulden értékű rakománnyal) és az Ooievaar fleutét ( gulden értékű rakománnyal) — ezek Trondheim kikötőjében találtak menedéket. (A Muskaatboom a maga gulden értékű rakományával még Madagaszkár partjaihoz közel eltűnt egy viharban.)
A holland–dán szövetség és kijátszása
Dánia–Norvégia 1658 óta Hollandia stabil szövetségesének számított. Ekkor lépett be ugyanis Hollandia a dánok oldalán az északi háborúba. 1659 februárjában a dánok egy erős holland kötelék segítségével tudták csak megvédeni a svédektől ostromolt Koppenhágát. A Jacob van Wassenaer Obdam tengernagy vezette holland flotta 1656 júliusában Danzigot mentette fel, majd Obdam helyettese, Michiel de Ruyter visszafoglalta a dánoknak Nyborg városát Fyn szigetén.
A két ország a háború után is több szerződéssel erősítette meg barátságát, és a holland hajósok teljes joggal gondolták, hogy biztonságban lesznek a norvég kikötőkben.
A fűszerflotta rakománya azonban túl értékes volt; ennek a csábításnak III. Frigyes dán király nem tudott ellenállni. George Downing koppenhágai angol nagykövet július 22-én tudta meg egy rostocki kereskedőtől, hogy a VOC flottája Bergenbe érkezik, és haladéktalanul jelentette ezt királyának. Július 30-án egy oostendei illetőségű kereskedőhajó újabb holland hajók Bergenbe érkezéséről számolt be; ekkor az angol király úgy döntött, hogy megállapodik a dánokkal, és közösen elfogják a holland hajókat.
Augusztus 5-én II. Károly személyes, rendkívüli és meghatalmazott követe, sir Gilbert Talbot Bell, Gary M (1990). A Handlist of British Diplomatic Representatives: 1509-1688. Royal Historical society. . 37. old. titkos szóbeli megállapodást kötött III. Frigyessel. Frigyes vállalta, hogy nem akadályozza az angol flotta támadását, és a zsákmányt a két uralkodó megfelezi — tehát a bevétel nem az államkincstárat, hanem a királyok magánvagyonát gyarapítja. Ezután:
1. Frigyes parancsot küldött Claus von Ahlefeldt városparancsnoknak, hogy tiltakozzon az angol támadás ellen, de ne tegyen ellene semmit.
2. II. Károly egy titkos megbeszélésen személyesen utasította lord Sandwichet a „magánakció” megszervezésére. Ennek sikere érdekében a lord az elfogó hajórajhoz afféle komisszárnak kinevezte hasonnevű unokaöccsét, az udvaronc és kalandor Edward Montagút.
Az angol flották mozgása
A lowestofti győzelem után elkövetett mulasztásai miatt II. Károly leváltotta a flotta főparancsnokának tisztéről fiát, a yorki herceget. A főparancsnok tisztét megosztotta George Monck és Rupert herceg között — ők régi ismerősök voltak még abból az időből, amikor Monck Cromwell egyik „tengeri tábornoka” volt, Rupert herceg pedig magánflottája élén a köztársaság ellen küzdött. Kölcsönösen becsülték egymást; mindvégig kiválóan együttműködtek.
Július elején az angolok megtudták, hog de Ruyter Amerikából hazatérő hajóraja megérkezett Skócia nyugati partjaihoz, és a déli úton kíván hazatérni.Boxer, Charles Ralph. The Anglo-Dutch Wars of the 17th Century. London, 1974. Ezért jelentős erőket vontak össze Északi-tengeren, a La Manche-tól nem messze, hogy rajtaüthessenek. Ennek a flottának a parancsnoka az az Edward Montagu (Sandwich 1. grófja) lett, aki korábban a lowestofti csatában az angol utóvédet vezette. A király titkos megbeszélésükön utasította lord Sandwichet a Bergenben gyülekező fűszerflotta elfogására. Montagu ezért július 27-én haditanácsot hívott össze. Thomas Teddeman ellentengernagy parancsnoksága alatt elkülönített egy nagyobb hajórajt és Bergenbe küldte, hogy az ott gyülekező holland hajókat fogja el vagy legalább tartóztassa föl. A zökkenőmentes ügymenet és a király által igényelt titkosság biztosítására személyes bizalmasaként kinevezte Teddeman mellé hasonnevű unokaöccsét, az udvaronc és kalandor Edward Montagút.
Ő maga lesállásában várta de Ruytert (úgy ítélték meg a királlyal, hogy ha a teljes flottát vinné, az akciót nem tudnák eltitkolni), de nem kapott újabb híreket a hollandokról, ezért ők gond nélkül hazatértek.
Thomas Teddeman flottillája eredetileg 22 hajót számlált. Meglehetősen laza kötelékben, nagy területen szétszóródva igyekeztek céljuk felé, és a hátul haladó nyolc hajót egy hirtelen, erős szél északnak sodorta. Nem tudták tartani a kijelölt irányt, és elszakadtak a többiektől. Közülük valószínűleg csak egy tudott időben csatlakozni a többiekhez — legalábbis erre utal, hogy Teddemannek a harc kezdetén 15 hadihajója (és két gyújtóhajója) volt.
Az angol parancsnokot arra utasították, hogy a lehető leggyorsabban és erőteljesebben járjon el. Így vélték elkerülhetőnek a fő flotta beavatkozását, ami veszélyeztette volna a titoktartást. Az angol–dán megállapodás után küldtek neki egy másik parancsot is, hogy halassza el a támadást addig, amíg a partvédő erők meg nem kapják a dán király parancsát — ez azonban nem jutott el hozzá, mert a hírnököt a hollandok elfogták (és ebből megtudták, hogy mit terveznek az angolok).
Az angolok érkezése nem volt túl szerencsés. Augusztus 1-én este hatkor értek Bergen elé, hogy elzárják az öböl bejáratát. Mivel nem ismerték a kikötőt és értelemszerűen révkalauzuk se volt, zászlóshajójuk, a Revenge zátonyra futott a Nordnes-fokon, és csak nagy munkával tudták onnan levontatni.
Előkészületek Mihelyst úrrá tudott lenni az érkezéssel járó kavarodáson, Teddeman a partra küldte Edward Montagút, hogy tárgyaljon a norvégokkal. Nagy csalódására a dán parancsnokok nem voltak hajlandók együttműködni, mivel nem kaptak erre parancsot királyuktól. Az eredménytelen egyeztetésről Montagu hajnali 4 órakor tért vissza, és Teddeman azonnal újra partra küldte, hogy most már az erő pozíciójából fenyegesse meg a makacskodó norvégokat. Montagu erősen elragadtatta magát és azt állította, hogy az angol flottának 2000 ágyúja és 6000 embere van, amivel nem keltett nagy hatást, tapasztalt, norvég tengerészek tisztában voltak vele, hogy a valós érték ennek körülbelül harmada. Még ennyi hitelt sem adtak szavainak, amikor a térdszalagrendet ígérte von Ahlefeldt városparancsnoknak, ha hajlandó együttműködni.
Amikor ismét elutasították, Montagu végigcsónakázott a holland hajósor előtt, hogy megtekintse az előkészületeket. A kikötő semlegességét formálisan tiszteletben tartó hollandok eljátszották neki a Wilhelmust (a hollandia himnuszt), és háromszor fehér füsttel tisztelegtek előtte. Eközben az angol hajókról tömegesen szálltak partra a tengerészek, és megfélemlítették a lakosságot; sok polgár elmenekült.
De Bitter sietve visszahívta a városból a holland tengerészeket. Mivel közülük kevésnek volt elegendő harci tapasztalata — ráadásul sokan még csak nem is hollandok voltak — a harci kedvet azzal emelte, hogy győzelem esetére háromhavi extra bért ígért. Az ilyen ígéretek a holland törvények szerint kötelező erejűek voltak, tehát a bejelentést lelkesen fogadták. Ezután de Bitter a könnyebb hajókról több ezer matrózt az erődök megsegítésére küldött, nehogy az angolok partra szállva hátbatámadják a szárazföld felől védtelen állásokat.
A résztvevő erők és hadrendjeik A partvédő ütegeket a két erődben — az északi Bergenhusban és a déli Sverresborgban helyezték el. Ezek parancsnoka a hivatásos katona luxemburgi Johan Caspar von Cicignon vezérőrnagy volt. Claus von Ahlefeldt városparancsnok parancsát követve elrendelte, hogy amíg valami rendkívüli esemény nem történik, az erődök ne avatkozzanak a küzdelembe. Ahlefeldt hallott némely pletykákat a két király titkos egyezségéről, de semmilyen parancsot nem kapott, és eldöntötte, hogy szigorúan ragaszkodik az érvényes szerződésekhez. Ezek bármely nemzet öt hadihajójának megengedték a kikötést, és Ahlefeldt közölte Cicignonnal, hogy ennél egy darabbal több angol hajó beúszását se engedi.
Mivel az öböl bejárata mindössze 400 m széles, az angolok csak hét hajót tudtak eléállítani. Ezek északról délre sorban
a Prudent Mary, a Breda, a Foresight, a Bendish, a Happy Return, a Sapphire és a Pembroke