Mária Béla, születési és 1945-ig használt nevén Müller Béla (Budapest, Erzsébetváros, 1903. február 15. – Budapest, 1975. augusztus 10.) ideg- és elmegyógyász, költő, műfordító.
Élete Müller Ignác (1869–1942) nyomdász és Eiler Antónia gyermekeként született zsidó családban. Középiskolai tanulmányait Újpesten végezte, 1922-ben tett érettségi vizsgát. Az 1920-as évek elején bekapcsolódott a baloldali irodalmi életébe, Kassák Lajos Munka-köréhez tartozott. A numerus clausus miatt nem vették fel magyar egyetemre, ezért külföldön folytatott egyetemi tanulmányokat. 1924-től Olaszországban dolgozott szállítómunkásként, majd a nápolyi egyetem orvostanhallgatója lett. 1930-ban avatták orvosdoktorrá. A Nápolytól nem messze található Nocera Inferiore-ben működött Marco Levi Bianchini professzor elmegyógyintézete, ahol gyakornokként helyezkedett el. Tizenöt évig dolgozott a pszichiátrián, ahol illegális kommunista sejtet is vezetett. 1939-ben a fasiszta kormány kiutasította Olaszországból. Visszatért Magyarországra, ahol azonban diplomáját nem nosztrifikálták, ezért nem kapott állást és végül fizetés nélküli externistaként dolgozott a Pesti Izraelita Hitközség Szabolcs Utcai Kórházában, Richter Hugó idegosztályán. E korszakban írta legtöbb versét. 1939-től bekapcsolódott az illegális kommunista párt tevékenységébe, részt vett a kommunista orvoscsoport megszervezésében és tagja lett a VI. kerületi pártszervezetnek. A második világháború idején megjárta az ukrajnai és a bori büntetőtáborokat. 1944-ben átszökött a jugoszláv partizánokhoz. Szegeden kulturális tevékenységet folytatott, majd visszatért Budapestre. Tudományos közleményei jelentek meg, főleg a skizofrénia témaköréből, az alkoholizmus és az endogén pszichózisok kapcsolatáról. 1957-től 1972-ig igazgató főorvosként vezette az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetet.
Tagja volt az Egészségügyi Tudományos Tanács ideg-elme szakmai bizottságának. Tevékenykedett a Magyar Orvostársaságok és Egyesületek Szövetsége (MOTESZ) Ideg-elmeorvosi Társasága vezetőségében. A beteggyógyításban különös fontosságot tulajdonított a rehabilitációs kezelésének. Igazgatása alatt létesült az intézetben, elsőként az országban, rehabilitációs célokat szolgáló nappali szanatóriuma. Elnöke volt a Magyar–Szovjet Társaság II. kerületi szervezetének.
1922-től, de főleg nyugalomba vonulása után cikkei, versei jelentek meg a Magyar Írásban, a Népszavában, a Munkásban, a Korunkban, az Új Időkben, a Kortársban. Több olasz regényt fordított magyarra.
Felesége a losonci születésű Sebestyén Róza (1903–1972) volt, Sebestyén Sándor és Lengyel Franciska lánya, akit 1928. július 19-én Budapesten, a Terézvárosban vett nőül.
A Farkasréti temetőben nyugszik.
Művei Kirobogás (versek, Budapest, 1923) Mit páváskodsz előttem? (versek, Budapest, 1928) Győzzön az értelem (versek és versfordítások, Budapest, 1944) Életed kötelez (versek, Budapest, 1948) Ritka varázslat (versek, Budapest, 1971)
Orvosi témájú közleményei Az új elmeügyi törvényről (Orvosi Hetilap, 1967, 31)
Díjai, elismerései Szocialista Hazáért érdemrend Munka Érdemrend arany fokozata (1963, 1968) Kiváló Orvos (1966)
Jegyzetek
Források
Gergely András: Jeles magyar zsidó orvosok lexikona. Budapest, Makkabi, 2001.
Kategória:Magyar ideggyógyászok Kategória:Magyar költők Kategória:1903-ban született személyek Kategória:1975-ben elhunyt személyek Kategória:Budapesten született személyek Kategória:Családi nevüket magyarosított személyek Kategória:Munkaszolgálatosok Kategória:A holokauszt magyar túlélői Kategória:A Farkasréti temetőben eltemetett személyek