A szubordinacionizmus vagy alárendeltségtan a Szentháromságról szóló keresztény teológiai vitákban használt fogalom. Általános értelemben olyan felfogást jelöl, amely szerint a Fiú, vagyis Jézus Krisztus, illetve egyes változataiban a Szentlélek is, nemcsak szerepe vagy küldetése szerint, hanem létében vagy isteni méltóságában is alárendelt az Atyának.Magyar Katolikus Lexikon: „szubordinacionizmus”.J. N. D. Kelly: Early Christian Doctrines. 5. javított kiadás. A & C Black, London, 1977.
A fogalmat különösen a 2–4. századi szentháromságtani viták értelmezésében használják. Fontos különbséget tenni a korai keresztény szerzőknél gyakori, még nem pontosan kidolgozott alárendelő nyelvezet és a később eretnekségként elutasított tanítás között. Sok 2–3. századi teológus úgy beszélt az Atyáról, mint a Fiú forrásáról vagy eredetéről, de nem feltétlenül akarta tagadni a Fiú isteni méltóságát. A 4. századi arianizmus viszont már olyan következtetéseket vont le, amelyeket a niceai és konstantinápolyi zsinati hagyomány összeegyeztethetetlennek tartott a keresztény hittel.Lewis Ayres: Nicaea and its Legacy: An Approach to Fourth-Century Trinitarian Theology. Oxford University Press, Oxford, 2004.R. P. C. Hanson: The Search for the Christian Doctrine of God: The Arian Controversy 318–381. T&T Clark, Edinburgh, 1988.
A klasszikus niceai–konstantinápolyi tanítás szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek valóságosan különböző isteni személyek, de ugyanazon isteni lényegben részesek; ezért egyikük sem alacsonyabb rendű vagy kevésbé Isten, mint a másik. A szubordinacionizmus ezzel szemben ott válik dogmatikai problémává, ahol a Fiú vagy a Szentlélek alárendeltsége nemcsak küldetésre, megtestesülésre vagy üdvtörténeti szerepre vonatkozik, hanem magára az isteni létre.Jaroslav Pelikan: The Christian Tradition. A History of the Development of Doctrine. Vol. 1: The Emergence of the Catholic Tradition (100–600). University of Chicago Press, Chicago, 1971.
Etimológia
A szó a latin subordinatio kifejezésből ered. Ennek elemei a sub („alá”) és az ordinare / ordinatio („rendezni”, „rendelés”, „elrendezés”). Magyarul a szubordináció jelentése: alárendelés vagy alárendeltség.
A teológiában a kifejezés nem egyszerűen rendet vagy viszonyt jelöl, hanem azt a kérdést, hogy az Atya, a Fiú és a Szentlélek közötti különbség jelent-e rangbeli vagy létbeli egyenlőtlenséget. A niceai hagyomány válasza erre nemleges: az Atya, a Fiú és a Szentlélek személyi viszonyai különböznek, de isteni természetük nem fokozatok szerint oszlik meg.
Fogalma
A szubordinacionizmus megértéséhez három különbségtétel fontos.
Először különbséget kell tenni ontológiai és üdvtörténeti alárendeltség között. Ontológiai alárendeltségről akkor beszélünk, ha valaki azt állítja, hogy a Fiú vagy a Szentlélek létében, természetében vagy istenségében alacsonyabb rendű az Atyánál. Üdvtörténeti vagy ökonómiai alárendeltségnek viszont azt nevezik, amikor a Fiú a megtestesülésben, engedelmességben, küldetésben vagy megváltói szerepében az Atyától küldöttként jelenik meg. A klasszikus szentháromságtan az utóbbit elfogadhatónak tartja, az előbbit azonban elutasítja.Aloys Grillmeier: Christ in Christian Tradition. Vol. 1: From the Apostolic Age to Chalcedon (451). 2. kiadás. John Knox Press, Atlanta, 1975.
Másodszor különbséget kell tenni eredet és alsóbbrendűség között. A niceai teológia szerint a Fiú az Atyától születik, a Szentlélek pedig az Atyától származik; ez azonban nem jelenti azt, hogy a Fiú vagy a Szentlélek kevésbé lenne Isten. A személyek közötti eredési viszony tehát nem azonos a lényegi egyenlőtlenséggel.
Harmadszor különbséget kell tenni a korai teológiai nyelv pontatlansága és a későbbi eretnek tanítás között. A 2–3. századi keresztény szerzők gyakran még nem használták azt a pontos fogalomkészletet, amelyet a 4. századi zsinatok és a kappadókiai atyák dolgoztak ki. Ezért egyes korai megfogalmazások későbbi mércével szubordinacionistának tűnhetnek, de nem mindig jelentik a Fiú vagy a Szentlélek istenségének tagadását.John Behr: The Way to Nicaea. St Vladimir's Seminary Press, Crestwood, 2001.
Bibliai és teológiai háttér
A szubordinacionista értelmezések gyakran olyan bibliai helyekre hivatkoztak, amelyekben Jézus az Atyához képest alárendelt helyzetben jelenik meg. Ilyen például Jn 14,28: „az Atya nagyobb nálam”; Mk 13,32, ahol a Fiú nem tudja az utolsó nap idejét; vagy 1Kor 15,28, ahol Pál arról ír, hogy a Fiú is alávettetik annak, aki mindent alávetett neki.
A niceai és későbbi teológia ezeket a helyeket nem hagyta figyelmen kívül, hanem más bibliai állításokkal együtt értelmezte. A keresztény hagyomány szerint ugyanis az Újszövetség egyszerre beszél Krisztus engedelmességéről és valóságos isteni méltóságáról. A fő kérdés az lett, hogy az alárendeltséget Krisztus emberi természetére, megtestesült küldetésére és üdvtörténeti szerepére kell-e vonatkoztatni, vagy magára örök isteni létére.
A 4. századi zsinati megoldás szerint a Fiú az Atyával egylényegű: nem teremtmény, nem alacsonyabb isteni lény, hanem ugyanazon isteni természet birtokosa. Ugyanez a teológiai irány a 381-es első konstantinápolyi zsinaton a Szentlélek teljes isteni méltóságát is kifejtette.
A 2–3. századi előzmények
A szubordinacionista nyelvezet egyik fő oka az volt, hogy a korai keresztény írók egyszerre akarták megőrizni az egyistenhitet és Krisztus isteni méltóságának megvallását. A későbbi pontos szentháromságtani fogalmak ekkor még nem álltak rendelkezésre. Nem volt teljesen tisztázva, hogyan kell különbséget tenni az egy isteni lényeg és a három isteni személy között.
A 2. századi apologéták, például Szent Jusztinusz, gyakran a Logosz fogalmával magyarázták Krisztus istenségét. A Logosz Isten Igéje, értelme vagy önközlése, aki által Isten teremt és kinyilatkoztat. Ez a gondolat alkalmas volt arra, hogy Krisztus isteni eredetét kifejezze, de olykor olyan megfogalmazásokhoz vezetett, amelyekben a Logosz mintha az Atya után következő, alacsonyabb fokú isteni közvetítő lenne.
Hasonló nehézség figyelhető meg Tatianosz, Szent Iréneusz, Tertullianus, Alexandriai Szent Kelemen és más korai szerzők egyes kifejezéseiben is. Ezeknél a szerzőknél azonban a szubordináció többnyire nem egy kidolgozott rendszer, hanem a még formálódó keresztény teológiai nyelv része. Többük erősen védte Krisztus isteni méltóságát, miközben nem mindig tudta pontosan elhatárolni az Atya elsőbbségét a Fiúval való egylényegűségtől.G. L. Prestige: God in Patristic Thought. 2. kiadás. SPCK, London, 1952.
Tertullianus különösen fontos a nyugati teológiai nyelv történetében, mert használta a trinitas, persona és substantia fogalmait. Ennek ellenére nála is találhatók olyan megfogalmazások, amelyek szerint a Fiú az Atyától kapja isteni működését vagy megnyilvánulását. A későbbi dogmatörténet ezért Tertullianust egyszerre tekinti a szentháromsági nyelv úttörőjének és egy még nem teljesen kiforrott korszak képviselőjének.
Órigenész és az alexandriai hagyomány
A szubordinacionizmus történetében különösen nagy szerepe van Órigenésznek. Órigenész a 3. század egyik legnagyobb hatású keresztény gondolkodója volt, aki sokat tett a bibliaértelmezés, a teológiai rendszeralkotás és a keresztény filozófiai gondolkodás fejlődéséért. Tanításában erősen hangsúlyozta, hogy a Fiú öröktől fogva az Atyától születik. Ez a gondolat fontos lépés volt a későbbi ortodox szentháromságtan felé.Henri Crouzel: Origen. Ford. A. S. Worrall. T&T Clark, Edinburgh, 1989.
Ugyanakkor Órigenész nyelvezete gyakran alárendelő jellegű. Az Atyát a Fiú forrásának, első elvének és bizonyos értelemben magasabb rendűnek nevezi. A Fiút közvetítőként mutatja be Isten és a teremtett világ között. Emiatt a későbbi szerzők közül többen Órigenészt a szubordinacionizmus előkészítőjének tekintették.
Órigenész megítélése azonban nem egyszerű. Nem tanította azt, hogy a Fiú időben kezdődött volna, és nem azonosítható az ariánus tanítással. Inkább egy átmeneti teológiai nyelvet képvisel: az örök Fiú tanát vallja, de még nem a niceai zsinat utáni fogalmi pontossággal. Ezért a modern dogmatörténet Órigenészt nem pusztán „eretnek szubordinacionistaként”, hanem a későbbi viták egyik kulcsfontosságú előzményeként tárgyalja.
Az arianizmus és a niceai zsinat
A szubordinacionizmus legélesebb történeti formája az arianizmusban jelent meg. Arius alexandriai presbiter szerint a Fiú nem öröktől fogva létezik úgy, mint az Atya. Ellenfelei tanítását azzal a formulával foglalták össze, hogy „volt, amikor a Fiú nem volt”. Arius a Fiút minden teremtménynél magasabbnak tartotta, de nem vallotta az Atyával azonos örök isteni lényegűnek.
A vita lényege laikus megfogalmazásban az volt: Krisztus csak a legmagasabb rendű teremtmény, aki által Isten cselekszik, vagy maga is teljes értelemben Isten? A niceai irányzat szerint ha a Fiú nem teljes értelemben Isten, akkor a keresztény megváltástan is veszélybe kerül: teremtmény nem adhatja meg azt az isteni életet, amelyet csak Isten adhat.
Az első nikaiai zsinat 325-ben a Fiút az Atyával egylényegűnek, görögül homoousziosznak vallotta. Ezzel elutasította azt a nézetet, hogy a Fiú teremtmény volna vagy más isteni természethez tartozna, mint az Atya. A zsinat nem minden részletet tisztázott azonnal, de megadta azt a dogmatikai határvonalat, amelyen belül a későbbi szentháromságtani gondolkodás fejlődött.Khaled Anatolios: Retrieving Nicaea: The Development and Meaning of Trinitarian Doctrine. Baker Academic, Grand Rapids, 2011.
A Szentlélek alárendelésének kérdése
A szubordinacionizmus nemcsak a Fiúra, hanem a Szentlélekre is vonatkozhat. A 4. század második felében különösen azok a csoportok váltak vitatottá, amelyek a Fiú isteni méltóságát valamilyen formában elfogadták, de a Szentlélek teljes istenségét nem vallották. Ezeket a csoportokat a források makedoniánusoknak vagy pneumatomakhoszoknak, azaz „a Lélek ellen küzdőknek” nevezték.
A makedoniánusok nem feltétlenül egységes mozgalmat alkottak, de közös jellemzőjük az volt, hogy a Szentlelket nem tekintették teljes értelemben az Atyával és a Fiúval azonos isteni méltóságú személynek. A niceai hagyomány képviselői, különösen Alexandriai Szent Atanáz és a kappadókiai atyák, ezzel szemben azt hangsúlyozták, hogy a Szentlélek isteni működése csak akkor érthető, ha ő maga is teljes értelemben Isten.
A 381-es első konstantinápolyi zsinat a niceai hit irányát erősítette meg, és a Szentlélekről részletesebb hitvallási formulát adott. A Nikaia–konstantinápolyi hitvallás a Szentlelket „Úrnak és éltetőnek” vallja, aki az Atyától származik, és akit az Atyával és a Fiúval együtt imádnak és dicsőítenek. Ez a megfogalmazás a Szentlélek alacsonyabb rendűségét sugalló tanításokkal szemben vált meghatározóvá.
Zsinati és dogmatörténeti rendezés
A klasszikus keresztény szentháromságtan kialakulása hosszú folyamat volt. A 325-ös nikaiai zsinat elsősorban a Fiú istenségét védte az ariánus tanítással szemben. A 381-es konstantinápolyi zsinat megerősítette a niceai irányt, és a Szentlélek istenségét is világosabban megfogalmazta.
A későbbi teológia a következő alapelvekkel válaszolt a szubordinacionizmus problémájára:
az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetlen isteni természetben részes; a három személy nem három isten, hanem egy Isten; a személyek között valódi viszonyok vannak: az Atya nem születik, a Fiú az Atyától születik, a Szentlélek származik; ezek a viszonyok nem jelentenek lényegi egyenlőtlenséget; a Fiú megtestesült engedelmessége nem bizonyítja, hogy örök isteni létében alacsonyabb rendű lenne az Atyánál.
A 4. századi viták jelentősége ezért nem csupán abban áll, hogy egy téves tanítást elítéltek. A viták során alakult ki az a nyelv, amelyben a keresztény egyházak többsége máig beszél a Szentháromságról: egy lényeg, három személy, személyi különbség lényegi egyenlőtlenség nélkül.
Szubordinacionista nyelvezet és ortodox értelmezés