bélyeg|Mátészalka központja a 20. század elején Mátészalka története a kora középkortól kezdve jól illusztrálja a kelet-magyarországi települések és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye történetét.
Előzmények Az első emberi településre utaló leletek Mátészalkán és környékén az újkőkorszakból származnak, amikor a neolitikus forradalom hatásai elértek erre a területre is. A településekre utaló leletek mind a Kraszna folyó mentén kerültek elő, az akkor sűrű erdőkkel borított Nyírség és a későbbi Ecsedi-láp helyén már akkor is meglévő vizenyős terület között. Délről a Körös-kultúra, nyugatról és északról a vonaldíszes kerámia kultúrája befolyása érvényesült.
A kőrézkor idején, valószínűleg az éghajlat hűvösebbé válása miatt, a földműveléssel szemben az állattenyésztés (juh, kecske, szarvasmarha) került előtérbe, ugyancsak a Kraszna mentén.
A késő bronzkor (i. e. 1300–900) időszakából megszaporodtak a területen feltárt leletek, amelyek a Gáva-kultúrához tartoznak. A környéken 17 bronzkori raktárleletet is találtak, amelyek a térség korabeli mozgalmas történetére, hadakozásokra utalnak, hiszen e nagy értékű szerszámkészletekért tulajdonosaik már nem térhettek vissza. Ezek egyúttal a vagyoni különbségek kialakulásának meggyorsulását is jelzik.
A vaskorból az úgynevezett szkíta korszakból (i. e. 6–5 század), a korai vaskor második szakaszából kerültek elő leletek Mátészalkáról, valamint a környékéről is. A késő vaskorban érkeztek a környékre a kelták, valószínűleg az anartok törzse. A kelták letelepedéséhez fűződik a Kárpát-medencében a pénzverés kezdete, Mátészalka környékéről is kerültek elő kelta pénzérmék. Ekkortól vált tömegessé a korongolt agyagedények készítése is.
A Római Birodalom korából mindössze hét lelet ismeretes a Mátészalkai járás területéről. Ezek azt mutatják, hogy a korban már létezett a mai Szatmárnémeti és Nyírbátor közötti ármentes útvonal, ami Mátészalkától délre lépte át a Krasznát. A római kori leletek egyöntetűen a Beregsurányban feltárt lelőhelyhez kapcsolódnak.
Ezután Mátészalka környéke lakatlannak tűnik; a népvándorláskor leletei innen hiányoznak. Sem a gepidák alföldi birodalma, sem az őket leverő avarok uralma nem terjedt ki erre a területre. A 8. században jelentek meg a szlávok a Szamos völgyében. Mátészalkán, az avarok határát jelző Csörsz-árkon kívül, attól 50-60 kilométerre találtak egy avar stílusú tömör arany úgynevezett kisszíjvéget, ami valószínűleg már egy helyi szláv vezető hatalmi jelvénye lehetett. Máig fennmaradt szláv helynevek is utalnak a megjelenésükre, mint például a Kraszna folyó neve.
Mátészalka története a 16. századig A honfoglalás idején – a nagyrészt máig fennmaradt helynevek (például Csaholy, Derzs, Kraszna, Olcsva, Parasznya, Tunyog) tanúsága szerint – a környéken szláv népesség élt. A 10–11. századi magyar megtelepedés után a csekély számú szláv népesség valószínűleg gyorsan asszimilálódott, mert a későbbi adatokban nincs nyomuk.
A magyar krónikák családi hagyományokat őrző adatai és a későbbi birtokviszonyok szerint a későbbi Szatmár vármegye a Kaplon nemzetség szállásterülete lett. A Szent István-i államszervezés nyomán a nemzetségi földek nagy része a király kezére került, és ő e birtokokat a szabolcsi földvár uralma alá helyezte. Ekkoriban jelenhettek meg a környéken a széttelepített Kér, Gyarmat, Hetény, Tárkány, Varsány és besenyő néptöredékekre utaló helynevek.
A vizekben bővelkedő környék kedvezett a pákászat, csíkászat művelésének. A rétek, makkosok az állattenyésztést tették lehetővé. Az oklevelek szövegében gyakran esik szó ló-, szarvasmarha-, sertés- és juhállományról. Vannak adatok a méztermelés után fizetett tizedről is.
Mátészalka Árpád-kori történetének forrásai egyelőre kizárólag a korabeli oklevelek, amelyek a birtokok adományozásával, az egyes birtokosok közötti – gyakran családon belüli – jogvitákkal, időnként a földesurak egymás birtokai elleni hatalmaskodásaival, disznókondák és marhacsordák elhajtásával, azok következményeivel foglalkoznak.
A település egyik középkori összetevőjének, Máté falunak a neve először Imre magyar király 1202. évi bulgáriai hadjárata nyomán bukkant fel az írott forrásokban. A hadjáratban résztvevő Hontpázmány nemzetségbeli Tamás ispán Jelentős birtokokat, hatalmas erdőket kapott Szatmár megye keleti részében, és 1213–1216 között a család legalább egyik tagja, Ábrahám már Mátén lakott, amely településnév puszta személynévből alakult ki. A másik névadó település, Szalka, csak 1268-ban jelenik meg az írásos forrásokban, amikor azt V. István magyar király Sándor szörényi bánnak adományozta katonai érdemei elismeréseképpen. 1271-ben maga a király is Szalkára látogatott, amint arról egy ottani keltezéssel ellátott oklevele tanúskodik.
A két falu története 1325-től fonódott egybe, amikor mindkettő Magyar Pál várnagy birtokába került. 1355-ben aztán az óbudai klarisszák tulajdona lett a már egyesülőben lévő két település. 1367-ben pedig már a Csaholyi család birtokában volt Mátészalka.
A 14. század végére a szaporodó írásos dokumentumokban állandósuló Szalkamáté, Mátészalka, illetve röviden Szalka elnevezések – szemben a korábban emlegetett két Máté nevű, illetve a Kül- és Belszalka nevű településekkel – arra utal, hogy erre az időre a korábban önálló falvak már összenőttek.
bélyeg|Dombormű Csaholi Ferenc mohácsi temetéséről a szegedi Pantheonban 1429-ben Zsigmond magyar király az addigi bonyolult birtokvitákat felülírva, boszniai hadi érdemeik elismeréseképpen, Csaholyi Jánosnak és testvérének, Lászlónak adományozott tizenegy Közép-Szolnok megyei és negyvenkét Szatmár megyei birtokot, beleértve Mátészalkát is. A testvérek azonban az oklevelek tanúskodása szerint szükség szerinti hadi szolgálatuk mellett folytatták hatalmaskodásaikat mások és egymás ellen is, csakúgy, mint később leszármazottaik, időnként pedig mások peres ügyeiben jelentek meg mint bíráskodók. A birtokok központja azonban Csengeren volt, bár Mátészalkán is kellett legyen kúria. Szalka csak a század utolsó harmadában kapta meg a mezővárosi jogot. A család egyik tagja, Csaholy Ferenc csanádi püspök a mohácsi csatában halt hősi halált, csakúgy, mint a mátészalkai születésű Szalkai László esztergomi érsek.
A 16. század folyamán tovább szaporodtak a birtoklástörténeti adatok. A Csaholyi család különböző tagjai mellett birtokhoz jutott még a településen Ártánházi Bornemissza Benedek, brebiri Melith György, Pekri Pál és Miklós. 1548-ban birtokokhoz jutott a településen Báthori István is, mivel I. Ferdinánd magyar királytól megkapta a szodómiában bűnösnek talált Csaholyi Gáspár birtokait. Az oklevelek révén számos jobbágynév is ismertté vált, ami szerint a településen magyar parasztság élt.
Mátészalka a 14. század végén vásártartási jogot kapott, majd 1498-ban megkapta a mezővárosi jogokat is, ezek azonban földesurainak ellenállása miatt csak csekély mértékben járultak hozzá gazdasági-társadalmi fejlődéséhez.
A 16. századtól a jobbágyfelszabadításig A későbbi századokban néhány forrás már szól a település természeti környezetéről is. A terjeszkedő Ecsedi-láp veszélyeztette a környék termőföldjeit, legelőit. A négy-öt évente ismétlődő marhavészt is a lápi növények mérgező hatásának tudták be. A dombosabb részeket azonban nem fenyegette a víz, és viszonylag jó termést tudtak betakarítani a homokos talajról. A környező tölgyesek továbbra is lehetővé tették a makkoltatást, a nyír- és nyárfa pedig tűzifának volt alkalmas.
Mohács után a mezőváros politikai helyzete rosszabbodott, mivel a Királyi Magyarország és Erdély közötti hadakozások útjába került. 1557-ben a Szapolyai János özvegyét támogató „havasalföldi oláhok” pusztítottak itt, 1562-ben a törökök dúlták fel a környéket. 1588-ban tatár támadás sújtotta a megyét. 1598-ban a tizenöt éves háború idején lengyel hadak vonultak át nagy dúlással.
A 17. században némileg nyugalmasabb periódus következett, de Bethlen Gábor és I. Rákóczi György után, 1660-ban elesett Várad és ezt követően a török sarcolások mindennapossá váltak. Természetesen a Rákóczi-szabadságharc is nagy nehézségekkel járt a polgári lakosság, a békés termelés számára. Csendesebb idők csak a szatmári béke után következtek.
A társadalom szerkezetében mélyreható változások történtek. Az Dózsa György-féle parasztfelkelés leverése után a nemesség részéről tovább erősödtek a jobbágyok földhöz kötését célzó erőfeszítések. Az első bosszú után a rendi országgyűlés ugyan feloldotta a röghözkötést, de olyan feltételekhez kötötte a jobbágyok költözködését, amelyek következtében Szatmár megyében 1598 és 1608 után egyetlen eset sem ismeretes a jobbágyok „szabályos”, ablicenciálás útján történő költözéséről egy másik földesúr birtokára, viszont 157 repetíciós per zajlott le a szökött jobbágyok visszaköltöztetésével kapcsolatban. 1608 után az elméleti költözési lehetőséget is tovább korlátozták.
Mátészalka jobbágyai a formális mezővárosi helyzet ellenére nagyrészt örökös jobbágyok maradtak. A Mária Terézia által elrendelt úrbéri összeírásban 47 telkes jobbágy szerepelt a településen, közülük 17 örökös volt, 18 „szabadmenetelű”, azaz engedélyt kaphatott a költözésre más földesúrhoz, 12 esetében pedig nem állapítható meg pontosan a társadalmi állapot. A jobbágyságnak ez az elnyomott helyzete nagyban hozzájárult ahhoz, hogy számos szalkai jobbágy szolgált II. Rákóczi Ferenc seregében Esze Tamás kapitánysága alatt.
A 16. század második felétől a mezővárosnak mindig több földesura volt. Az 1549. évi összeírás szerint az összesen 68 jobbágytelken 6 földbirtokos osztozott. A Rákóczi-szabadságharc korának részletesebb összeírásai már arról is tanúskodnak, hogy a részbirtokos, jobbágytartó nemesek között éltek a településen kuriális nemesek és armalisták is.
A 16. század második feléből származó dézsmajegyzékek tanúsága szerint a jobbágyság főképpen gabonát termelt: őszi és tavaszi búzát, rozst, árpát, zabot, ezeken kívül még dohány és méhkas után fizetett dézsmát. Mai számítások szerint a 16. század második felében egy dézsmaköteles jobbágyra évente átlag 19,75 hektoliter gabona jutott. Ennek 20%-a a földesúri kilenced és az egyházi tized révén elkerült a paraszttól, de a maradék öttagú családra számítva – 19. századi összehasonlítások alapján – elegendő lehetett az éhezés elkerülésére. Tavaszi gabonát ekkoriban alig vetettek. A mátészalkai földek átlag ötszörös hozamot adtak. Ekkoriban a település környékén még bort is termeltek, ezzel a termelő lakosság nem egészen 25%-a foglalkozott. Egy termelőre csaknem 300 liter bor jutott.
1695-ben Mátészalkán 16 adóköteles gazdaságot írtak össze, felük már nem jobbágy, hanem adóköteles armalista volt. A nyolc nemesi gazdaság 19 ökörrel, 21 tehénnel és tinóval, 32 anyakocával és 7 kas méhvel rendelkezett. A jobbágyság mintegy tizede piacra is tudott termelni, negyedük viszont nem tudott önálló gazdaságot vinni. A mátészalkai nemesek nagy részben a 17. század végén és a 18. században megnemesített jobbágyok voltak, akik armálist szereztek (gyakorlatilag vásároltak) az uralkodótól, ahogy az másutt is sokfelé történt az országban. A megnemesített jobbágy általában továbbra is korábbi jobbágytelkén élt, viszont robotot nem végzett, adóját egy összegben, pénzben fizette. A vagyoni differenciálódás azonban az armalisták között is folytatódott. Egy részük elszegényedett, zsellérként, mások napszámosaként, cselédjeként dolgozott, de féltékenyen őrizte személyes szabadságát és az ezzel járó „tekintetes” megszólítást.
A mátészalkai lakosok túlnyomó többsége így vagy úgy paraszt volt. Voltak iparosok, kereskedők is, azonban ők is csak a földművelés melletti „mellékfoglalkozásként” űzték mesterségüket, mivel a kereslet nem volt elegendő önálló kézművesek eltartására. Csak a 18. század végén, a 19. elején tudtak annyira megerősödni, hogy céheket hozzanak létre.