Az UNESCO Világörökség Bizottsága a 2021. július 16–31. között Fucsouban tartott ülésszakán a következő 34 helyszínt nyilvánította a világörökség részévé: 250px Európa nagy fürdővárosai , , , az , , , közös világörökségi helyszíne Kulturális (II) (III) Védett terület: 7014 ha, puffer zóna: 11 319 ha, hivatkozás: 1613 A világörökségi helyszínhez összesen tizenegy fürdőváros tartozik, amelyek hét országban találhatók: Baden bei Wien (Ausztria), Spa (Belgium), Františkovy Lázně, Karlovy Vary és Mariánské Lázně (Csehország), Vichy (Franciaország), Bad Ems, Baden-Baden és Bad Kissingen (Németország), Montecatini Terme (Olaszország) és Bath (Egyesült Királyság). Mindegyik fürdőváros nagy ásványtartalmú és vízhozamú forrás(ok) körül épült ki, városképüket meghatározza a 19. század elejétől fellendülő és az 1930-as évekig folyamatosan fejlődő európai fürdőkultúra. A források közelébe terápiás célra hasznosított épületeket, nagyméretű szállodákat, szivattyúállomásokat, ivótermeket, medencéket építettek, a vizet összetett rendszereken keresztül (pl. alagutak segítségével) vezették el. Kiegészítő és rekreációs célra kerteket hoztak létre, kaszinókat, színházakat, villákat, találkozóhelyeket építettek, valamint kialakították a fürdők üzemeltetéséhez szükséges infrastruktúrát is. A fürdőközpontok létrehozásakor ügyeltek arra is, hogy az épületegyüttesek harmonikusan illeszkedjenek a városképbe és a környező tájba. A fürdővárosok az orvostudomány, más természettudományok, valamint a balneológia fejlődésének és egymással való szorosabb kapcsolatának bizonyítékai és fontos helyszínei. 250px A Római Birodalom dunai limese , , közös világörökségi helyszíne Kulturális (II)(III)(IV) Védett terület: 1670,64 ha, puffer zóna: 1074,67 ha, Hivatkozás: 1608 A dunai limes egy csaknem hatszáz kilométer hosszú határszakasz volt a Duna mentén, a teljes Római Birodalmat körbefogó határrendszer egy része, az európai területek középső határszakasza a barbárok ellen. A Duna az első századtól kezdve körülbelül négyszáz éven keresztül természetes határként is funkcionált, a katonai infrastruktúra legionárius erődökből, kisebb erődítményekből, őrtornyokból, a hozzájuk tartozó kisegítő építményekből, átmeneti katonai táborokból és civil épületegyüttesekből állt, amelyek egymástól szabálytalan távolságra szóródtak szét a Duna mellett. Maga a folyó a Római Birodalomhoz tartozott és fontos katonai és áruszállítási útvonal is volt. A limes fejlődését a 2. század második felében és a 3. század közepén a háborúk lelassították, majd az utánuk következő békésebb időszakokban újból gyorsabb fejlődésnek indult. Ez a határszakasz nem egy átjárhatatlan határ volt, így elősegítette a különböző kultúrák közötti kapcsolattartást. A helyszín egyes elemei ma is álló épületek vagy épületrészek, más darabjai csak a régészeti kutatások után lett látható. Általánosságban jó állapotban maradtak meg, konzerválásuk folyamatban van. Némelyiket a középkorban vagy később újabb épületstruktúrákkal vettek körül. 250px Jóakarat-kolóniák és közös világörökségi helyszíne Kulturális (II) (IV) Védett terület: 2012 ha, hivatkozás: 1555 A két ország közös világörökségi helyszíne négy részből áll, ezek kultúrtájak és a hozzájuk tartozó kolóniák, amelyből egy Belgium és három Hollandia területére található. A kolóniákat egy 19. századi szociális reformkísérlet keretében hozták létre, amelynek az volt a célja, hogy távoli helyeken alapított mezőgazdasági telepekkel enyhítsék a városi szegénységet. Legkorábban, 1818-ban a hollandiai Frederiksoord telepet hozták létre és itt volt a Jóakarat-társaság központja is, egy olyan egyesületé amelynek célja a szegénység enyhítése volt országos szinten. A másik három kolónia Wilhelminaoord és Veenhuizen volt Hollandiában és Wortel Belgiumban. Mivel a kolóniák kis földterületei nem termeltek elég profitot a társaság másfajta bevételi forrásokat keresett. Felvette a kapcsolatot az állammal, és kezdetben árvákat majd koldusokat és csavargókat telepítettek a helyszínekre, ami úgynevezett „nem szabad” kolóniát eredményezett mint például Veenhuizen ahol központosított földművelést folytattak őrök felügyelete alatt. A telepek kialakításakor szabályos alaprajzot követtek, főbb épületeik a lakóházak, a mezőgazdasági épületek, templomok és középületek voltak. A 19. század közepén Hollandiában több mint 11 ezer ember élt ilyen kolóniákon, Belgiumban a legnagyobb lélekszám 6000 körül volt 1910-ben. 250px Roberto Burle Marx kisbirtoka Kulturális (II)(IV) Védett terület: 40,53 ha, puffer zóna: 575 ha, hivatkozás: 1620 A Rio de Janeiro nyugati részén található helyszín Roberto Burle Marx (1909 – 1994 ) művész és tájépítész több mint negyven évig tartó munkájának eredménye. Az alkotó egy „élő műalkotást” kívánt létrehozni helyi növényekből és modernista építészeti elemekből. Az 1949-ben elkezdett alkotáson kezdettől fogva felismerhetőek azok a stíluselemek amelyek később is meghatározták a művész munkásságát és nagymértékben hatottak a nemzetközi kertépítészetre is. Jellegzetességei kanyargós formái, dús növényzete, épületelemeinek elrendezése, a színek éles ellentéte, trópusi növények és a hagyományos népi kultúra elemeinek felhasználása. Az 1960-as évek végére a kert tartalmazta (más ritka trópusi fajok mellett) az ország növényzetének legreprezentatívabb gyűjteményét. A kertben 3 500 trópusi és szubtrópusi ültetett növény él a régió természetes vegetációja mellett, köztük mangrove-fajok, valamint parti trópusi és szubtrópusi erdős térségből származó egyedek. A kert kialakítása és fenntartása komoly együttműködést igényelt ami a környezet megóvásának egyik feltétele. A Sitio Roberto Burble Marx az első olyan modern trópusi kert ami felkerült a világörökségi listára. Roberto Burle Marx egykori lakhelye, műterme és kertje, a Sítio (kisbirtok) ma az Instituto Burle Marx alapítvány székhelye is. 250px A Chinchorro-kultúra régészeti helyszínei Kulturális (III)(V) Védett terület: 364,05 ha, puffer zóna: 672,31 ha, hivatkozás: 1634 A helyszín három fő részből áll, kettő közülük Arica városában, egy pedig tőle körülbelül száz kilométerre délre helyezkedik el. A helyeken annak a tengeri vadászó-gyűjtögető kultúrának (Chinchorro-kultúra) emlékei találhatók meg amely az Atacama-sivatag északi részén, Chile legészakibb partvidékénél létezett körülbelül i. e. 5450 és i. e. 890 között. A helyszínen tárták fel az emberi mumifikálás legkorábbi emlékeit olyan temetőkben ahol egyaránt találtak mesterségesen mumifikált, illetve a száraz éghajlat következtében természetes módon megmaradt testeket. Idővel a chinchorro-k egyre bonyolult temetési szertartásokat végeztek amelyek során a halottaikat feldarabolták majd mumifikálás után újra összeillesztették a testeket. A maradványok lefedik a társadalom egészét, férfiakat, nőket és gyerekeket is mumifikáltak. Ezek a „tartósított” testek bizonyos fokú szobrászati és esztétikai értéket is képviselnek és bizonyítják, hogy a halottak mennyire fontos szerepet töltöttek be a chinchorro társadalomban. A lelőhelyeken kőből és növényi anyagokból készült szerszámokat, csontból és kagylóhéjból készült egyszerűbb eszközöket is feltártak amik lehetővé tették a tengeri eredetű erőforrások intenzív felhasználását. 250px Árapályövi síkságok a délnyugati partok mentén Természeti (vii)(viii)(ix) Védett terület: 128 411 ha, puffer zóna: 74 592 ha, hivatkozás: 1591A Sárga-tenger keleti részénél, Dél-Korea délnyugati és déli partvidéke menti árapályövi síkságok, koreai nyelven ketpolok közül négy tartozik a helyszínhez, Szocshon, Kocshang, Sinan és Poszong. Összesen körülbelül 130 000 hektáron terülnek el, mindegyikük az árapálysíkságok egy-egy típusát mutatja be: tölcsértorkolati, nyitott beöblösödő, szigettenger típusú és félig körülzárt árapálysíkság. Az árapálysíkságokat komplex geológiai, óceáni és klimatikus folyamatok együttesen hozták létre. Magas biodiverzitású területek, összesen 2150 növény és állatfajjal, melyek közül 22 faj globálisan veszélyeztetett. 47 endemikus fajt dokumentáltak a területen, valamint öt veszélyeztetett tengeri gerinctelen állatfajt is. Az árapálysíkságok alapvető fontosságúak 118 költöző madárfajnak, ezen kívül nagy számban fordulnak elő rákfélék, csigák, kagylók is. Endemikus állatai közé tartozik az iszappolip (Octopus minor), a japán iszaprák (Macrophthalmus japonica), egy hegedűs rákfaj (Uca lactea), különböző sörtés férgek, a stimpson szellemrák (Ocypode stimpsoni) és a sárga-tengeri homokcsiga (Umbonium thomasi). 250px Palafeldolgozás Északnyugat-Walesben Kulturális (II) (IV) Védett terület: 3259 ha, hivatkozás: 1633 A hely azt a változást mutatja be, ami az ipari mennyiségben bányászott pala kitermelése okozott a tradicionális vidéki környezetben Snowdon hegyein és völgyeiben. A hegytetőtől a tengerpartig terjedő térség bányászati lehetőségeit nagy volumenű ipari tevékenységgel igyekeztek kihasználni a földbirtokosok és más nagybefektetők, akik az ipari forradalom idején a mezőgazdasági tevékenységgel hasznosított tájat egy, a palafeldolgozással foglalkozó ipari központtá alakították át. A helyszín hat részből áll, ezeken bányák és kőfejtők maradványai, a palafeldogozás tárgyi emlékei, ma is lakott és elhagyott régi lakóhelyek, kertek, vidéki házak, kikötők, vasútvonalak és utak találhatók, az ipari tevékenység és a mindennapi élet összefonódásának bizonyítékai. A környéken nem csak palaexporttal foglalkoztak, fontos volt a technológiák exportja, valamint az innen elvándorló szakemberek tudása is az 1780-as évektől egészen a 20. század elejéig. Az itteni palafeldolgozási technikák iparágukban vezető szerepet játszottak, és a világ több pontján is mintául szolgáltak hasonló létesítményeknek. 250px Szudáni stílusú mecsetek Elefántcsontpart északi részén Kulturális (II)(IV) Védett terület: 0,1298 ha, puffer zóna: 2,3293 ha, hivatkozás: 1648 A Tengréla, Kouto, Sorobango, Samatiguila, Nambira, Kong és Kaouara településeken található nyolc, vályogtéglából épült kisméretű mecset jellegzetességei a kiálló gerendák, a függőleges támfalak rajtuk strucctojással vagy cserépedénnyel, és az elkeskenyedő minaretek. A mecsetek annak az építészeti stílusnak az újraértelmezései, ami a feltételezések szerint valamikor a 14. században alakult ki Dzsenné városában. Dzsenné akkoriban a Mali Birodalom része volt és a Szahara, valamint az Észak-Afrika közötti só-, illetve aranykereskedelemnek köszönhette gazdagságát. Ez az építészeti stílus főleg a 16. századtól kezdett terjedni a sivatagtól délre, miközben az épületek egyre alacsonyabbak lettek és támfalaik a nedvesebb időjárás miatt egyre vastagabbá váltak. Az országban álló húsz mecset közül a helyszínhez tartozó nyolc épület maradt meg a legjobb állapotban, a 20. század elején még több száz ilyen mecset állt. Ez a Nyugat-Afrika szavannás területeire jellemző szudáni stílusú építkezési mód a 17. és a 19. század között fejlődött igazán, amikor számos kereskedő és tudós hagyta el a Mali Birodalmat és költözött délebbre mialatt a transz-szaharai kereskedelmi útvonalakat egészen az erdős területekig terjesztették ki. Ezek az útvonalak segítették elő az iszlám terjedését, a helyszínhez tartozó épületek az iszlám építészetnek a helyi hagyományokkal való összeolvadásának bizonyítékai.