Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának előírása szerint 1968. november 5-én, kedden az országban elnökválasztást tartottak. A Republikánus Párt jelöltje, Richard Nixon volt alelnök legyőzte a Demokrata Párt jelöltjét, Hubert Humphrey hivatalban lévő alelnököt és az Amerikai Független Párt jelöltjét, George Wallace alabamai kormányzót.

A hivatalban lévő elnök, Lyndon B. Johnson visszalépett a Demokrata Párt jelöléséért vívott versenytől, miután gyenge eredményt ért el a new hampshire-i előválasztáson. Eugene McCarthy, Robert F. Kennedy és Humphrey lett a három fő jelölt a demokrata előválasztáson, amíg Kennedyt meg nem gyilkolták. A háborúpárti Humphrey nyerte a jelölést és számos háborúellenes tiltakozást váltott ki. Nixon a republikánus előválasztáson legyőzte a liberális Nelson Rockefellert és a konzervatív Ronald Reagant és elnyerte a jelölést.

A választási év zavargásokkal telt el, Martin Luther King polgárjogi vezető áprilisi és Robert F. Kennedy szenátor júniusi meggyilkolása, valamint az egyetemisták a vietnámi háborúval szembeni széles körű ellenállásuk miatt. Humphrey alelnök megígérte, hogy folytatja Johnson szegénységellenes harcát és támogatja a polgárjogi mozgalmat. E eszmék miatt Humphrey elvesztette támogatottságát délen, ami ahhoz vezetett, hogy Alabama prominens konzervatív demokrata kormányzója, George Wallace harmadik jelöltként induljon saját pártja ellen a faji szegregáció védelme érdekében. Wallace lett a szélsőjobboldali Amerikai Független Párt jelöltje, amely vonzotta a délvidéki konzervatív szavazókat és további támogatást kapott a középnyugati fehér ipari munkásosztály szavazóitól, akik vonzódtak Wallace gazdasági populizmusához. Ezzel Wallace megosztotta a Humphrey elleni demokrata szavazatokat, lehetővé téve Nixon számára, hogy megnyerje a választást. Nixon úgy döntött, hogy kihasználja a demokrata belharcokat azáltal, hogy egy centrista platformot működtet, amely a mérsékelt szavazókat vonzza, akiket elidegenített a Humphrey liberális és Wallace faji és konzervatív álláspontjai. Arra törekedett, hogy helyreállítsa a közrendet az országban és új vezető szerepet töltsön be a vietnámi háborúban. Az augusztus végi közvélemény-kutatásokban Humphrey jelentősen visszaesett, de szűkítette Nixon előnyét, miután Wallace jelöltsége összeomlott és Johnson elnök felfüggesztette a bombázást a vietnámi háborúban. Az elnökválasztás utolsó pillanataiban tett erőfeszítései ellenére Humphrey nem tudta felülmúlni Nixont a kampány utolsó napjaiban, jelentősen elveszítve az elektori kollégium által leadott szavazatokat.

A lakosság által leadott szavazatok szorosak lettek, Humphrey csak 511 944-el (0,7%-al) maradt le Nixon mögött. Humphrey elsősorban északkeleten szerepelt jól, míg Wallace megnyert öt déli államot. Ez az első elnökválasztás az 1965-ös szavazatai jogokról szóló törvény elfogadása után, amely a faji kisebbségek egyre növekvő érvényesítését eredményezte, különösen Délen, ahol a századforduló óta a legtöbb jogfosztott volt. A más területen lévő kisebbségek is visszanyerték szavazati jogukat.

Annak ellenére, hogy az elnöki széket elvesztették, a demokraták még mindig képesek voltak fenntartani szilárd többségüket mind a szenátusban, mind a képviselőházban a kongresszusi választásokon, folytatva az 1932-es elnökválasztási győzelemkor elkezdődött demokrata dominanciát, az ötödik pártrendszert.

Háttér Az 1964-es választásokon a demokrata Lyndon B. Johnson elnököt újraválasztották, földcsuszamlásszerű győzelmet aratott a republikánusok felett. Az ezt követő elnöki ciklusban Johnson számos politikai sikert tudott elérni, köztük a Nagyszerű Társadalom nevű hazai programjai, beleértve a szegénység elleni háborút, a polgárjogi törvényeket és az űr folyamatos felfedezését. E jelentős eredmények ellenére népszerűtlen lett és elvesztette támogatottságának nagy részét. A hippi ellenkultúra és a Fekete Hatalom mozgalom megjelenése is súlyosbította az osztályok, a generációk és a fajok közötti társadalmi és kulturális összecsapásokat. 1968. április 4-én meggyilkolták az afroamerikai polgárjogi vezetőt, Martin Luther Kinget és ezzel országszerte gyász, fájdalom, harag és zavargások lettek úrrá. Washingtonban a Fehér Háztól nem messze is voltak lázongások és a kormány géppuskás katonákat állított fel a Capitolium lépcsőire, hogy megvédje azt.

A vietnámi háború volt az elsődleges oka Johnson elnök népszerűségének hirtelen való csökkenésének. 1967 végére több mint 500 000 amerikai katona harcolt Vietnámban. Havonta közel 1000 amerikai vesztette életét és még sokan megsebesültek. A háborúval szembeni ellenállás fokozódott, mivel a siker egyre elérhetetlennek tűnt.  

1968 január elején Robert McNamara védelmi miniszter bejelentette a háború lezárulását, azt állítva, hogy az észak-vietnámiak elvesztették harci akaratukat. Azonban nem sokkal később elindították a Tet-offenzívát, amelyben ők és a kommunista vietkong erők egyidejű támadásokat indítottak az összes dél-vietnámi kormányzati központ ellen. Bár a támadás amerikai katonai győzelemmel végződött, ám az offenzíva nagyerejű mértékével sok amerikai megkérdőjelezte, hogy a háborút meg -e tudják nyerni. Emellett a választók bizalmatlanok kezdtek lenni a kormány értékelésével és a háborús erőfeszítések jelentésével szemben. A Védelmi Minisztérium több százezer katonát küldött Vietnámba. Johnson támogatottsága 35% alá csökkent. A titkosszolgálat az elnök biztonsága érdekében megakadályozta, hogy amerikai főiskolákra és egyetemekre látogasson és hogy megjelenjen az 1968-as Demokrata Nemzeti Konvenció Chicagóban.

Jelölések

Republikánus Párt jobbra|362x362px link=Republikánus Párt (Amerikai Egyesült Államok)|középre|65x65pxA Republikánus Párt jelöltjei, 1968elnökjelöltalelnökjelöltközépre|200x200pxközépre|200x200pxAz Egyesült Államok volt alelnöke (1953–1961)Maryland kormányzója (1967–1969) bélyegkép|Nixon kampányol (1968 július) A republikánus jelölés éllovasa Richard Nixon korábbi alelnök volt, aki hivatalosan 1968 januárjában kezdett el kampányolni. Nixon nagy energiával dolgozott, jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a republikánusok kongresszusi és kormányzói posztokat érjenek el az 1966-os választásokon. Így a párt gépezete, az új kongresszusi képviselők és állami kormányzók közül sokan támogatták őt. De volt benne némi kétség, mivel Nixon korábban elvesztette az 1960-as elnökválasztást és az 1962-es kaliforniai kormányzóválasztást is. Néhányan azt remélték, hogy egy „választhatóbb” jelölt jelenik meg. Ennek ellenére Nixon az egész verseny során az első helyen futott és minden ellenfelét legyőzte.

Nixon első kihívója George W. Romney michigani kormányzó volt. Egy 1967 közepén végzett közvélemény-kutatás szerint Nixon 39%-al, míg Romney 25%-al vezet. Egy vietnámi út után Romney egy televíziós műsorban azt jelentette ki, hogy a hadsereg és a diplomáciai testület túl „agymosott” ahhoz, hogy támogassa a vietnámi háborúban való részvételt. Az „agymosott” megjegyzése után Romney támogatottsága folyamatosan csökkent, a közvélemény-kutatások szerint messze lemaradt Nixon mögött és 1968. február 28-án visszalépett a jelöltségtől. Egy másik potenciális jelölt Nixonnal szemben az Charles H. Percy szenátor volt, aki aktív kampányt tervezett, de később ő is visszalépett a jelöltségtől.

Nixon a szavazatok 78%-ával nagy győzelmet aratott a fontos new hampshire-i előválasztáson március 12-én. A háborúellenes republikánusok Nelson Rockefeller, New York kormányzója, a Republikánus Párt liberális szárnyának vezetője mellett voksoltak, megnyerte a szavazatok 11%-át és ő lett Nixon új kihívója. Bár Rockefeller április 30-án legyőzte Nixont a massachusettsi előválasztáson, az állami előválasztásokon és a konvención azonban rosszul szerepelt.

Kora tavaszra Ronald Reagan kaliforniai kormányzó, a Republikánus Párt konzervatív szárnyának vezetője lett Nixon legfőbb riválisa. A május 14-i nebraskai előválasztáson Nixon a szavazatok 70%-ával, Reagan 21%-ával, Rockefeller 5%-ával végzett. Bár ez nagy győzelem volt, Reagan továbbra is Nixon vezető kihívója maradt. Szintén Nixon nyert a fontos Oregonban a szavazatok 65%-ával és megnyerte az összes ezt követő előválasztást, kivéve Kaliforniában június 4-én, ahol a szavazólapon csak Reagan neve jelent meg. Reagan kaliforniai győzelmével elnyerte az országos szavazatok sokaságát, ám a legtöbb állami előválasztáson mutatott gyenge szereplése miatt messze lemaradt Nixon mögött a küldöttek számában.  

Az előválasztás eredményei:

Ronald Reagan: 1 696 632 (37,93%) Richard Nixon: 1 679 443 (37,54%) James A. Rhodes: 614 492 (13,74%) Nelson Rockefeller: 164 340 (3,67%) Harold Stassen: 31 655 (0,71%) John Volpe: 31 465 (0,70%) George W. Romney: 4 447 (0,10%) Raymond P. Shafer: 1 223 (0,03%) William Scranton: 724 (0,02%) Charles H. Percy: 689 (0,02%) Barry Goldwater: 598 (0,01%) John Lindsay: 591 (0,01%)

A Republikánus Nemzeti Konvenció augusztus 5-én nyílt meg a floridai Miami Beachen. Az Associated Press becslése szerint Nixonnak 656 szavazata volt, 11-el kevesebb, mint amennyi a jelöléshez szükséges. Reagan és Rockefeller voltak az egyetlen megmaradt ellenfelei és úgy döntöttek, hogy egyesítik erőiket egy „stop-Nixon” mozgalomban.

Mivel az előző elnökválasztáson Goldwater a délvidéken jól teljesített, az 1968-as Republikánus Nemzeti Konvenció küldöttei több déli konzervatívot is tartalmazott. Eleinte úgy tűnt, hogy a konzervatív Reagant jelölik, azonban Nixont Strom Thurmond szenátor támogatásával már az első fordulóban jelölték. Maryland kormányzóját, Spiro Agnewet választotta alelnökjelöltjének, akiről Nixon úgy gondolta, hogy egyesíteni fogja a pártot, mind az északi mérsékelteket, mind a demokratákkal elégedetlen déliek számára vonzó lesz. Nixon eleinte futótársaként állítólag régi barátját és szövetségesét, Robert Fincht választotta volna, aki Kalifornia kormányzóhelyetteseként tevékenykedett. Finch visszautasította ezt az ajánlatot, de elfogadta az egészségügyi miniszteri tárcát a Nixon-kormányban. Mivel Vietnám kulcsfontosságú kérdés volt, Nixon erősen fontolóra vette, hogy segítségül hívja 1960-as alelnökjelöltjét, Henry Cabot Lodge dél-vietnámi nagykövetet. +A Republikánus Nemzeti Konvenció eredményeiElnökjelöltAlelnökjelöltRichard Nixon692Spiro Agnew1119Nelson Rockefeller277George Romney186Ronald Reagan182John V. Lindsay10James A. Rhodes55Edward Brooke1George Romney50James A. Rhodes1Clifford P. Case22Nem szavaztak16Frank Carlson20Winthrop Rockefeller18Hiram Fong14Harold Stassen2John V. Lindsay1 Ez az utolsó alkalom, amikor két testvér, Nelson és Winthrop Rockefeller egymás ellen indult az elnöki előválasztáson.

Demokrata Párt jobbra|362x362px link=Demokrata Párt (Amerikai Egyesült Államok)|középre|65x65pxA Demokrata Párt jelöltjei, 1968elnökjelöltalelnökjelöltközépre|200x200pxközépre|200x200pxAz Egyesült Államok alelnöke (1965–1969)Maine szenátora (1959–1980) Mivel Lyndon B. Johnsont csak egyszer, 1964-ben választották meg elnöknek és az azt megelőző ciklusban nem sokkal több mint egy évet töltött be, a 22. alkotmánymódosítás nem zárta ki őt attól, hogy egy újabb ciklusért induljon. Emiatt 1968 elején széles körben feltételezték, hogy Johnson elnök újabb ciklusra indul és hogy könnyen megnyerheti a demokrata jelölést.