bélyegkép|265px|Ivo Dzsima szigete (2016) Az Ivo Dzsima-i csata (1945. február 19. – március 26.) az Amerikai Egyesült Államok és a Japán Birodalom között zajlott a második világháborúban, a csendes-óceáni hadszíntéren. Az amerikaiak által „Elkülönülés hadműveletnek” (Operation Detachment) nevezett támadásuk eredményeként elfoglalták Ivo Dzsima szigetét, és így használni tudták az ott található kulcsfontosságú repülőtereket.
Ivo Dzsima (japánul helyesen Iódzsima vagy Iótó) szigetének stratégiai jelentősége volt. Egyrészt az ott működő radarállomás segítségével a japánok korán értesülhettek a Tokió és más nagyvárosok elleni amerikai légitámadásokról. Másrészt a további hatékony támadó hadműveletek biztosítása érdekében az amerikaiaknak szükségük volt egy Japánhoz közeli légikikötőre. Lélektani súlya is volt a támadásnak amiatt, hogy Ivo Dzsima volt az első olyan, korábban is a birodalomhoz tartozó terület, amelyen az amerikaiak partra szálltak.
A japánok új taktikával készültek fel a partraszállásra. Tanulva a korábbi inváziókból, nem akarták megakadályozni az amerikaiakat abban, hogy elérjék a partot. Helyette megvárták, amíg összegyűlnek, majd az álcázott bunkerekből, lőállásokból koncentrált tüzet nyitottak rájuk. A védekezést irányító Kuribajasi Tadamicsi tábornok az egész szigetet egyetlen hatalmas, barlangokból, föld alatti folyosókból, álcázott bunkerekből álló erődítménnyé változtatta.
Az ütközetben mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett, ez volt az egyetlen olyan csata, amelyben az amerikai veszteséglista hosszabb volt, mint a japán. Igaz, a japán halottak száma jóval meghaladta az amerikaiakét, mivel nem voltak hajlandók megadni magukat. Egy részük rituális öngyilkosságot követett el.Andrew Rawson: Iwo Jima 1945, A 36 napos csatában 26 ezer amerikai sebesült meg, közülük 6800-an meghaltak. A húszezer japán védőből mindössze 1083-an élték túl az inváziót. Az ütközet súlyosságát jól jellemzik egy veterán haditudósító, Robert Sherrod szavai, aki szerint Ivo Dzsimán az emberek „a lehető legerőszakosabb halált halták”.
A sziget elfoglalása során készült a második világháború egyik leghíresebb, mára ikonikussá vált képe a Szuribacsi-hegy tetején zászlót állító tengerészgyalogosokról. A kép alapján szobrot emeltek az Arlingtoni Nemzeti Temetőben. Chester Nimitz admirális így fogalmazott a drámai ütközetről: „Az Ivo Dzsimán szolgáló amerikaiak között a szokatlan hősiesség volt az általános erény”. Az amerikaiak közül 27-en kapták meg a Medal of Honort, többségük posztumusz. Egyetlen hasonló akcióban sem érdemelték ki ennyien ezt a kitüntetést.
Ivo Dzsima elfoglalása azt jelentette, hogy megnyílt az út Okinava elfoglalása előtt, amelyet már a japán szárazföld inváziója követhetett. A sziget repülőtere a háború végéig több mint 2400 darab B–29-est fogadott, amelyek meghibásodás miatt szálltak le. Ezzel nagyjából 25 ezer katona életét mentették meg, akiknek így nem kellett kényszerleszállást megkísérelniük az óceánon, a semmi közepén. A sziget három légi támaszpontjáról indultak légi fedezetet adni amerikai P–51-esek a japán főszigetek bombázására induló bombázókötelékeknek.Hat vadászrepülő-osztály települt 1945 tavaszától a sziget három – North, Central és South Field – repülőterén: a 15., a 21., a 414. és az 506. vadászrepülő-osztály P–51-esekkel, valamint az 548. és 549. éjszakai vadászrepülő-osztály főként P–61-esekkel.
A csata emlékének megőrzésére az Amerikai Haditengerészet Iwo Jima névvel látta el két kétjáratú támadóhajóját. Az egyik hét egységből álló hajóosztály lett, melyek többségét már kivonták, a másikat a kivont helyére állították hadrendbe, a Wasp osztály tagjaként.
Előzmények bélyegkép|balra|230px|A hadszíntér Az amerikaiak 1942 júniusában, a midwayi csatában megállították a japánok terjeszkedését a Csendes-óceán keleti térségében, majd augusztusban partra szálltak Guadalcanalon. Az amerikai erők ezután szigetről szigetre nyomultak előre Japán felé.
1943 novemberében megindították a támadást a Gilbert-szigeteken fekvő Tarawa-atoll birtoklásáért. A kemény japán ellenállás miatt a tengerészgyalogosok csak komoly véráldozat árán tudták elfoglalni a szigetet, ami előrevetítette a további súlyos veszteségeket. Annak ellenére, hogy Japán szűkében volt a legfontosabb nyersanyagoknak és termékeknek, mégis átmeneti sikereket ért el Indiában, Burmában és Kínában.
1944. június 15-én megindult a támadás a Mariana-szigetek egyik része, Saipan ellen. Az ütközet valódi katasztrófát jelentett a japánoknak, ugyanis elvesztettek három repülőgép-hordozót és 450 repülőt. A birodalmi hadsereg a csapást – a Mariana-szigeteki nagy pulykavadászatot, ahogy az amerikaiak emlegették – többé nem heverte ki. Július 8-án a japánok kivonultak Imphalról, tizenegy nappal később megkezdődött Guam lerohanása, július 24-én pedig Tinianon szálltak partra a tengerészgyalogosok, majd szeptemberben Morotai és Paulaus következett.
Douglas MacArthur tábornok októberben megindította invázióját a Fülöp-szigeteki Leyte-sziget ellen. A japánok a Leyte-öbölbeli csatában súlyos vereséget szenvedtek, ami azt jelentette, hogy újabb nagyszabású támadóakciókat már nem tudtak indítani a térségben. A japán légierőt és flottát kiszorították a Fülöp-szigetek környékéről, így az ott állomásozó szárazföldi csapatok külső támogatás nélkül maradtak. A japánok hiába tanúsítottak makacs ellenállást, vállalkozásuk kudarcra volt ítélve.
1944. szeptember 29-én Chester Nimitz tengernagy, Raymond A. Spruance tengernagy, az 5. flotta parancsnoka, Ernest King tengernagy, a haditengerészeti műveletek főnöke San Franciscóban találkozott, és megegyezett arról, hogy 1945-ben Okinava lesz az elkövetkező támadás elsődleges célpontja, ahonnan könnyen elérhetők majd a japán főszigetek. Megegyeztek abban is, hogy ehhez egy kisegítőbázist kell elfoglalniuk. Október 3-án a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottsága kibocsátotta az Ivo Dzsima februári, Okinava áprilisi megtámadásáról szóló direktívát.John Keegan: A második világháború, 947. oldal
Az amerikai hadvezetés több célpontot is mérlegelt, mielőtt meghozta a döntést az Ivo Dzsima elleni támadásról. A szigetre azért esett a választás, mert három repülőtér volt a területén. Ezek alkalmasak voltak arra, hogy amerikai vadászgépeket indítsanak fedezetként a Tokiót bombázó B–29-esek mellé. Mivel a sziget félúton volt a Japán szárazföld és a Mariana-szigetek között, ahonnan a nehézbombázók bevetésre indultak, alkalmas volt, hogy menedéket nyújtson az akcióból megrongálódva hazatérő gépeknek, csökkentve így a veszteségeket. A bombázóknak Ivo Dzsima elfoglalása előtt 14 órát kellett repülniük úgy, hogy egyetlen repülőteret sem tudtak igénybe venni szükség esetén.
A hadművelet általános főparancsnoka Raymond A. Spruance tengernagy volt. Az Egyesített Expedíciós Erő (Joint Expeditionary Force) parancsnoka Richmond Kelly Turner admirális, helyettese Harry W. Hill ellentengernagy volt. A partra szálló alakulatok parancsnokának Holland M. Smith altábornagyot nevezték ki, míg az 5. Kétéltű Hadtestet Harry Schmidt vezérőrnagy irányította.
Novemberben az amerikai flotta Ivo Dzsimát lőtte. December végére a császári csapatok elvesztették Leyte szigetét is. 1944. december 15-én az amerikaiak partra szálltak a Fülöp-szigeteki Mindorón, február 3-án elérték Manilát, 13 nappal később pedig visszafoglalták Bataant.
Amerikai előkészületek, taktika 200px|bélyegkép|jobb|A Szuribacsi-hegy a levegőből A sziget
Ivo Dzsima, a Nanpó-szigetlánc tagja, nagyjából 1200 kilométerre Tokiótól délre, a Mariana-szigetektől 480 kilométerre északra. Vulkáni sziget, ezért földje meleg, levegője kénes, felszíne sziklás. Neve Kén-szigetet jelent. Területe mintegy 21 négyzetkilométer, legmagasabb pontja a déli vége fölé magasodó Szuribacsi-hegy (161 méter). Édesvízforrás nincs rajta, ezért a védőknek az esővizet kellett összegyűjteniük és tárolniuk azért, hogy ivóvízhez juthassanak. Chester Nimitz admirális utasítására Holland M. Smith stábja 1944. október 9-én megkezdte a támadás tervének kidolgozását. A szigetről számos forrásból állt rendelkezésre hírszerzési információ, Saipan eleste után például fontos dokumentumok jutottak az amerikaiak kezébe. A rendszeresen készített légi fotókon látható volt, hogy a japánok készülnek a támadásra: 1944 decemberétől 1945 februárjáig megkétszereződött az erődítmények száma. Ez azt jelentette, hogy a feltételezett kilenc zászlóaljnál sokkal több katona van Ivo Dzsimán. A hírszerzők úgy becsülték január elején, hogy 13 ezer katona várja a partraszállást. bélyegkép|A partraszállás terve December elejétől a Spearfish tengeralattjáró a közelből figyelte a szigetet. Parancsnoka úgy vélte, hogy a lánctalpas járművek talán át tudnak majd haladni a parton, a kerekesek azonban beleragadnak a vulkáni homokba. A Pearl Harbor-i haditengerészeti műhelyben 8,5 mérföldnyi acélpallót gyártottak, hogy azokból ideiglenes utakat készítsenek.
A sziget hosszú déli nyúlványának mindkét oldalán volt olyan partszakasz, amely alkalmasnak tűnt az akcióra, a tervezők végül a délkeletit választották. A partot színekről elnevezett egységekre osztották, így különítve el a különböző alakulatok érkezési területét. Az amerikaiak úgy tervezték, hogy intenzív légi és tengeri bombázással készítik elő a terepet a tengerészgyalogosoknak, akiket kétéltű járművek visznek a partig.
A haditerv szerint a 4. és az 5. tengerészgyalogos hadosztálynak egymás mellett kellett partra szállnia. A part déli részét, a Zöld és a Vörös zónát a Keller E. Rockey vezérőrnagy vezette 5. hadosztálynak kellett elfoglalnia. A Harry B. Liversedge ezredes irányította 28. ezred azt a feladatot kapta, hogy nyomuljon előre a sziget keskeny nyakán, majd forduljon délnyugati irányba, és ezzel vágja el a Szuribacsi-hegyet Ivo Dzsima többi részétől.
A 27-eseknek szintén át kell vágniuk a keskeny szárazföldi részen a túlsó partig, majd onnan északkelet felé kell fordulniuk az Egyes repülőtér felé. A Clifton B. Cates vezérőrnagy vezette 4. hadosztály a part északi részére, a Sárga és a Kék zónába érkezik, előretörnek az Egyes repülőtérig, megtisztítják, majd északkeletre, a Kettes repülőtér felé fordulnak. Graves B. Erskine vezérőrnagy 3. hadosztályának partraszállását másnapra (D+1) tűzték ki.
A tengerészgyalogosok és a felszerelés szállítására több eszköz is rendelkezésre állt. A 106 méter hosszú, 16,8 méter széles tankszállító partraszálló hajók (LST) egyszerre tíz tankot és 15 teherautót, a 62 méter hosszú, 10 méter széles közepes partraszálló hajók (LSM) öt tankot, hat, tengerészgyalogosokat szállító páncélozott kétéltűt (LVT) és kilenc kétéltű teherautót (DUKWS) tudtak szállítani. Úgy tervezték, hogy miután a tengerészgyalogosok biztosítják a partot, a páncélozott dózerek utat törnek a tankoknak és a tüzérségnek, amelyek a tengerészgyalogosok támogatásával előrenyomulnak a sziget belseje felé. A katonákat 75, 105 és 155 milliméteres tarackok és Sherman M4A3-as harckocsik segítik majd, köztük olyanok, amelyeket hagyományos löveg helyett lángszóróval szereltek fel. Ezek 300 gallon, több mint ezer liter gyúlékony anyagot vittek magukkal, amelyet nagyjából 90 méterre tudtak kifecskendezni. Az utászalakulatok fő feladata az aknamentesítés, a bunkerek és barlangok berobbantása volt.
Az első hullámban 68 páncélozott, 75 milliméteres löveggel felszerelt kétéltű járműnek kellett partot érnie, majd onnan fedezettüzet biztosítani az érkező tengerészgyalogosoknak. A 4. és 5. harckocsizó zászlóalj a partraszállító hajókon vár addig, amíg utasítást nem kap az indulásra. A tervet elkészítették a nyugati partra is, ha megváltozna a szélirány. A három tengerészgyalogos hadosztály 1944 és 1945 telén folyamatos gyakorlatozással készült az invázióra a Hawaii-szigeteken.