A koreai építészet alatt a hagyományos koreai épületeket értjük. Korea felosztását követően már észak-koreai és dél-koreai építészetről lehet beszélni. A koreai építészet – más koreai művészeti ágakhoz hasonlóan – természethű, kedveli az egyszerűséget, igyekszik elkerülni a végleteket és meghatározott formákat használ. Nem alkalmaz éles dőlésszögeket, erőteljes vonalakat, meredek felületeket és hivalkodó színeket, inkább a „csendes belső harmónia” jellemzi.
Az elhelyezkedés meghatározása
A hagyományos koreai építészetet lehetetlen elválasztani a természettől, hiszen az építészet alapjait Koreában a természettel való összhang adta. A kínai fengsuj koncepciójának koreai megfelelője a , mely nagy hatással volt az építészetre is. Az épületek, legfőképp a paloták, pagodák, templomok és sírok, valamint a nemesi lakóépületek ideális helyének (, 명당) kiválasztásakor figyelembe vették a topográfiát, az ökológiai jellemzőket, dombok, hegyek és folyók meglétét és a leendő lakók személyiségét is. A legfontosabb elemek a hegyek és folyók: a hegyek a szél kihasználásához, a folyók a víz biztosításához kellettek. A szél és a folyó is az életenergia hordozója, ezért fontos volt, hogy az épületek ilyen területen helyezkedjenek el.
A települések tervezésénél a legfontosabb elv a (배산 임수) volt, mely tulajdonképpen annyit jelent, hogy a település hátánál hegyek találhatók, melyek blokkolják a szeleket, előterében pedig folyó, amely biztosítja a föld termékenységét. Tökéletes példája az ilyen településnek például . A házak tájolásának elnevezése (안대) volt: az a kilátás, amire a ház nézett. Ez gyakran hegy volt, mivel a hegyeket változatlannak tartották. A tájolás azonban nem feltétlen volt egységes, falut sok hegyorom veszi körül, a lakók kiválasztottak egyet-egyet, amerre a házukat tájolták. Ezzel szemben Andongban az összes házat nyugati tájolással, a hegy irányába építették. Korea topográfiája (rengeteg hegység és folyó van a Koreai-félszigeten) tökéletesen alkalmas volt a koncepciójának alkalmazásához, valószínűleg ez az oka annak, hogy jobban elterjedt itt, mint akár Kínában, akár Japánban.
Anyagok, használati technikák és jellegzetességek
A természettel való szoros kapcsolat jelenik meg a felhasznált anyagokban és az építési technológiában is. A koreai épületeket hagyományosan kőből és fából építették. Az épületet alapkövekre emelték, melyekre tartóoszlopokat állítottak. Ezt egy különleges technikával érték el, melynek neve (덤벙 주초). A technika lényege, hogy az alapköveket általában patakmederből szállították az építkezésre és eredeti formájában hagyták meg. Erre illesztették a tartóoszlopot, méghozzá úgy, hogy egy ehhez fejlesztett (그랭이질) nevű eszközzel bejelölték az oszlop alján az alapkő pontos felületét, majd fejszével kifaragták az oszlop alján a mintázatot. Az oszlop így tökéletesen illeszkedik a kőre, szinte egybeolvadnak, ami megakadályozza, hogy az oszlop alatt összegyűljön a nedvesség és elkorhassza a fát, valamit stabilitást is biztosít erős széllökések és földrengés esetére. A házak déli oldalához déli hegyoldalon nőtt fát használtak, az északi oldalához északi hegyoldalról hozott fát, mivel úgy vélték, a fa akkor lesz megfelelő a célra, ha az eredeti életkörülményeihez hasonló körülmények között használják fel. Ugyanezen elv alapján az oszlopokat és a mestergerendákat olyan fákból készítették, amelyek az erdőhatáron nőttek magasan a hegységekben, kitéve zord időjárásnak és heves szeleknek, mivel ezek elég ellenállók ahhoz, hogy elbírják a rájuk nehezedő súlyt. A falakhoz és dekoratív elemekhez könnyebben kezelhető fákat választottak, párás, kellemes éghajlatú völgyekből.
A koreai ácsok pontosan ismerték a hegyeket és az azokon élő fákat. Egy-egy palota építése előtt évekkel kiválasztották a hegyet és tanulmányozták a fákat, pontosan meghatározták melyik fa melyik építőelemhez lesz alkalmas. Mivel az ország nem bővelkedik egyenes és vastag törzsű fenyőben, a meglévő, görbe törzsű fákkal kellett dolgozniuk. A törzs kiegyenesítése elvékonyította volna az amúgy sem vaskos fákat, így sokszor inkább természetes formájukban használták fel őket tartóoszlopnak vagy keresztgerendának. Ilyen például az i buddhista templom több mint kétszáz éves pavilonja, melynek mindegyik tartóoszlopa görbe fenyőtörzs. A i templom pavilonjának pedig a keresztgerendái készültek természetes állapotukban girbegurba fákból. Ez a fajta felhasználás idővel esztétikai koncepcióvá is vált a koreai építészetben.
Az épületek tervezésénél a Koreai-félsziget jellegzetes mérsékelt monszunéghajlatára is gondolni kellett. Koreában nagyon hidegek a telek, nagyon melegek, párásak a nyarak és sok eső esik. A koreai házak tetőszerkezete jellegzetes alakú: konkáv íve van, a szegélyei (, 처마) pedig enyhén felfelé íveltek. Ez segít az eső elvezetésével, télen beengedi a napfényt a házba, nyáron pedig árnyékot biztosít. Az eső elleni szigetelést sártapasztással biztosították a tetőszerkezet alatt. A téli meleget a padló alatti ondol fűtőrendszer biztosította, míg nyáron a hűvösséget a maru (마루) padlózat. A koreai építészet különlegessége, hogy ez a két rendszer együtt létezik, míg más padlófűtéses rendszereknél (például Kínában) csak külön tudták megvalósítani a kettőt.
A falakat sárból tapasztották, sokszor szalmát kevertek bele a nagyobb stabilitás érdekében. Előfordult, hogy a sárhoz tengeri hínárral forralt vizet kevertek, ez kiváló vízálló szigetelőanyagnak bizonyult. Ma is használják a technikát, mivel ez ugyan megakadályozza a víz bejutását a falakon keresztül, de hagyja lélegezni a falat. Az ablakokra és ajtókra speciális papírt ragasztottak, melyen neve (창호지). A papír a kínai papíreperfa kérgéből készül, anyagának köszönhetően átereszti a fényt és segíti a levegő mozgását a szobában, ugyanakkor nem engedi be a hideg levegőt és a szelet. A papírablakok miatt a koreai hanok házakban nincs sem túl sötét, sem túl világos.
Története Őskorszak és a három királyság kora
Az őskőkorszakban a Koreai-félszigeten élő ősemberek minden bizonnyal barlangokban vagy egyéb természetes búvóhelyeken éltek. Az újkőkorszaki ember már földbe vájt kunyhókban élt, melynek koreai elnevezése (움집). Körülbelül egy méter mély, 5-6 méter átmérőjű gödröt vájtak a földbe, majd gerendákat emeltek és a kunyhót szalmával borították. Középen tűzhelyet építettek. Szöul környékén 1975-ben 11 ilyen kunyhó maradványaira leltek. A bronzkorban már megjelentek az emelt padlós házak, bár a földbe vájt építmények továbbra is léteztek.
A koreai három királyság időszakában jelentős változások történtek az építészet terén, melyet jelentősen befolyásolt a kínai kultúrával való érintkezés. A korai királyságok közül lakóházairól van a legtöbb információnk, egyrészt régészeti leletek, másrészt jó állapotban fennmaradt falfestmények révén, melyek dokumentálták az adott kor mindennapi életét. Ezek szerint a fával építkeztek, de kőépületek is felbukkannak a festményeken. Az épületeket szalmával fedték, a házakat kerítés vette körül. Ekkor már használatban volt a , az ondol padlófűtés egy korai változata.
A paloták közül egy sem maradt fenn az utókorra, csak feljegyzésekből és ásatások maradványaiból van róluk információ. Az palotát 427-ben emeltette király ban, a feltárt maradványokból ítélve nagy épület lehetett, mintegy 620×622 méter alapterületű. Fejlett erődítmény-építési technológiával rendelkeztek, Kínában csaknem száz erőd maradványai vannak elszórva és Liaoning tartományokban. Számos sír maradt fenn, melyeket kezdetben hatalmas, egymásra pakolt kőtáblákból építették fel. Ennek egyik példája „A tábornok sírja” (; 장군총, 將軍塚), mely 12 méter magas. Később a sírhalom-építésre váltottak: a kőtáblákból emelt sírkamra fölé földből dombot emeltek.
Arra is következtetnek a történészek, hogy és Silla is hasonlóképp építkezhetett. Jelentős volt ekkor a buddhista építészet, számos templom és pagoda épült, jobbára fából, melyek mára elpusztultak. Néhány, kőből épült pagoda azonban fennmaradt, ilyen például a , melynek építésekor a tervezők a fapagodák stílusát próbálták meg kőre átültetni.
Észak-déli államok kora bélyegkép|250px|A templom egyik épülete bélyegkép|250px| tó 660-ban , 668-ban pedig is behódolt Sillának, létrejött az Egyesített Silla (668–935). Az állam (698–926) osztozott a Koreai-félszigeten. Ez volt az észak-déli államok kora, és egyben az ókori koreai művészetek aranykora is. Ebben az időszakban virágzott a buddhizmus, tartományban egyre-másra épültek a templomok. Silla fővárosát, t a kor szokásainak megfelelően , a Tang-dinasztia fővárosa után modellezték, így széles egyenes utakat kapott, melyek téglalap alakú rácsot alkottak. A művészetek központja északról, az egykori területéről délkeletre tevődött át. Szigorú szabályok működtek osztályhovatartozás alapján, meghatározott méretű épületeket építhettek ennek megfelelően, és még a tetőcserepek, a felhasznált anyagok és a bútorok milyenségét is szabályozták.
A sillai templomépítészet legjobban megőrzött példája a , mely a 8. században épült és két komplexumból áll, pagodákkal kiegészülve. A jelenleg látható faszerkezetek a 17. századból származnak, a kőépítmények – beleértve az épületek alapjait, a lépcsőket és a kőpagodákat – viszont eredetiek. Az ugyanitt található -barlanggal együtt a templom az UNESCO világörökség részét képezi, valamint Dél-Korea történelmi látványosságai közé tartozik. A pagodaépítészet tekintetében a i pagodákat átvették, de egyes elemeket elhagytak vagy leegyszerűsítettek, az emeletek számát pedig a legtöbb esetben háromra csökkentették. A templom pagodája („Sakjamuni pagoda”) jól illusztrálja a 8. századi sillai pagodák szinte tökéletes arányosságát, az emeletek szélessége alulról felfelé 4:3:2 arányú.
A palotaépítészetet is magas fokon művelték a sillai mesteremberek. Ennek egyik kiváló példája a tó a ban található silla-kori palotakertben, mely egy, a 7. században létrehozott mesterséges tó. Amikor 1976-ban a tó medrét a helyreállítási munkálatok során kikotorták, felszínre került az eredeti, kőből épített part, valamint a tó vizének frissességét szabályzó komplex szerkezet is.
A i pagodaépítészet emlékei a mai Északkelet-Kínában, illetve az orosz Tengermelléki határterületen találhatók, különösen a volt fővárosban, ban, amely most a kínai Ningan városában fekszik. A i pagodák egyik jellegzetes példája a mai megyében található ötszintes , mely a sillai kőpagodákhoz igen hasonló. A lakóépületekről szinte semmit nem tudni, maradványok alapján a építészet lehetett rájuk erőteljes hatással.
thumb|250px| pagoda A építészetre valószínűleg a Tang-kori építészet lehetett leginkább hatással, ami a 12. században, a kereskedelemnek köszönhetően jutott el Koreába. Ezt a stílust koreaiul (주심포) stílusnak nevezik. Jellegzetessége, hogy csak az oszlopok tetején helyeztek el dúcot, méghozzá oszlopokat összekötő oldalsó gerenda nélkül. Az oszlopfőn négyzet alakú dúcsüveg helyezkedik el. A kazettás mennyezet hiánya miatt a koszorúgerendák és a talpszelemenek is szabadon látszanak.
Az 1300-as években a hatására újabb építészeti stílus, a (다포) kezdett el terjedni Korjóban. Jellemzője a többdúcos megoldás, tartóborda helyett. Ez látványosabb, mint a , mivel az oszlopok közötti dúcok kitöltik a korábban üres teret. Ilyen stílusban épült a (심원사) templom (보광전) terme.
A pagodaépítészetben eleinte a sillai tradíciókat követte, bár a tetőkövek vékonyabbak voltak, az ereszgyámkövek száma pedig 3-4-re csökkent. Később teljesen megváltozott a stílus, több emeletet emeltek, a gyámkövek szinte felismerhetetlenné váltak és jelentősen csökkent az egyes emeletek magassága. Készültek oktagonális pagodák is, mint a (월정사) kilencemeletes pagodája. A korszak vége felé a pagodaépítészet szinte teljesen megszűnt.