A mindennapi élet Japánban a szamurájok korában, a 12–16. század között, a japán középkorban, még nem ismert sok olyan mai jellegzetességet, mint például a teaszertartás, a tatami, a japán virágkötészet, az ikebana, a japánkert. Ugyanakkor ez a korszak alapozta meg a mai japán világhoz vezető fejlődés folyamatát. A kor tipikus alakjai voltak a szamurájok, az örökletes katonai nemesség tagjai, akik a sajátos japán feudális anarchia, az állandósult belháborúk közepette, végletes hűséggel harcoltak uruk oldalán (aki viszont a maga részéről gyakran váltogathatta szövetségeseit).
A köznép végtelenül szerény életkörülmények között élt, de ha az állandó csatározások nem tették lehetetlenné, érezhető volt a gyarapodás.
Társadalmi-gazdasági háttér A japán középkorban, a 12. századtól a 16. század végéig terjedő korszakban lépett be az ország a belterjes gazdálkodást folytató földműves társadalom korába. A már a 7. században kialakult kisbirtokrendszer maradt az alapvető a következő Edo-korban is, egészen a 19. század végéig, az ipari társadalom koráig. A természeti adottságok, az általában csak kis foltokban művelhető terület miatt nagybirtokrendszer nem tudott kialakulni az országban. A lakosság túlnyomó többsége, több mint 90%-a mindvégig a parasztsághoz tartozott. A nemesek, arisztokraták végletesen elszigetelődtek tőlük; szinte tudomást sem vettek létezésükről, vagy ha igen, akkor „különös embereknek”, „jelentéktelen lényeknek” nevezték őket. Egy részük formálisan is meg volt fosztva személyi szabadságától. Ínséges időszakokban a parasztok időnként kénytelenek voltak eladni gyermekeiket vagy cselédjeiket saját túlélésük érdekében, annak ellenére, hogy a központi hatalom újra meg újra megtiltotta a személyek áruba bocsátását.
A korszak egészében a mezőgazdaságban, de a kézműves iparban is jelentősen növekedett a termelés, javult a munkatermelékenység. A fejlettebb szántás és öntözés, a teraszos gazdálkodás, az árasztásos rizstermelés, a vaseszközök használatának és a trágyázásnak az elterjedése, a többféle termény és a magasabb termésátlagok már képesek voltak nagyobb faluközösségeket is eltartani. Ez lehetővé tette a népesség lendületes növekedését. Az 1200 táján körülbelül 7 milliós lakosság az 1600-as évekre már mintegy 13 millióra nőtt.
Az előállított javak nagy részét azonban a szinte állandó háborúskodás, a katonák ellátása és az uralkodó osztály fényűzése élte fel. Megjelentek a korábbiaknál nagyobb, egységesebb, belülről irányított faluközösségek, amik már be tudtak kapcsolódni az országos politikai folyamatokba. Hatékonyabb lett a kereskedelem, a javak szétosztása az egész társadalom számára. Felgyorsult a városiasodás, szaporodott a városias települések száma.
A parasztság helyzete a korszak folyamán csak súlyosbodott. A helyi urak időnkénti önkényeskedései helyébe a szisztematikus elnyomás lépett. A 16. század rendeletei szigorúan megtiltották számukra földjeik elhagyását és idegenek befogadását egyaránt, és tízes csoportokban kollektíve lettek felelősek kötelezettségeik teljesítéséért. (A szamurájok és a közkatonák hasonlóképpen, ötös csoportokban voltak felelősek egymásért.)
Az egyre hevesebb hatalmi harcok miatt a falvak és városok fizikai akadályokkal, vizesárkokkal, mocsarakkal határolták le területüket- Ezek a határok, meg az országos útvonalakon a tartományok határán felállított ellenőrző pontok, akadályok a társadalmi érintkezést is súlyosan korlátozták, akadályozták a kívülállók mozgását.
Az élet szakaszai Születés A szülés igen gyakori volt, a férjezett asszonyok csaknem minden évben, otthonukban szültek, de a csecsemők közül kevesen maradtak életben az egészségügyi ellátás és a higiénia teljes hiánya miatt. A szülést diszkréten kezelték, a vajúdó asszonyok is igyekeztek nem hangot adni fájdalmuknak. Általános szokás volt a szegény és a gazdag családokban egyaránt, hogy a rossz szellemek távoltartása érdekében egy férfi egy íj húrját rezegtette a szülés idején.
Az újszülöttet csak megtörölgették, a rituális első fürdőben csak néhány nap múlva részesült. A nagyarányú csecsemőhaladóság miatt is úgy tartották, hogy az első 30 napban a gyermek lelke még nem kötődik szilárdan a testéhez, ezért nagy óvatosságra van szükség; 30 napig nem hagyták el a házat. Az ikerszülésnek nem örültek, szégyellték (az állatokéhoz való hasonlósága miatt) és rossz előjelnek tartották a gyermekek sorsát illetően. Ennek ellensúlyozására különösen vidám neveket választottak számukra.
Gyermekkor A kisgyermekeket nagy szeretettel vették körül a családban. Az elsőszülött fiú a többieknél is nagyobb figyelmet kapott, a kezdetektől elkezdték felkészítését a családfői szerepre. A gyermekek korát a fogantatástól számították, azt egy évre becsülve, így a gyermeket születésekor már egy évesnek tekintették; majd a következő naptári év első napján újabb évet adtak hozzá. Az év végén született csecsemő így már hamarosan két évesnek számított. A kisgyerekek fa-, szalma-, agyagfigurákkal játszottak, mint világszerte. A fiúk háborúsdival szórakoztatták magukat, vagy a mindenütt nagy számban jelenlévő kutyákkal viaskodtak.
A fiúkat körülbelül hét, a lányokat hat éves korukban kis ünnepséggel „búcsúztatták el gyermekkoruktól”. Felnőttes ruhát kaptak, a szamurájok ekkor mutatták be őket uraiknak. Őket azonban ezután is – a világ sok más táján uralkodó kemény szigortól eltérően – jó sorban tartották, szabadon járkálhattak, szórakozhattak, csaknem szentnek tartották őket. Csak szélsőséges esetben alkalmaztak velük szemben testi fenyítést.
Formális oktatásban csak a nemesek gyermekei részesültek, közülük is inkább csak a fiúk. Tőlük megkövetelték a japán és a kínai írás, valamint válogatott irodalmi művek ismeretét. A nemesek gyermekeiket szívesen adták nagyurakhoz vagy monostorokba nevelésre már zsenge korukban. A szerzetesek büszkék voltak „apródjaikra”, szemöldöküket borotválták, szépen öltöztették őket. A homoszexualitás egyébként mind a szerzetesek, mind a harcosok körében gyakori és elfogadott jelenség volt.
A lakosság túlnyomó részét kitevő parasztság gyermekei bekapcsolódtak szüleik munkájába és így sajátították el a számukra legszükségesebb ismereteket. A szegény gyermekek szüleik szobájában aludtak, korán megismerkedtek a szexuális élettel, álszemérem nélkül nőttek fel. A falusi szegények gyermekei a mezőgazdasági munkák szüneteiben a helyi templomban vagy a falu öregjei mellett tanulmányozhatták az írás, számolás, illemtan alapjait.
Nagykorúság A nagykorúság a szamurájoknál a 15. életévhez kötődött; más társadalmi osztályok esetében a 13. év körül volt. Ekkortól a fiatalok már felnőttnek számítottak; a fiúk nadrágot viseltek, a lányok nem vehettek részt többé a fiúk játékaiban. A férfivá avatás szertartása után az illető már kardot viselhetett, és azt használhatta.
Az előkelő családokban a lányok számára kívánatos cél az volt, hogy minél magasabb állású férjet szerezzenek, esetleg nagyurak ágyasává válhassanak. Vidéken a lányok nem siettek a férjhezmenéssel, mert a családjuk számára fontos munkaerőt jelentettek, valamint a házasság előtt nagy volt a szexuális szabadságuk. A fiúk mielőbb párt akartak hozni a házhoz, szintén a családi munkaerő növelése céljából, meg hogy mielőbb fiúutódjuk szülessen, akire majd rá lehet hagyni a gazdaságot.
A városi kereskedők, kézművesek fiai általában inasnak álltak. Mesterük szinte a családjába fogadta őket, saját utód híján gyakran örökbe is fogadták a tanoncot.
Névadás A nemesek, szamurájok fiai nagykorúvá válásukkor két írásjegyből álló férfinevet kaptak, az egyik öröklődő, a másik egyéni volt. A közembereknek általában nem volt családi nevük, leginkább ragadványnéven szólították őket a szüleiktől kapott keresztnevük helyett. Tojotomi Hidejosi, a 16. század vezető japán hadura, az ország egyik első egyesítője paraszti sorból származott, és mielőtt a császár családnevet adományozott neki, homályos származása miatt Kinosita (kb. „fa alatt talált”) néven nevezték.
Házasodás, a nők helyzete A felnőttek életének Japánban is az egyik legfontosabb eseménye a házasságkötés volt. Általában a szülők választottak párt gyermeküknek, a fiatalok több-kevesebb beleegyezésével, de a fiatalok időnként maguk kezdeményezték a frigyet. A köznép soraiban gyakorolták a próbaházasságot is: a menyasszony eljárt dolgozni leendő férje családjának háztartásába, a férfi viszont a lánnyal tölthette az éjszakát leendő apósa házában. A házasságtól bármelyikük visszaléphetett.
Az arisztokraták körében a 12. században is érvényesült még az a régi szabály, hogy a férj a külön háztartásban élő feleségeit rendszeresen körbelátogatta, hosszabb időt töltött el mindegyikükkel. A közemberek, de általában általában a szamurájok sem engedhették meg maguknak ezt a gyakorlatot, anyagi okokból. Ők általában csak akkor vettek második feleséget, ha az első meddő maradt. A 15. századra a poligámia teljesen visszaszorult, a fiú örökös hiányát is egy vő vagy más bizalmi ember örökbefogadásával orvosolták.
A házasság korhatára a helyi szokásoktól függött. Atyai beleegyezésre csak a szamurájok körében volt feltétlen szükség, de a szülők általában itt is szem előtt tartották gyermekeik boldogságát. Elterjedt volt az endogámia, a viszonylag közeli rokonok közötti házasság is, de a közvetlen felmenők és leszármazottak, illetve a testvérek és féltestvérek kivételével.
A nők helyzete, elsősorban a családon belüli befolyása a parasztcsaládokban erős volt, a család jólétével kapcsolatos minden kérdésben fontos volt a véleményük. A szamurájok körében azonban a női befolyás eleve csekélyebb volt, és a korszak vége felé, a konfuciánus tanok elterjedésével az egész társadalomban szinte jelentéktelenné vált.
Maga a házasodás az előkelők körében bonyolult szertartás volt, a köznép sokkal egyszerűbben oldotta meg. A lakodalom a köznép körében is viszonylag gazdag volt, nagyon hasonlóan sok más kultúrához sok ivással, vidámsággal, pajzán viccekkel, a házas asszonyok részéről is. A házasságot azonban véglegesnek csak az első gyermek megszületésétől tartották.
A válás a köznép körében lehetséges volt, bár rossz szemmel nézték. Az előkelők feleségei csak ritkán tudtak elmenekülni egy bántalmazó házasságból, szerencsés esetben egy kolostor fogadhatta be őket. A parasztság körében is elfogadott volt a feleség enyhe „testi fenyítése”, de ha valaki megsebezte asszonyát, azt súlyosan megbüntették.
Életkorok, halál A japán szokásvilág különböző életkorokat, életszakaszokat igen veszélyesnek tartott, ezért az akkor bekövetkezhető szerencsétlenségek ellen szertartásokkal védekeztek. Más életkorokat szerencsésnek tartottak. A speciálisnak tekintett életkorok idővel változtak, de a 70. életévet ősidők óta nagyra tartották, megünnepelték. Az időseket általános tisztelet övezte.
A magas kort elért családfő visszavonult, hatalmát átadta fiának, de továbbra is tiszteletben tartották, tanácsát kikérték. A parasztok megvárták visszavonulásukkal legalább a legidősebb fiuk nősülését, néha a legfiatalabb fiukét, akkor adhatták át családfői szerepüket. Nehéz időkben helyenként az is elfogadott volt, hogy az idős, csak terhet jelentő rokonokat, főleg asszonyokat kitettek meghalni egy „szent hegyre”.
A halált a japánok által – gyakran egymás mellett – elfogadott vallások, a sintoizmus és a buddhizmus egyike sem tekintette félelmetesnek vagy tragikusnak, inkább lehetőséget jelentett az újjászületésre. A halottakat a család társadalmi állásától függő összetettségű szertartások után temették vagy égették el, utána gyászidőt tartottak, rokonsági foktól függően egy hét és egy év időtartam között.
Gazdálkodás