Kálmán Lajos (Szabadszállás, 1921. szeptember 5. – Kecskemét, 1999. november 7.) főiskolai ének-zene tanár, Életfa-díjas népzenekutató, orgonaművész, zeneszerző, Kecskemét város díszpolgára. Kálmán Lajos nagy tudású polihisztor volt, azonban önmagát szerényen „igric-tanár”-nak nevezte. Kálmán Lajos életművében fellelhető a népdalgyűjtés, a népzene kutatás, az oktatás és a pedagógiai tevékenység, mindezekkel együtt küldetésének tartotta a népzene terjesztését, a kórusvezetői-, kórus szervezői és zeneszerzői szolgálatot, az egyházi zeneanyanyelv kutatását, egyházi zeneszerzői és református presbiteri tevékenységet.
Élete Kálmán Lajos 1921-ben született Szabadszálláson. Édesapja, id. Kálmán Lajos, szabadszállási főjegyző volt, édesanyja György Etelka tanítónő. Nagyapja, id. Kálmán Farkas (1838-1906) szabadszállási segédlelkész, majd 1885-től gyomai református lelkész, zenetörténész és zeneszerző volt. Nagyapjának két dallam szerzeménye benne van az 1948-ban kiadott református Énekeskönyvben, 276. Egyedüli reményem, 345. Ím, nagy Isten, most előtted.
Az elemi iskola első négy osztályát Szabadszálláson végezte, második elemiben kezdett zongorázni tanulni. Majd a Debreceni Református Kollégium diákja lett, ahol a híres Kántusában énekelt. Kodály Zoltán műveivel itt, debreceni kisdiák korában találkozott először. A gimnázium 5. osztályát a Lónyai utcai Budapesti Református Gimnáziumban folytatta, mivel a család a fővárosba költözött. Az iskola énekkarában énekelték a” Székely keserves” c. művet, amelyet Kodály Zoltán e gimnázium fiú vegyeskar számára komponált. Gimnáziumi tanulmányait kitűnő érettségivel fejezte be, majd családja kívánságára a Budapesti Királyi Magyar Pázmány Péter Tudományegyetem jog- és államtudományi karára iratkozott be 1939-ben. Az első évfolyamot kiváló eredménnyel zárta, azonban egyre jobban erősödött benne elhívatottsága a néprajz és a népzene iránt, így tanulmányait 1940-től a Bölcsészettudományi Karon történelem, földrajz és néprajz szakon folytatta, majd emellett a Zeneakadémia énektanári és orgonaművész szakát is elvégezte. A bölcsészkari gyakorló évek után 1947-ben szerezte meg tanári diplomáit.
Professzorai közül a történettudomány és a szociológia kapcsolatait is elemző Hajnal István akadémikusra, Viski Károly etnográfus akadémikusra és Alföldi András ókor-tudósra emlékezett legnagyobb tisztelettel. A Zeneakadémián Zalánfy Aladár volt orgona, Gaál Endre a zongora tanára. A később Kossuth-díjas Viski János zeneszerző főiskolai tanár és Vásárhelyi Zoltán karvezetés tanára erősen hatott rá. Sugár Rezsőnél a Nemzeti Zenedében zeneszerzést is tanult. Kodály Zoltán óráira bejárt, de nem vizsgázott nála. „Kodály Zoltán műveinek és lenyűgöző személyiségének hatása alatt olyan élethivatásra igyekeztem rátalálni, ahol mindenekfelett a népdal ügyét lehet szolgálni majd, a tudomány, a művészet, a pedagógia (bármily szerény) eszközeivel”- írja visszaemlékezésében.
Kálmán Lajos a népies gyökerű a Soli Deo Gloria Református Diákmozgalomban ismerte meg Balla Pétert, akit atyai barátjának tartott haláláig.
Népben, nemzetben gondolkodó egyetemistaként vett részt a népies töltésű értelmiségieknek fórumot teremtő 1940-es évek szárszói tanácskozásain. Titkárként segítette ezeket a konferenciákat, az esti tábortüzeknél Balla Péterrel együtt vezették a zsoltár és népdal énekléseket. Az 1943-44-es „Magyar Élet Konferencián” előadók voltak: Kodolányi János, Erdei Ferenc, Németh László, László Gyula, Balla Péter, Muharay Elemér, Sinka István, Karácsony Sándor, Püski Sándor…. Fiatalként ilyen szellemi nagyságokkal, előadókkal és másokkal fontolgatták a magyarság II. világháború alatti megmaradásának lehetőségeit.
1947-től haláláig Kecskeméten élt. Kodály Zoltán szülővárosában az új magyar zene vidéki központjába, eleven sodrásába került bele iskolai karmesterként. Már ekkor elkezdte a népdalgyűjtést. A népdalgyűjtés stafétabotját a zeneiskola igazgatójától M. Bodon Páltól és Vásárhelyi Zoltántól vette át, új dalok feltárása érdekében kerékpárral járta a Kecskemét és környékének településeit. Kereste az adatközlőket Ágasegyháza, Helvécia, Belsőnyír, Kisfái, Nyárlőrinc, Szentkirály, Városföld, Kunszállás, Jakabszállás településeken, Orgovány-Kargalai részen, a Duna felé eső buckás vidékeken… Vezette a szabadszállási Kiskun Népdalkört.
1964-ben doktorált a szegedi József Attila Tudomány Egyetem Bölcsészettudományi Karán, értekezését Dr. Bálint Sándor egyetemi tanár bírálta. Doktori értekezésének címe: „Kecskemét és környéke néprajzának áttekintése, különös tekintettel a népzenére”. Kálmán Lajos 1947-től haláláig a Kecskeméti Tanítóképző Főiskola tanára, tanszékvezetője volt, aki tanítók és óvodapedagógusok százait oktatta, nevelte a zene, a népművészet, ezen belül népdalkincsünk szeretetére. Főállása mellett folyamatosan publikált, a tudományos életben is aktívan részt vett, folyamatosan publikált. Pedagógia tárgyú írásaiban (Kodály Zoltán zenéje az óvodában, A zenei formálás öröme, Vizsgálatok a Kodály-koncepció szerinti óvodai zenei nevelés tartalmi továbbfejlesztésére, Kodály „Kis emberek dalai” c. kötetének népzenei gyökerei) a Kodály-koncepció szerinti óvodai zenei neveléssel és annak továbbfejlesztésével foglalkozott. Haláláig aktívan gyakorolt zongorán és orgonán. Sírjára barátja, Buda Ferenc Kossuth-díjas költő faragott kopjafát.
Népzenei munkássága
A népdal-ügy szolgálata A padláson lim-lomok között kutakodva került kezébe egykori szabadszállási segédlelkész nagyapjának, Kálmán Farkasnak kéziratos dalgyűjteményéből 15-20 lap. Ezeket a dallamokat Kun Lászlónak, a népdalok és a népies műdalok kiadójának és szerzőjének diktálta le Bartók és Kodály gyűjtések megjelenése előtt. A kéziratról és összeállítójáról szüleit kérdezgetve tudta meg, hogy őseink többsége apai és anyai ágon egyaránt dunántúli kálomista papként több vármegyében szolgálta egyházát, hazáját, családját.
Sorszerűnek érezte, találkozásait Kodály muzsikájával, életpéldájával. 1968-ban a Kiskunság a 600 éves Kecskemétet köszöntő számában „Emlékeim, indíttatásaim” című írásában így emlékezett a Tanár úrra: „Műveivel és személyével 1934-ben találkoztam Debrecenben. A „Háry János”- t adták. (…) Ugyanebben az évben éneklő ifjúsági hangverseny is volt a városban. Emlékszem, Kodály arcképével díszített ógörög mintájú cserépjeggyel lehetett belépni az Arany Bika nagytermébe. E ’thessarát’ a mai napig őrzöm, de ennél még sokkal jobban azokat az általam először hallott színeket, akkordokat, amiket Horváth tanár úr tanítóképzősei szólaltattak meg csodálatos tisztasággal, s melyeket, mint zenei ősképeket, legszebb álmaimban és pillanataimban, az idők mélyéből szállóan, immár harmadfél évtizede hallok. (….) A Lónyai Gimnázium énekkarában énekeltük a „Székely keserves”-t. Ezt a művet a Mester énektanárunk, a fülöpszállási kötődésű Faragó József kérésére éppen a mi gimnáziumunk fiú vegyeskara számára komponálta. (….) Egyetemi évei Kodály emlékei között kutatva, legelőszőr arra a néprajzos – népzenekutató társaságra találok rá, amelynek vezető tagjai Vargyas Lajos és Járdányi Pál voltak. Megismerte személyesen a zeneélet más nagyjait, Sugár Rezsőt például, aki később tanította is. A falukutató Márkus István, Majláth Jolán munkássága is formálta szemléletét.
Több, egy-egy terület népdalkincsét átfogóan feldolgozó monográfia – például Vargyas Lajos, Áj falu zenei élete -, példájára Kálmán Lajos először a szabadszállási népdalkincs összegyűjtésére, rendszerezésére, elemzésére gondolt. Elfoglaltsága miatt kecskeméti tanárként mondott le a tervéről.
Kecskemét környékén kezdett gyűjteni, bár tudta, hogy a méretek miatt „monografizálás” jóval nehezebb lesz, mint egy jobban átlátható, egységesebb faluban. Biztatást jelentett Vargyas Lajos Régi Népdalok Kiskunhalasról című, 1954-ben megjelent kötete. Kodály szellemében segítségére voltak hallgatói is. Elénekelték a szüleiktől, rokonságuktól hallott dalokat, hírt hoztak nótafákról, citerás összejövetelekről. Tudta Járdányi Pál- a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Csoportjának tudományos munkatársa – , hogy szeretne hozzájárulni az Alföld közepén oly feltűnő népzenei fehér folt eltüntetéséhez. Ezért elküldte Vásárhelyi Zoltán népdalfeljegyzéseinek náluk elhelyezett másolatát. Sok adatközlőjét egy évtized múltán Kálmán Lajos is felkereste. A Kiskunság 1955. III. számában számolt be kerékpáros népdalgyűjtői útjainak tapasztalatairól, a Kecskemét Dalos Könyv kéziratának elkészültéről.
Az 1956 nyarán kiadásra elfogadott, Bárdos Lajos által lektorált, 250 dalt közlő kiadvány megjelentetésétől 1957-ben a szerkesztőség átszervezése, illetve a tervezett táj – sorozat törlése miatt- ennek második darabja lett volna – állt el a Zenemű Kiadó. Sajnos kéziratban maradt Kálmán Lajos biztatására és szakmai útmutatásaival Rácz Kálmán cimbalomművész által készített (Kálmán Lajos a Forrás 1971. 3. számában búcsúztatta korán elhalt barátját) 100 érdekes cigánydal is.
Kálmán Lajos megannyi értékes publikációjával, előadásával gyarapította a Kárpát-medencei magyarság folklórját. Mindezen elkötelezett életmű betetézéseként 1999-ben jelent meg A Kecskemét környéki népdalkincs kistükre című kötet, melyben 135 népdal került publikálásra. Olsvai Imre népzenekutató a kötet ajánló soraiban azzal indítja az olvasót a megismerés útjára: "Végre a történelmi Aegopolis hangzó hagyománya is hozzáférhető lett. Közkincsé vált."
Népzenei találkozók 1967 augusztus 17-én, vasárnap délelőtt az országban először gyűltek össze a népművészek, írók, folkloristák, zenetudósok annak bizonyítására, hogy a népdal, a népzene legközvetlenebb, legszórakoztatóbb és legelevenebb módja – Sárosi Bálint szavaival – „az évszázadokkal és messzi tájakkal való közlekedésének”. A városi népművelési felügyelő kezdeményezésére szervezett „Vadkörtefa fehéret virágzik” elnevezésű Kecskeméti Népzenei Találkozó említett tudományos tanácskozásán természetesen Kálmán Lajos fejtette ki felkérésre véleményét arról „amiért összejöttünk”.
Az előkészítő bizottság legtevékenyebb szakértőjeként, a műsorfüzetben olvasható „Népi Hangszerek Kecskemét múltjában és jelenében” című magvas összefoglalójával, a zenei hagyományok továbbéltetéséről elhangzott előadásával, a citerások, nótafák, éneklő csoportok és tudományos szekértők előtt kivívott tekintélyével járult hozzá a második országos találkozó sikeréhez. Az elméleti szempontokat és a gyakorlati követelményeket mindig jó érzékkel összeillesztő kecskeméti népzenekutató meghatározó személyisége volt a további népzenei találkozóknak is.
Az utóbbi csaknem fél évszázadban elképzelhetetlen volt körzeti, járási népzenei találkozó Kálmán Lajos készséges, mércét szabó, ennek elérését tanácsokkal segítő közreműködése nélkül. Számítottak tudására, pedagógiai érzékére, lelkesítő képességére a kórus -, pávakőr minősítések szervezői. Többször részt vett a Duna menti folklór fesztiválok szakmai előkészítésében, értékelésében.
A kecskeméti népzenei találkozókon a kezdetektől, Ungvártól Zentáig, Pozsonytól Kolozsvárig részt vettek határainkon túli, többnyire magyar népi énekesek, hagyományápoló, tradícióélesztő együttesek és népzenekutatók. A találkozó a Kárpát-medencei népzenei élet emblematikus fóruma azóta is.
Kálmán Lajos vetette fel a kecskeméti népzenei találkozók közbülső éveiben megvalósítandó, rejtett közóhajként felmerülő évenkénti találkozások gondolatát, Erdélyben, vagy a Vajdaságban, a Felvidéken, aholis "egymást érintő közös dolgaink elmondására, megvitatására, új együttműködők bekapcsolására lenne lehetőség." "Mi mindig fórumai voltunk és vagyunk a magyar népzene összegzése kompetenciájának, illetékességének – benne a zeneanyanyelvi nevelés ügyének is." A Kárpátmedencei Etnomuzikológusok Klubja révkomáromi, ungvári, torockói találkozói bizonyították az elgondolás szükségességét, életrevalóságát.
Egyházzenei munkássága
A kántorképzés megszervezője és tanára Kecskeméten és az egyházmegyében