A nagyenyedi vérengzés 1849. január 8–11. között történt, mikor román népfelkelők lerohanták és feldúlták a katonai védelem nélkül maradt Nagyenyedet. A vérengzés áldozata 600–1000 magyar polgár volt (további körülbelül ugyanennyi halálra fagyott menekülés közben); a rombolásban elpusztult a város nagy része, beleértve a református kollégium épületeit, könyvtárát, és felszerelését. A szabadságharc „legszörnyűbb vérengzése” és egyik legkeserűbb és legtragikusabb fejleménye, „az erdélyi sors legvéresebb áldozata”, az Erdélyben „szinte példátlan etnikai tisztogatás” nem csak a civil halottak nagy száma és a nagymúltú kollégium pusztulása, hanem az értelmetlen kegyetlenségek miatt is emlékezetes maradt.
A magyar forradalmat elfojtani kívánó császáriak 1848 szeptemberében engedélyt adtak az erdélyi románoknak a fegyverkezésre, hogy többfrontos háborúba kényszerítsék a szabadságharcosokat. A román népfelkelők számos magyar települést feldúltak és kiraboltak, Nagyenyedet azonban elkerülték a harcok (bár az év végére már általánosak lettek a fosztogatások), helyőrség védte, és a közeli falvakból ide húzódott a birtokos nemesség is. 1849 januárjának elején Nagyenyed katonai védelem nélkül maradt, Anton von Puchner pedig állítólag parancsba adta a város elpusztítását, hogy a magyar haderő ne tudja bázisként használni azt. A parancs kivitelezésével Ioan Axente Sever román népfelkelői vezért bízta meg.
Január 8-a estéjén közel tízezer román felkelő rohanta le Nagyenyedet, és általános gyilkolást és pusztítást vittek véghez. Hozzájuk további táborok, továbbá a környező falvakból érkező fosztogatók csatlakoztak; becslések szerint egy időben 18-20 ezer martalóc tartózkodott a városban. A magyar lakosokat válogatott kegyetlenségekkel, sokukat órákig tartó kínzások után ölték meg; jellemző volt az emberek lelövése, vasdorongokkal vagy fejszével való agyonverése. A várost felgyújtották, cseréppel vagy zsindellyel fedett épület nem maradt épen; a kollégiumot szisztematikusan kifosztották és felégették, a könyvtárat és a levéltárakat megsemmisítették, az értékeket elvitték vagy elpusztították. A dúlás január 11-éig tartott, de utána még több napon keresztül folyt a fosztogatás. A lakosok egy része az erdőkön keresztül menekült a közeli településekre, a városban rekedt túlélőket január 11–16 között honvéd- és császári csapatok mentették ki. Nagyenyed csak az 1890-es évek közepére heverte ki a pusztítást. 1904-ben emlékművet avattak a vár falánál.
Az eseményekről a legrészletesebb krónikát Szilágyi Farkas (1839–1910) nagyenyedi református lelkész írta, aki gyermekként élte át a katasztrófát, és könyvéhez rengeteg szemtanútól, túlélőtől gyűjtött adatokat. Külön művet szentelt a történéseknek Kemény Gábor báró (1830–1888) is. A román hatalomátvétel után a vérengzést nem volt szabad említeni, csak az 1989-es rendszerváltás után nyílt lehetőség a történtek felelevenítésére. A 21. században Domonkos László rövid összefoglaló monográfiát jelentetett meg.
Előzmények Nagyenyed története
bélyeg|Nagyenyed központja 1907-ben Áprily Lajos szerint „Ha Erdély a hagyományok földje, ez a kicsi város az erdélyi hagyománysűrűség városa. A történelmi levegőnek ez a nagyobb sűrűsége, ez az erős múlt-íz fogja meg azt, akit a sorsa a lélek fogékony korában esztendőkre ideplántált. […] az enyedi öbölben is ott lüktetnek az erdélyi sors – sokszor halálos ölelésű – hullámai. Enyed történelmi sorsa több felvonású vér- és koromszagú tragédia.”
Erdélyi szászok alapították a 12. század környékén; a várudvari evangélikus kápolna helyén állt egykori román stílusú templomot a legrégibb erdélyi szász templomnak tartják. Szász telepítésre utal a Főtér szabályos alakja és az onnan derékszögben kiágazó utcák, továbbá azok nevei. 1239-ben felépült a vizesárokkal körülvett vár, melynek bástyáit a városi céhek védték, a 15. században pedig a gótikus stílusú nagytemplom (a mai református vártemplom). A 16–17. századra a szászok elveszítették nyelvüket, elmagyarosodtak. 1551-ben Fráter György ostromolta, 1600-ban pedig Mihály vajda seregei dúlták fel.
A város jólétének a forrása a szőlőtermesztés és a kisipar volt. 1613-ban Bethlen Gábor fejedelem kiváltságlevéllel biztosította a polgárok jólétét és jogi helyzetét, 1658-ban pedig II. Rákóczi György a polgároknak nemesi rangot és földet adományozott. Ugyanebben az évben törökök égették fel a várost. 1662-ben I. Apafi Mihály Nagyenyedre költöztette a Bethlen-féle református kollégiumot az elpusztult Gyulafehérvárról, így a város fontos művelődési központtá, egy erdélyi Leidenné vált. 1704-ben, a Rákóczi-szabadságharc alatt Tiege labanc csapatai feldúlták és kirabolták a várost, elpusztítva a kollégiumot is, melynek újjáépítése csak külföldi segélyből, 1743-ra történt meg. A 18. század végétől Nagyenyed, Alsó-Fehér vármegye központja gazdasági és kulturális fellendülés időszakát élte, a Kemény–Zeyk-udvarház a kor haladó szellemű arisztokratáinak találkozóhelye volt, az iskola új épületekkel bővült és az oktatás szintje folyamatosan emelkedett. Pezsgő társadalmi élet és gyors fejlődés jellemezte a várost, óvoda és megyei kórház létesült, „polgársága, a kisiparoson kezdve fel a magasabb körökig, virágzó anyagi jólétének örvendhetett s a város építkezése és általános csinosodása, nevelése élénk lendületet vett”. Ezt a fejlődési szakaszt törte derékba az 1849-es vérengzés és pusztítás.
A kollégium története
Az 1622-es kolozsvári országgyűlésen Bethlen Gábor egy országos jellegű, a külföldiekkel egyenrangú erdélyi akadémia felállítására vonatkozó tervet fogadtatott el, és már abban az évben megkezdődött az Academicum Collegium működése Gyulafehérváron, a fejedelmi székhelyen. Kezdetben egy kolostor épületében működött, de hamarosan Bethlen elrendelte egy új iskolaépület felépítését, tanárokként pedig neves külföldi professzorokat hívott meg. Az iskola fennmaradását és fejlődését alapítólevelek kiadásával biztosította, melyekben többek között az enyedi uradalmat a kollégiumnak adományozta.
1658-ban a törökök feldúlták Gyulafehérvárt, az iskolaépület elpusztult, a diákok egy része Kolozsvárra menekült, ahol a lehetőségekhez képest folytatódott tanításuk. 1662-ben Apafi Mihály Nagyenyedre, a kollégiumi birtok központjába helyeztette át az intézményt, a tanároknak kiváltságokat adott, és a nemesi jogaikat féltő nagyenyedi polgárokkal szemben is fellépett. A Collegium működését szigorú rendeletekben szabályozták, melyeknek köszönhetően az a viszontagságok között is fennmaradt. A gyors ütemű fejlődést a Rákóczi-szabadságharc eseményei törték meg; 1704-ben a császáriak megtorlás végett lerombolták Nagyenyedet és vele együtt a már európai hírű kollégiumot. Az újjáépítésre nem volt pénz, és mivel az osztrákok megtagadták a segítséget, Pápai Páriz Ferenc rektorprofesszor és Teleki Sándor gondnok az angol protestánsokhoz fordult, 1716-ban pedig I. György brit király engedélyezte a gyűjtést. Az „angol pénz” kamataiból felépült az Ókollégium épülete, és bár az osztrák hatalom folyamatosan zaklatta az intézményt, az magabiztosan fejlődött, diákjainak létszáma növekedett, 1775-ben pedig új épület („Bagolyvár”) és tanári lakások épültek.
A 19. század elejétől az iskola virágkorát élre, ekkor születtek a leglátványosabb és legértékesebb eredmények. A diákok létszáma 1816-ban meghaladta az ezret, a tanárok külföldi akadémiákon képeztették magukat, a kedvező anyagi helyzetnek köszönhetően az oktatás ingyenes volt és mindenkinek megfelelő körülményeket tudtak biztosítani. Papírmalmot és nyomdát létesítettek, 1826-ban pedig nekifogtak egy négy szárnyúnak tervezett háromszintes épület felhúzásába, melynek déli szárnyával 1836-ra el is készültek. A tanításhoz a legmodernebb műszaki eszközöket szerezték be, nagyméretű könyvtára és múzeumi gyűjteménye rengeteg értékes példányt tartalmazott.
A szabadságharc alatt a vezetőségnek nem volt lehetősége sokat tenni a tulajdonok megmentése érdekében, csak az alapítóleveleket és a legfontosabb okmányokat ásták el némi készpénzzel együtt az egyik pincében. Bár a termeket lezárták és őriztették, a múzeum, archívum, könyvtár ajtajait rendszeresen feltörték, és a gyűjtemények értékesebb darabjai már 1848 novembere-decembere folyamán eltűntek. Több szemtanú visszaemlékezése szerint az értékek legnagyobb részét nem a nemzetőrök vagy a román népfelkelők, hanem a környékbeli szászok hordták el. Az éremgyűjteménynek rövid időn belül nyoma veszett, az ásványok és kitömött madarak nagy része eltűnt vagy elpusztult, a laboratóriumi eszközök legtöbbje pedig állítólag gondosan felpakolva indult a szász föld felé. A kollégium gazdasági épületeit kifosztották és felégették, az üresen maradt tanári lakásokba muzsnaházi románokat költöztettek be, akik eltüzelték a bútorokat, kerítéseket, kerti gyümölcsfákat.
Az 1848-as események Enyeden Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kitörésének híre 1848. március 19-én ért el Nagyenyedre, a Biasini-féle gyorskocsi utasainak jóvoltából. Hamarosan a diákok az egész városban elterjesztették a hírt, az enyediek szalagokat vásároltak és kokárdákat készítettek, a vártemplomban pedig népgyűlést tartottak, ahol hazafias dalokat énekeltek és verseket szavaltak. A március 30-i közgyűlésen kimondták Erdély egyesülését a Magyar Királysággal és új főispánt neveztek ki. A férfiak nagy része (beleértve a kollégium tanárait és diákjait) honvédnek vagy nemzetőrnek állt be, így a városban csak az öregek, nők és gyermekek maradtak. A lakosok hazafias áldozatkészséggel adakoztak a nemzeti ügynek; Nagyenyedről és Alsó-Fehér vármegyéből forint, 1 mázsa 48 font ezüst és sok ékszer, ló, élelmiszer gyűlt össze. A magyar kormány számára világos volt, hogy a közművelődési szempontból igen fontos várost nem szabad védelem nélkül hagyni, ezért tavasszal-nyáron nemzetőrök állomásoztak itt. Nagyenyeden tartották a vármegye gyűléseit; ideiglenes, 170 tagból álló megyei bizottmányt állítottak fel, melyben a románok is képviselve voltak. Egyes korabeli források állításaival ellentétben Enyeden nem voltak kínzások, ítéletek, és nem indultak innen megtorló expedíciók.
1848 szeptemberében (különösen a pákozdi csata után) világossá kezdett válni a bécsi kormány számára, hogy a szabadságharc leverése nem lesz könnyű, ezért a románok és szerbek uszításával próbálta többfrontos háborúba kényszeríteni a magyarokat. A császár engedélyt adott az erdélyi románoknak a fegyverkezésre, Andrei Șaguna püspök, a Román Nemzeti Komité elnöke pedig október 19-én fegyverbe szólította a román nemzetet, hogy háborúba induljanak az „istentelen pogányok”, vagyis a magyarok ellen. A második nemzetgyűlésükön a románok felállították egy nemzeti közigazgatás tervét, Erdélyt 15 kerületre („légióra”) osztva fel, amelyek élére római mintára „prefektek”, „tribunok”, „centuriók”, „dekuriók” kerültek. A fegyverkezés aggodalommal töltötte el a vármegye lakosságát, és október elejétől-közepétől a vidékiek tömegesen menekültek Nagyenyed biztonságába, miközben a román rajtaütések mind gyakoribbak lettek. A város egy ostromlott hely kinézetét kezdte magára ölteni, élelmezési bizottságot állítottak fel, a katonaviselt emberek pedig megpróbálták megszervezni a védelmet.