bélyeg|360px|Ausztrália hegy- és vízrajzi térképe
bélyegkép|jobbra|250px|Egy artézi medence, szinklinális sémája geológiai rétegekkel és artézi kúttal Ausztrália vízrajzát alapvetően határozza meg az a tény, hogy ez a legszárazabb kontinens. Emellett domborzata is kedvezőtlen a vizek megtartása szempontjából. A partok közelében magasodó hegyeire hulló csapadékot a rövid lefutású folyók visszavezetik a tengerbe. A kevés nagyobb vízfolyás csak keleten, a Nagy-Vízválasztó-hegység csapadékos lejtőjéről szállítja a vizet az alföldek, illetve a tengerpart felé. Legnagyobb tava a sós Eyre-tó, melynek területe állandóan változik. A szárazföld nagy része lefolyástalan, ezeknek a területeknek a ritka tavai, mocsarai gyakran sósak. A földrész klímája a jelentős szélességkülönbség miatt ugyan változatos, mégis nagy területeken sivatagi vagy félsivatagi jellegű. Az egész kontinens átlagos évi csapadékmennyisége 420 mm, ebből azonban csak 50 mm marad felszíni lefolyásra, mert a párolgási és a beszivárgási veszteség 370 mm.
A földrész vízrajzának történeti alakulása Ausztrália folyóvölgyeinek néhány eleme a paleozoikumig is visszavezethető. A Yilgarn-kraton felszínének széles völgyei már ekkor kialakultak. de a perm kori eljegesedés nagyrészt átalakította ezt az ősi vízrendszert. Jelenleg e völgyeket üledék borítja, időszakos sós tavak láncolata jelzi futásukat. Ezek a völgyek a két földrész szétválásáig valószínűleg a mai Antarktisz területén is folytatódtak. A kréta kori tengeri elöntés területein később az idősebb vidékekről érkező folyók új medreket alakítottak ki a regressziót követő időkben. Ugyanez a jelenség zajlott le a harmadidőszaki tengeri üledékek még később szárazulattá váló térszínein. Közép-Ausztráliában a folyórendszer már csak a kréta korból származik, sőt a hegységekben, így Alice Springs környékén sok a még fiatalabb völgy és a kaptúra is.
A Nagy-Artézi-medence felszín alatti vizeinek és a Murray-medencének az elkülönülését főleg a Grey-hegység, illetve a felszín alatt kiemelkedő vízzáró formációk okozták. A medence főfolyója fiatalabb, viszont a mellékfolyóinak vannak idősebb – kréta, sőt a perm kori – szakaszai is.
Szárazság és árvizek Az óriási változékonyságú csapadék és a csekély lefolyás okozza Ausztrália hidrológiai szélsőségeit. A vízfolyások többsége csak jelentős csapadék után szállít vizet. Az egyik legnagyobb folyó, a Darling torkolatánál is végletesen ingadozik az évi vízhozam. A hirtelen jött esők nyomán kialakuló áradások gyakran több kárt okoznak, mint az állandó szárazság. Különösen nagyok lehetnek az árvízkárok Queensland és Új-Dél-Wales óceáni partvidékein egy-egy ciklon felhőszakadása után.
Az európai bevándorlók legeltető állattenyésztése és földművelése az eredeti erdős-ligetes vegetációt jelentős mértékben kiirtotta. Ez átalakította a hidrológiai viszonyokat is: a csapadék talajba szivárgásának csökkenése a lefolyás mennyiségének növekedéséhez a talajerózió fokozódásához vezetett. Ausztrália szinte bármelyik vidékén előfordulnak ritka, de nagy intenzitású esők, amelyek kedvezőtlen természeti (lejtőviszonyok, gyenge talajok) és helytelen földművelési viszonyok között erős talajeróziót és szikesedést okozhatnak. E károk ellen a talajművelés változtatásával, helyenként újraerdősitéssel igyekeznek védekezni. A megnövekedett árvízveszély különösen a keleti-délkeleti részek völgyeiben okozott nagy gondokat, mivel házak tízezrei épültek ártéren.
Vízgyűjtők Ausztráliában Tasmaniával együtt 13 különböző nagy vízgyűjtőt tartanak számon. Ebből csak nyolcnak van lefolyása van az óceánokba, ezek sem mind állandóak. Együttes területük a szárazföld 51,5%-a, a további 48,5% lefolyástalan.
A kontinens legnagyobb vízrendszerét (a vízgyűjtők térképén MDB, Murray-Darling Basin) alkotó a Murray–Darling folyók vize eléri ugyan a tengert, de a vízgyűjtőn lehulló összes csapadéknak csak kis része jut el az óceánig. Az alföld szélsőséges vízjárású folyói a Nagy-Vízválasztó-hegységből erednek. A csapadékhiányos alföld öntözése céljából nagy csatornarendszereket építettek ki, közülük a legnagyobb a Snowy-hegység hatalmas vízenergia- és öntöző rendszere, a Snowy Mountains Scheme. Ez a vízválasztó keleti oldalán a tengerbe futó vizek egy részét tereli át a nyugati lejtőre, a szárazabb vidékek felé.
Az Eyre-tó medencéje (a vízgyűjtők térképén LEB, Lake Eyre Basin) időszakosan működő vízhálózattal rendelkező tipikus belső lefolyású terület.
Folyók Ausztrália folyóit három típusra osztják: állandó vízfolyások időszakos, évszakhoz kötődő vízfolyások rendszertelen vízfolyások.
Az állandó vízfolyásnál sokkal gyakoribb az időszakos vagy rendszertelen folyó. Ezek nem vájtak mély medret maguknak, a ritka csapadékos időszakokban kilépnek széles, lapos medrükből (melyek helyi neve creek) és nagy területeket árasztanak el. Hidakat sem építenek a ártér fölé, az autóutak a mederben folytatódnak; a ritka árvizek idején azokat lezárják.
Ausztrália folyói közül fontosságban messze kiemelkedik a Murray és a Darling folyók vízrendszere.
Tavak Ausztrália állóvizeit is három csoportra lehet osztani: állandó vizű tavak változó vizű tavak tengerparti lagunák.
Kevés az állandó vizű természetes tó, ezek is főleg a csapadékos keleti hegyvidéken fordulnak elő. Sokkal gyakoribb a száraz évszakban sós mocsárrá változó vagy teljesen kiszáradó időszakos tó. A legnagyobb a sekély Eyre-tó, aminek területe szélsőségesen csapadékos években tízszerese is lehet a szárazság idején tapasztaltnak. A jégkorszakokkal összefüggő legutolsó esős klímakilengés (pluviális) idején vízszintje mintegy 60 m-rel állt a mai (-12 m) felett, és területe meghaladhatta a 100 000 km--t. Ekkor valószínűleg magába olvasztotta a Frome-tavat (2400 km²), sőt talán a Torrens-tavat (3700-5000 km²) is, amelyen keresztül lefolyása is lehetett a Spencer-öbölbe.
Felszín alatti vizek A rendkívül száraz Ausztráliában nagyon fontosak a felszín alatti vizek. A feltérképezett hét fontosabb artézi medence a szárazföld területének mintegy egyharmadára terjed ki. Közülük hat kisebb a tengerpartok közelében alakult ki, de a legfontosabb, az 1,75 millió km² kiterjedésű Nagy-Artézi-medence a kontinens belső részén fekszik. A terület lényegében véve egyetlen hatalmas szinklinális, teknőszerű geológiai képződmény, amelynek alapzatát a Gondwana ősi kőzetei képezik. Lassú süllyedése a jurában indult, és még a harmadidőszakban is tartott. Egymást váltó homokkő- és agyagrétegek települtek egymásra, majd a miocénban még egy vastag vízzáró agyagréteg rakódott le. A vízhordozó rétegekben a teknő aljára szivárog a peremterületeken hulló csapadék.
A medence belsejében a víztároló rétegek a tengerszintnél mélyebben fekszenek, a határain azonban a magasba emelkednek. A mély rétegekből a hidrosztatikai nyomás a kutakban a vizet a felszínre hajtja. Az artézi medencék vizei változó mennyiségben sókat (nátrium-klorid, -karbonát és -szulfát) tartalmaznak, a hőmérsékletük is magas lehet. A gyengén sós vizek még alkalmasak az állatok itatására, de öntözésre nem használhatók.
Az artézi vizek felhasználása során figyelembe kell venni, hogy az utánpótlás hosszú időt vesz igénybe. A kissé csapadékosabb peremterületekről ugyanis általában csak lassan jut el a kitermelés helyére az újabb víz. A vízkivétel így nagyobb lehet az utánpótlásnál. A Nagy-Artézi-medence egyes részeiben 1881-től jelentősen csökkent a nyomás, sok kútból csak szivattyúzással emelhető ki a víz. Ezért ma már szigorúan szabályozzák a vízkivételt.
Jegyzetek
Források