Az aulosz ()Greek-English Lexicon – αὐλός ókori görög fúvós hangszer. A görögből fordított szövegekben gyakran fuvola néven szerepel, de valójában a nádnyelves hangszerek családjába tartozik. Hengeres furatú, hangképző nyílásokkal ellátott teste legtöbbször nádból, fából vagy csontból készült. A hangszert a számos ábrázolás tanúsága szerint szinte mindig párosával szólaltatták meg.
Az aulosz a görögök legfontosabb fúvós hangszere volt egész zenetörténetük során, kultúrájuk szinte minden szegmensében szerepet kapott, a vallási szertartásokhoz ugyanúgy hozzátartozott, mint a zenei versenyekhez, színházi előadásokhoz vagy a privát ünnepségekhez, lakomákhoz, temetésekhez.
A görögök ellentmondásos érzelmekkel viszonyultak az auloszhoz: idegen hangszernek tekintették, kevésbé görögnek, mint a lírát és a kitharát, ugyanakkor hangját legalább annyira kedvelték, mint azokét. Ez a kettősség az Apollón és Marszüasz zenei párviadaláról szóló mítoszban is feltűnik.
Besorolása, neve Ókori szövegek fordításaiban a görög aulosz szót régebben gyakran fuvolaként, illetve az adott nyelv ennek megfelelő szavát alkalmazva (flute, flûte, Flöte stb.) adták vissza. Ma már a tudósok egyetértenek abban, hogy az aulosz a nádnyelves hangszerek családjába tartozik, a mai fúvós hangszerek közül nem a fuvolával, hanem leginkább az oboával, a klarinéttel rokonítható.A hangszerek Sachs–Hornbostel-féle osztályozása szerint Schalmeien (422) A ma általánosan használt hangszerekkel való összevetését bonyolítja, hogy bár sípszerkezetét tekintve valószínűleg legtöbbször az oboához hasonlóan kettős nádnyelvvel szólalt meg, csövének furata az oboa kúpos üregével ellentétben hengeres volt. Ez utóbbi tényező döntő a hangszer hangzásképe, használati módja szempontjából.
Az aulosz másik szokatlan sajátossága, hogy szinte mindig úgy használták, hogy a zenész egyszerre két sípot fújt.; de volt olyan auléma amit egy sípon adtak elő Maga az aulosz szó hangszernévként minden esetben a két sípra együtt vonatkozik annak ellenére, hogy nem többes számban használják: a két síp – bár fizikailag elkülönül – a zenész kezeiben egyetlen instrumentum. Napjainkban csak néhány népi hangszernél található meg ez a használati mód.
Az aulosz szó nemcsak nádnyelves kettős sípot jelölhet: általánosabb értelemben ’síp’, sőt ’cső’ jelentése is van, a hangszerek világában például a pánsíp csöveit, a víziorgona sípjait is így nevezték. Az ókorban létezett egy fúvós hangszer, amit a mai harántfuvolával azonos tartással szólaltattak meg, és amit ennek megfelelően görögül plagiosz aulosz, plagiaulosz néven neveztek. Ez pásztorhangszer volt, neve a görög irodalomban csak a hellenisztikus kortól kezdve bukkan fel. Feltételezések szerint ez ajaksípos hangszer volt; ha így van, a ’fuvola’ szóhasználat ez esetben kivételesen helyénvaló.
Eredete Az ókori görög zenekultúra a fúvós hangszereket – az ütőhangszerekkel együtt – bizonyos fokig idegennek tekintette, ezek hagyományosan Kübelé és Dionüszosz egzotikus kultuszaihoz kapcsolódtak. Ez tükröződik az aulosz eredetéről, feltalálásáról szóló legendákban is: míg a líra és a kithara Hermészhez, sőt Apollónhoz, a leginkább görögnek tekintett istenhez kötődik, a mítoszok az aulosz szülőföldjét a kis-ázsiai Phrügiába helyezik, Dionüszoszhoz, egy idegen származású istenséghez kapcsolják. A mitológiában az aulosz feltalálója a phrügiai Hüagnisz vagy a fia, Marszüasz volt. Marszüasz a hangszerével zenei párviadalra hívta ki Apollónt, de az istenség kitharajátékával legyőzte őt, majd élve megnyúzta. Végül Marszüasz fia vagy tanítványa, Olümposz hozta el görög földre az auloszt. szerint Pszeudo-Plutarkhosz A zenéről 1133d-e
bélyegkép|jobbra|250px|Aulosz ábrázolása a Kr. e. 7. század elején
Ahogy az idők során az aulosz a pusztán kultikus szerepből kinőve a görög zenekultúra általánosan kedvelt hangszere lett, az újabb legendák a feltalálását már Apollónnak és Athénénak kezdték tulajdonítani. Eszerint Athénét, mikor kipróbálta az auloszt, bosszantotta, hogy fúvása eltorzítja arcvonásait, ezért eldobta azt. A síppár Phrügiában ért földet, így a legenda visszakanyarodhatott eredeti változatához, Marszüasz szilénhez, aki rátalált a hangszerre.
Az aulosz az írott források közül elsőként az Iliaszban bukkan fel. Első említésekor hangja a trójaiak táborából hallatszik, ami a hangszernek a keleti népekkel való kapcsolatára utalhat. Devecseri Gábor fordításában: „Mert valahányszor Trója felé, a mezőre tekintett, bámulhatta az őrtüzeket, melyek égtek a várnál, és fuvolák, sípok hangját meg a nagy sokaságot;” (tizedik könyv) A továbbiakban a hangszer megjelenik az eposzbeli „Akhilleusz pajzsán” is.Devecseri Gábor fordításában: „Örvénylő táncban perdültek az ifjak; a lantok és fuvolák harsány szava szólt;” (tizennyolcadik könyv) Az aulosznak a görög bronzkorban való jelenlétét más, megbízhatóbb források nem erősítik meg.
Az aulosz korai története, görög földre érkezésének mikéntje tudományosan nem tisztázott. Az ókori Közel-Keleten, Egyiptomban használtak nádnyelves kettős sípokat, de az Égei-tenger térségében viszonylag későn terjedt el, bronzkori ábrázolásai ritkák. A korai kükladikus kultúra egy márványszobrocskáján látható kettős sípot fújó emberalak, az Ajía Triáda régészeti lelőhelyen talált szarkofágon is látható aulosz-szerű hangszert megszólaltató figura. A mükénéi kultúrából viszont nem maradt fenn a hangszerre utaló ábrázolás, a görög szárazföldön az aulosz legkorábban a Kr. e. 7. század elején jelent meg.
Felépítése Más ókori hangszerekhez képest az auloszról viszonylag sok adat áll a mai kutatók rendelkezésére: a bőséges régészeti és ikonográfiai anyag mellett korabeli írott források is részletesen tárgyalják a hangszert. Ezekre támaszkodva, valamint arra, hogy a fúvós hangszerek aránylag egyszerű akusztikai törvényszerűségeken alapulnak, az aulosz eléggé jól rekonstruálható.
Egy aulosz-síp legtöbbször öt elkülöníthető részből áll: a nádnyelves fúvókából (glótta vagy zeügé), a két kidudorodó részből (holmosz és hüpholmion) és magából a hanglyukakkal (trüpémata) ellátott hangszertestből (bombüx), amely leggyakrabban két darabból van összecsapolva. szerint Pollux Onomasticon 4.70 tartalmazza az aulosz részeinek felsorolását
bélyegkép|balra|80px|Egy aulosz-síp részei Fúvóka Az aulosz a nádnyelves hangszerek családjába tartozik, vagyis nyelvsípként működő, egy vagy két rezgő nádnyelvből álló fúvóka segítségével szólal meg. Vitatott kérdés, hogy a mai oboához hasonlóan kettős, vagy a klarinéthoz hasonló egyszerű nádnyelvet használtak-e hangkeltő szerkezetnek. Ez a romlandó anyagból készült kis alkatrész régészeti leletekben nem maradt fenn, a részletes korabeli leírások szerint Theophrasztosz A növények természetrajza IV. 11. illetve Arisztotelész De audibilibus hol az egyik, hol a másik típusra illenek. A vázafestményeken a fúvóka legtöbbször teljes egészében a zenész szájában van, nem látszik. Néhány ábrázoláson ahol látható, méretében, formájában leginkább a mai fagott nádfúvókájára hasonlít, tehát minden valószínűség szerint – legalábbis a klasszikus kortól – főleg kettős nádnyelves fúvókát használtak. Ugyanakkor szinte bizonyos, hogy az egyszerű nádnyelves fúvókát is ismerték, használták.
A nádnyelves fúvóka – görögül glóttaGreek-English Lexicon – γλῶττα vagy zeügéGreek-English Lexicon – ζεῦγος – a felső kidudorodó rész (holmosz) furatába illeszkedett. A hangszer legsérülékenyebb alkatrésze lévén kivehető volt, használaton kívül biztonságos tokban (glóttokomeion) tárolták. Nagy jelentőséget tulajdonítottak annak, hogy az aulosz síppárjának nádfúvókái tökéletes összhangban legyenek egymással, mindkettőt a nádnak ugyanazon szekciójából, internódiumából készítették. foglalja össze Theophrasztosz leírása alapján: a két csomó közötti náddarab alsó feléből a bal oldali, felső feléből a jobb oldali aulosz-síp fúvókája készült
Hangszertest A nádnyelves fúvóka rendszerint egy kívül kihasasodó formájú rövid csődarabhoz (holmosz)Greek-English Lexicon – ὅλμος csatlakoztatható, azt követi sorban egy másik, hasonló alakú alkatrész (hüpholmion).Greek-English Lexicon – ὑφόλμιον Ezek a részek a hangszertest többi részénél vaskosabbak, de furatuk azonos méretű. Szerepük nem tisztázott, lehet, hogy csak díszek, de valószínűbb, hogy a hangszer könnyebb egyensúlyban tartásában segítenek. Sorrendben a hanglyukakkal (trüpémata) ellátott tulajdonképpeni hangszertest, rezonátor (bombüx) következik, amely maga is több összecsapolt darabból állhat. A változatos külső forma ellenére az aulosz testének belső furata végig állandó keresztmetszetű, hengeres. Csak ritkán fordul elő, hogy a cső vége tölcsérszerűen kiszélesedik, illetve ilyen formájú toldalék csatlakozik hozzá.
A test hengeres furatának döntő hatása van a hangra és a használati módra. A nádnyelves fúvós hangszerek rezonátora akusztikailag úgy viselkedik, mint az egyik végükön (a fúvókánál) zárt csövek. Alaphangjuk egy oktávval mélyebb az azonos hosszúságú hengeres furatú ajaksípos (pl. fuvola) vagy a kúpos furatú nádnyelves hangszereknél (pl. oboa), hangképükben dominálnak a páratlan rendszámú részhangok, és kvintelők, vagyis átfúváskor ennek megfelelően nem az oktávhang, hanem a duodecima szólal meg.
Az aulosz-sípok változatos hosszúságúak, a viszonylag épségben fennmaradt példányok legtöbbje 40 cm körüli a holmosszal és a hüpholmionnal együtt, de mindegyik 33,5 cm és 60 cm közé esik. Ez megfelel a szobrok, vázafestmények ábrázolásainak, ezeken a hangszer legtöbbször kicsit hosszabb, mint a zenész alkarja a kinyújtott tenyérrel együtt, néha kissé rövidebb, egy-két esetben jóval hosszabb. Egy-egy aulosz-pár sípjait az ábrázolások túlnyomó többsége egyforma hosszúságúnak mutatja.
A 40 cm körüli csőhosszúságú hangszerek furatának átmérője 8–8,5 mm körül lehetett. szerint ezek a Reading aulosz és a két Elgin aulosz egyikének adatai
Hanglyukak A kora klasszikus kortól a Kr. e. 5. század közepéig az aulosznak jellemzően öt hangképző nyílása (trüpémata)Greek-English Lexicon – τρύπημα volt, felül négy, alul egy hüvelyklyuk, néha kiegészítve egy hatodik hangolónyílással, amit ujjal nem fedtek be. A legfelső lyukat a mutatóujj fedi, majd sorrendben a hátsó hüvelyklyuk következik, utána a középső, a gyűrűs- és a kisujj hanglyukai. Játék közben a hüvelykujj tartja a hangszert, a hüvelyklyuk megnyitásakor a kisujjnak kell átvennie ezt a szerepet.
bélyegkép|150px|Aulosz és szübéné Irodalmi adatok szerint az auloszon hagyományosan háromféle, dór, fríg és líd hangsorban játszottak, kezdetben e három skálához háromféle aulosz készült, melyeken a hanglyukak különbözőképpen voltak elrendezve. A Kr. e. 5. század közepe táján olyan szerkezeti újítás jelent meg, amivel egyazon hangszeren mindhárom hangsor elérhetővé vált.Pauszaniasz Hellasz leírása 9.12, 4 szerint az újítás Pronomosz nevéhez fűződik Ennek lényege valószínűleg az volt, hogy az egy kézzel lefogható öt hanglyuknál jóval több volt a hangszeren; a nyílásokat a hangszertest körül elfordítható, oldalukon kifúrt gyűrűk, egyszerű „szelepek” nyitották-zárták attól függően, hogy az adott hangra szükség volt-e az adott hangsorban, vagy sem. A későbbi korok ábrázolásain, régészeti leletein ezekhez a gyűrűkhöz a használatukat megkönnyítő kis fogantyúk is csatlakoznak.A hanglyukakról szóló szakasz nyomán
Hangszertok Az auloszjátékos a hangszerét egy speciális, őz, szarvas vagy leopárd bőréből készült tokban tartotta. Ennek a neve szübéné,Greek-English Lexicon – συβήνη aulothéké vagy aulodoké. Ehhez egy kis dobozka, a glóttokomeionGreek-English Lexicon – γλωσσοκομεῖον tartozott, amely a hangszer legkényesebb, legsérülékenyebb alkatrészét, a kivehető nádnyelves fúvókát tárolta. A vázafestményeken a szübéné és a glóttokomeion vagy a háttérben látható, vagy a zenész karjára, vállára van akasztva, miközben játszik.
Készítése, anyaga bélyegkép|balra|80px|Aulosz sípok a British Museumban