Esther Berthe Weill (Párizs, 1865. november 20. – Párizs, 1951. április 17.) francia műkereskedő, Párizs első női galériatulajdonosa, a 20. század eleje művészeti piacának meghatározó alakja. Döntő szerepet játszott a párizsi avantgárd művészek felfedezésében, és karrierjük elindításában. A galérián keresztül a modern művészet kánonjába bejutott művészek hosszú listáján nem csak a legsikeresebb francia férfi művészek, hanem külföldiek és számtalan nő is szerepel. Azok a művészek, akik a korszak legbefolyásosabb és nagyobb financiális erővel bíró galéria tulajdonosai, Ambroise Vollard, Daniel-Henry Kahnweiler, Paul Rosenberg és Clovis Sagot galériájában szerepeltek, számos esetben Berthe Weill felfedezettjei voltak és először nála állítottak ki. A galéria művészeinek mecénása is volt, szorult anyagi helyzetben segítette őket. Becsületes és elhivatott kereskedő volt, aki vállalta a jövő generáció felfedezésének kockázatát. Művészeinek ifjú avantgarde köre úgy emlegette, a francia nyelv szójátékával élve, hogy Mère Weill (Weill Mama), ami összecseng a merveille (csoda) szóval.
Ennek ellenére neve ötven évre feledésbe merült, és csak az ezredforduló utáni években Marianne Le Morvan művészettörténész kutatásainak köszönhető, hogy munkássága végre megkapja a jelentőségének megfelelő elismerést. A kutatás kiindulópontja Berthe Weill 1933-ban kiadott Pan ! dans l’œil ! … ou trente ans dans les coulisses de la peinture contemporaine 1900–1930 című emlékirata a galéria harminc éves történetéről.
Művészeti élet Párizsban a XX. század elején Szalonok 1667-ben az Académie royale de peinture et de sculpture megtartotta első félig nyilvános művészeti kiállítását a Salon Carréban. A Szalon eredeti fókuszában az École des Beaux-Arts friss diplomásainak bemutatása állt. A kiállítás nyilvánossá és rendszeressé az 1700-as években vált. 1748-tól zsűri működött, mely a művészek díjazásáról döntött. A Párizsi Szalon kiállításán való részvétel minden művész számára elengedhetetlen volt a sikerhez a következő 200 évben. A 19. század második felében a konzervatív zsűri, mely ellenezte az impresszionista stílus felé való eltolódást, egyre több művet utasított vissza. 1863-ban a benyújtott művek kétharmada elutasításra talált. A különösen nagyszámú elutasítás felháborodást okozott. Ennek csillapítására született III. Napoleon intézkedése nyomán a Salon des Réfusés, ahol a visszautasított művek voltak láthatók. A Salons des Refusés csak 1874-ben, 1875-ben és 1886-ban volt ismét megrendezve.
1881-ben a hivatalos Szalon állami támogatása megszűnt, és művészek egy csoportja megalakította a Francia Művészek Társaságát (Société des Artistes Français), mely átvette a Szalon rendezésének feladatát.
1890 decemberében a Société des Artistes Français vezetője, William-Adolphe Bouguereau azt az elképzelést terjesztette elő, hogy a Szalon elsősorban még nem elismert, fiatal művészek megmutatkozására adjon lehetőséget. Ernest Meissonier, Puvis de Chavannes, Auguste Rodin és mások elutasították ezt a javaslatot, és külön váltak. Létrehozták saját társaságukat Société Nationale des Beaux-Arts néven, és külön kiállítással jelentkeztek, amelyet a sajtó azonnal Salon du Champ de Mars, illetve Salon de la Société Nationale des Beaux–Arts néven kezdett emlegetni. Ez a második ilyen néven alapított társaság, az 1862-ben Louis Martinet és Théophile Gautier által alapított után.
Mivel az igény továbbra is fennállt a még névtelen fiatal művészeket szabadon fogadó kiállításra, 1884-ben megalakult a Société des Artistes Indépendants, melynek alapító tagjai közt szerepelt Albert Dubois-Pillet, Odilon Redon, Georges Seurat és Paul Signac. A társaság célja évenkénti kiállítások szervezése volt, szabad részvétellel, zsűri és díjazás nélkül. A művek megítélését a közönségre bízták. A kiállításokat tavasszal rendezték, ezzel lehetőséget adva a művészeknek, hogy a tél folyamán a műteremben készült képeiket frissen be tudják mutatni.
1903-ban Frantz Jourdain francia építész, műkritikus és irodalmár létrehozta Hector Guimard, George Desvallières, Eugène Carrière, Félix Vallotton, Édouard Vuillard, Eugène Chigot, Georges Rouault és mások közreműködésével az Őszi Szalon Társaságot (Société du Salon d’automne). A társaság által évenként megrendezett kiállításokra ősszel került sor, így a nyár folyamán szabadban készült művek bemutatására nyílt lehetőség. Ezzel a két fiatalokat támogató Szalon kiegészítette egymást.
Áramlatok bélyegkép|alt=Robert Delaunay önarcképe fauveos szinvilággal|Robert Delaunay: ÖnarcképRobert Delaunay Berthe Weillegyik kedvenc művésze volt A Salon des Independants és a Salon d’Automne története párhuzamosan haladt, és tanúja volt az avantgarde áramaltok születésének. Amint az akadémiai stílus merevségét elvetették, a művészek a szabadság légkörében pezsgő szellemi élet teremtettek, melyben szinte évente születtek új áramlatok. Cézanne nyomán a reneszánsz perspektívát elvetették. A Cézanne-i hatás, a fények és színek vibrálására érzékeny impresszionizmus és posztimpresszionizmus szemléletével ötvözve, teljesen új fordulatot hozott a nyári mediterrán tengerparti élmények hatására, és vad színekkel sokkolta a kritikusokat és a közönséget az 1905-ben a Salon d’automne kritikáiban fauve-nak keresztelt új stílus. A pointillizmus és a divizionizmus a színeket pontokra, illetve kisebb foltokra bontotta. A divonizmus a tizenkilencedik századi festészetben fejlődött ki, amikor a művészek felfedezték a látás tudományos elméletét. Úgy vélték, hogy maximális luminozitást érhetnek el, ha a színeket az alapszínek szerint szétválasztják, és keverésüket nem a festőpalettán végzik el, hanem a néző vizuális folyamataira bízzák. A színek keverése palettán szubtraktív színkeverési folyamat, míg az optikai keverés inkább az additiv színkeveréshez hasonló. A pointillizmus, amelyet kifejezetten festékpontok használata határoz meg, a divizionizmussal együtt fejlődött ki, és nem feltétlenül összpontosít a színek szétválasztására.
A fejlődés másik iránya a perspektíva lehetőségeit analizálva eljutott a forma, illetve a figura több nézetből való egyidejű ábrázolásáig. A proto-kubisták után 1910-ben a kubisták kiállítása okozott nyilvános felbolydulást. Megjelent a színesebb, a zene és a színek harmóniáját elemző orfizmus. A futuristák figyelmének fókuszában a mozgás állt, és egy mozdulat több fázisát montírozták egymásra. A valóság szigorú ábrázolásának ez a sokféle felbontása végül elvezetett az absztrakt művészetig, mely deklaráltan nem képezi le a valóság semmilyen részletét, hanem csak a formák és színek belső összefüggéseivel foglalkozik. Mindezek a művészeti kísérletek és áramlatok pár év leforgása alatt jelentek meg olyan fiatal művészek munkája nyomán, akik akkor még teljesen ismeretlenek voltak. Sokan közülük a karrier reményében nincstelenül érkeztek a francia fővárosba, melynek hírnevét jóval korábban a hivatalos akadémiai Szalon alapozta meg. Párizs a századfordulóra a világ művészeti fővárosának számított. Sokan a Montmartre negyedben a Bateau-Lavoir nevű nyomorúságos épületegyüttesében találtak olcsó műteremre, mely a szellemi elit találkozóhelye is lett, ahol írók, költök, kritikusok, galeristák és gyűjtök is megfordultak. Hasonló műteremház és találkozóhely volt a Montparnasse három szintes henger alakú épülete, La Ruche. Ebben a pezsgő korszakban nyílt meg 1901-ben Berth Weill galériája, ahol ugródeszkára találtak a legmerészebb gondolatokkal és kísérletekkel is a még névtelen fiatal művészek.
Élet és karrier bélyegkép|alt=Paul-Élie Gernez, Csendélet, virágváza gyümölcsökkel|Paul-Élie Gernez, Csendélet, 1921Olaj, vászon, 46 x 38 cmBerthe Weill galériájából 1927-ben Esther Berthe Weill Párizsban született egy elzászi zsidó alsó középosztálybeli családban, Salomon Weill és Jenny Lévy hét gyermeke egyikeként. Mivel szülei anyagi körülményei szerények voltak, Berthe Weillt inasnak adták be a neves Mayer antik kereskedésbe. Az üzlet utcája, a rue Laffitte, tele volt műkereskedéssekkel, és neves gyűjtök tartoztak a vevőkörébe. Berthe Weill ennek köszönhetően itt alaposan megtanulta a szakmát, és komoly ismeretekre tett szert, különösen a tizennyolcadik századi metszetekről. Az itt szerzett tapasztalat megalapozta további karrierjét, és értékes kapcsolatrendszerre támaszkodhatott a megismert gyűjtők, írók és kereskedők révén. Mayer halála után Marcelin nevű testvérével közösen, nagyon szerény 50 frank induló tőkével, nyitott egy kis boltot a rue Victor Massé 25. címen a Montmarte negyedben. Ez az üzlet nem volt hosszú életű (1897-1900).
Berthe Weill Roger Marx, a neves művészeti kritikus hatására kezdett érdeklődni az új fiatal festők művészete iránt. Összegyűjtött hozománya egy részét feláldozva 1901. december 1-jén a rue Victor Massé 25. szám alatti kicsi üzlethelyiségben megnyitotta első galériáját, mely később új helyszíneken 1939-ig fennállt. A Galerie B. Weill új szellemiséget képviselő, fiatal művészek támogatását tűzte ki céljának, és Berthe Weill függetlenségét mindvégig megőrizve ennek a célnak rendelt alá minden mást az életében. Mivel a kezdő művészek iránti csekély érdeklődés nem garantált a galéria számára anyagi biztonságot, továbbra is árult metszeteket. Szenvedélyesen gyűjtött antik könyveket is. Számos esetben ennek a gyűjteménynek féltett darabjait és saját ékszereit is áruba bocsájtotta, hogy egy-egy általa nagyra tartott fiatal művészt támogatni tudjon. Szorult anyagi helyzetben lévő művészeit vásárlással támogatta, sokszor önzetlenül, ingyen állította ki műveiket. Nem halmozott fel nagy gyűjteményt, és nem összpontosított egy adott stílusra vagy művészcsoportra. Az új gondolatokat értékelte. Mivel nem törekedett tőkefelhalmozásra, sok művész pénzügyileg stabilabb kereskedőhöz váltott karrierje előrehaladtával. bélyegkép|balra|alt=Jules Flandrin - Jacqueline Marval Portrait 1889|Jules Flandrin – Jacqueline Marval Portrait 1889 A galéria harmadik kiállításán 1902 februárjában Henri Matisse, Albert Marquet, Jules Flandrin és Jacqueline Marval mellett a divizionista Hippolyte Petitjean és egy bizonyos Mlle Krouglicoff munkái voltak láthatóak. A Mlle Krouglicoff néven szereplő művésznő azonos az orosz származású Jelisaweta Sergejewna Kruglikovával(Елизаве́та Серге́евна Кру́гликова). Egyetlen kép, Marquet alkotása, kelt el. Frantz Jourdain édesapja volt a vásárló.
Berthe Weill Pablo Picasso első kereskedője, Pere Mañach, közvetítésével ismerte meg 1900-ban a 19 éves művészt, aki ekkor járt először Párizsban a Világkiállítást megtekinteni. Picasso ekkor két hónapig maradt Párizsban és belevette magát az éjszakai életbe. Berthe Weill három bikaviadalt ábrázoló pasztell képet vett tőle. Így rajta keresztül adott el Picasso először művet a francia fővárosban, és ő lett Picasso első galériása Párizsban. Picasso ebben az időben többször járt Párizsban. 1902 áprilisában kiállítást rendezett neki a galéria, mely harminc művet mutatott be, többek közt a La chambre bleue (Le tub) és a Courtisane au collier de gemmes című festményeket. A helyszűke miatt, mint sok más alkalommal, ekkor is kifeszített ruhaszárító kötelekre voltak felcsipeszezve a még száradó vásznak. Ezen a kiállításon kelt el Picasso Le Moulin de la Galette című festménye, mely a híres táncterem dekadenciáját és rikító csillogását tükrözi. A festmény egy zsúfolt táncteret ábrázol, ahol cilinderes polgári mecénások és prostituáltak összefonódva járják az egyik új dél-amerikai táncot. Renoir azonos témájú, Bál a Moulin de la Galette-ben című impresszionista képével szemben, Picasso festménye a spanyol chiaroscuro hangulatot idézi. A vevő Arthur Huc újságkiadó a korszak ismert gyűjtője volt. Ugyanennek az évnek júniusában Picasso és Matisse együtt állított ki a Berth Weill galériában. Ennek köszönhető Matisse élete első eladása, egy csendélet, melyet szintén Arthur Huc vásárolt meg. bélyegkép|alt=Poster a Berthe Weill galéria egyik kiállításához|Poster a Berthe Weill galéria egyik kiállításához