Az 1991-es jugoszláv hadjárat Horvátországban a Jugoszláv Néphadsereg (JNA), a Jugoszláv Haditengerészet és a Jugoszláv Légierő, valamint a Horvát Nemzeti Gárda (ZNG), és a Horvát Hadsereg (HV) összecsapása volt a horvátországi háború során. A JNA-t eredetileg Jugoszlávia megőrzése érdekében vetették be Horvátországban, és az eredeti terv Horvátország katonai megszállására és az 1990-ben megválasztott horvát vezetés leváltására irányult. A JNA beavatkozása kezdetben a horvát területvédelem fegyvereinek elkobzásában és az 1990 augusztusában kitört horvátországi szerb lázadásban való részvétellel nyilvánult meg. Ettől kezdve a JNA-t gyakran vetették be azzal a céllal, hogy ütközőzónát képezzenek a felkelők, illetve a ZNG és a horvát rendőrség között. Ezek a JNA ütközőzónák gyakran valójában a felkelők területszerzését biztosították, és egyre ellenségesebb viszonyhoz vezettek a JNA és Horvátország között. A JNA haditervét nem sokkal a hadjárat kezdete előtt módosították, belefoglalva a ZNG által ostromlott JNA laktanyák felmentését. A JNA számos létesítményének ostroma és ezt követő elfoglalása lehetővé tette Horvátországnak, hogy korábban a megszerzett fegyverzettel gyengén felszerelt hadseregét felfegyverezze és újoncokat szereljen fel.
A hadjárat gyakorlatilag 1991. szeptember 20-án indult, bár már korábban is sor került kisebb támadó akciókra. A hónap végére azonban a behívottak alacsony szerbiai létszáma miatt komoly késedelmet és létszámhiányt szenvedett. Október elején az eredeti hadicélok csökkentek, mivel Slobodan Milošević szerb elnök és szövetségesei nagyobb ellenőrzést szereztek a JNA felett. Ezt követően a hadjárat céljait újradefiniálták, hogy megakadályozzák a horvát kormány hozzáférését Horvátország azon részeihez, ahol jelentős szerb lakosság él, és megvédjék a horvátországi szerbeket. A hadjárat november végén és december elején a vukovári csatával és Dubrovnik ostromával tetőzött. A korlátozott horvát ellentámadás és a HV fejlődése a csatatéren hamarosan holtponthoz vezetett.
A stratégiai helyzet lehetővé tette az ENSZ békefenntartói által felügyelt tűzszünetet, vagyis a Vance-terv kidolgozását, amely a horvátországi konfliktus politikai rendezésének feltételeit volt hivatott megteremteni. A tűzszünet végrehajtásáról szóló szarajevói egyezményt 1992. január 2-án írták alá, ezzel a hadjárat véget ért. Ennek ellenére a JNA-nak még több hónapba telt, mire kivonult Horvátországból, és az ENSZ békefenntartói felváltották. Csak 1991-ben a konfliktus több mint 7000 halálos áldozatot követelt, és 400–600 000 ember lakhelyének elvesztését okozta. A hadjárat eredményeként több mint 1700 személy tűnt el.
Előzmények 1990-ben, a horvát szocialisták választási vereségét követően az etnikai feszültségek tovább fokozódtak. A Jugoszláv Néphadsereg (Jugoslovenska Narodna Armija – JNA) elkobozta Horvátország területvédelmi fegyvereit (Teritorijalna obrana – TO), hogy minimalizálja a lehetséges ellenállást. 1990. augusztus 17-én a fokozódó feszültség a horvátországi szerbek nyílt lázadásává fajult.A lázadás Dalmácia hátországának Knin körüli, túlnyomórészt szerbek lakta területein, valamint a Lika, Kordun, Banovina régiók és Kelet-Horvátország egyes részein zajlott. 1991 januárjában Szerbia Montenegró, valamint a szerbiai Vajdaság és Koszovó tartományok támogatásával kétszer is sikertelenül próbálkozott, hogy megszerezze a jugoszláv elnökség jóváhagyását a JNA bevetéséhez a horvát biztonsági erők leszerelésére.
A szerb felkelők és a horvát különleges rendőrség között márciusban vívott vértelen összecsapás után maga a JNA, Szerbia és szövetségesei támogatásával, kérte a szövetségi elnökséget, hogy adjon neki háborús jogosítványokat és hirdessen ki rendkívüli állapotot. A kérelmet 1991. március 15-én elutasították, és a JNA Slobodan Milošević szerb elnök irányítása alá került 1991 nyarán, amikor a jugoszláv szövetség szétesésnek indult. A hónap végére a konfliktus eszkalálódott, ami a háború első halálos áldozataihoz vezetett. A JNA ezután közbelépett, hogy támogassa a felkelőket, és megakadályozza a horvát rendőrség beavatkozását. Április elején a horvátországi szerb lázadás vezetői bejelentették, hogy az ellenőrzésük alatt álló területeket integrálják Szerbiával. Horvátország kormánya ezt az elszakadás aktusának tekintette.
1991 márciusára a konfliktus Horvátország függetlenségi háborújává fajult, majd 1991 júniusában, Jugoszlávia felbomlásával Horvátország kikiáltotta függetlenségét. A függetlenségi nyilatkozat három hónapos moratóriumot követően október 8-án lépett hatályba. A december 19-én a Krajinai Szerb Köztársaságra (RSK) átkeresztelt SAO Krajina ezután etnikai tisztogató akciókat indított a horvát civil lakosság ellen.
A fokozódó feszültségek szabályozását nehezítette az SAO Krajina növekvő támogatása, amelyet a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) nyújtott. A horvát rendőrség képtelen volt megbirkózni a helyzettel, ami 1991 májusában a Horvát Nemzeti Gárda (ZNG) létrehozásához vezetett. Miközben a horvátországi katonai konfliktus tovább eszkalálódott a ZNG katonai erővé fejlesztését megnehezítette az ENSZ szeptemberben bevezetett fegyverembargója. Augusztus 26-án megkezdődött a konfliktus addigi legnagyobb fegyveres összecsapása, a vukovári csata.
1991 elején Horvátországnak nem volt reguláris hadserege, ezért védelmének megerősítése érdekében megduplázta rendőri erői létszámát, mely így 20 000 főre nőtt. A haderő leghatékonyabb részét a tizenkét zászlóaljba szervezett, a katonai egységek szerepét átvevő, 3000 fős különleges rendőrség jelentette. Emellett 16 zászlóaljba és 10 századba területi alapon szervezett 9-10 000 tartalékos rendőr is rendelkezésre állt. A tartalékos erőnek nem volt fegyvere. A helyzet romlására reagálva a horvát kormány a különleges rendőrzászlóaljakat négy, összesen mintegy 8000 fős, a Honvédelmi Minisztérium alárendeltségében álló gárdadandárba összevonva májusban létrehozta a horvát nemzeti gárdát (Zbor narodne garde - ZNG), amelynek élén Martin Špegelj nyugalmazott JNA tábornok állt. Az addigra 40 000 fősre bővült regionális rendőrséget is a ZNG-hez csatolták, és 19 dandárba és 14 önálló zászlóaljba szervezték át. A gárdadandárok voltak a ZNG egyetlen olyan egységei, amelyek kézifegyverekkel teljesen fel voltak fegyverkezve, viszont az egész ZNG-ben hiányoztak a nehézfegyverek, és nem volt parancsnoki és irányító struktúra. A nehézfegyverek hiánya olyan súlyos volt, hogy a ZNG a múzeumokból és filmstúdiókból származó második világháborús fegyvereket próbálta rendszerbe állítani. Akkoriban a horvát fegyverkészlet 30 ezer külföldön vásárolt kézi lőfegyverből és 15 ezer, korábban a rendőrség tulajdonában lévő fegyverből állt. Ekkor a gárdadandárokba vezényelt állomány pótlására egy új, 10 000 fős különleges rendőri egységet hoztak létre. A horvát álláspont a JNA szerb lázadásban betöltött szerepéről 1991 januárjától fokozatosan alakult ki. Franjo Tuđman horvát elnök eredeti terve az volt, hogy az Európai Közösség (EK) és az Egyesült Államok támogatását megszerezze Horvátországnak, és figyelmen kívül hagyta a JNA horvátországi laktanyáinak és katonai létesítmények elfoglalására vonatkozó tanácsot. Tuđman álláspontját az a meggyőződése motiválta, hogy Horvátország nem tud háborút nyerni a JNA ellen. Április elején a horvátországi szerb lázadás vezetői kinyilvánították szándékukat, hogy az ellenőrzésük alatt álló, a horvát kormány által szakadár régiónak tekintett területet Szerbia területébe integrálják. A szerbek döntését a Horvát Köztársaság kormánya lázadásnak nyilvánította. 1991 júniusában Horvátország kikiáltotta függetlenségét Jugoszláviától. A feszültség végül teljes körű háborúba tört ki, amely 1995-ig tartott.
Megelőző események A JNA közvetlenül Horvátország ellen július elején Baranyában, Eszék városától északra avatkozott be először. Augusztus 1-jén kiűzték a horvát erőket Erdődből, Almásról és Dalyából, augusztus 22-én pedig egész Baranyából. 1991 nyarán a horvátországi szerb hadsereg uralma megszilárdult az irányítása alatt álló területeken. Banovinában július 26-án elfogták Glinát a ZNG-től. Ugyanezen a napon elfoglaltak két horvát rendőrőrsöt Hrvatska Kostajnica közelében, így elszigetelték a várost. A Fullánk hadművelet fedőnevű támadást a 7. Banija hadosztály hajtotta végre, élén a Dragan Vasiljković vezette knini különleges rendőrséggel. A kozibrodi rendőrőrs elfoglalását követően az első tömeggyilkosságot is a szerb erők követték el, amely során tíz elfogott rendőr és tizenhét civil vesztette életét.
A ZNG szeptember közepéig sikeresen védte a Hrvatska Kostajnicát. Augusztusban a JNA hadműveleti irányítása alatt működő horvátországi szerbek Eszék, Vukovár és a kelet-szlavóniai Vinkovce környékén összecsaptak a ZNG-vel. A kelet-szlavóniai harcok ezekben a városokban a JNA laktanyák ZNG blokádjához vezettek, és a harcot ottani helyőrségek elleni harcra korlátozták. Nyugat-Szlavóniában a horvátországi szerb milícia megpróbált előrenyomulni Daruvárba, de a ZNG Okucsány környékén és Pakráctól délre, mielőtt a JNA ütközőzónát alakított volna ki, megállította őket. A harcokat követően Horvátországot megakadályozták a Zágráb és Szlavónia közötti főbb közlekedési útvonalak használatában. Észak-Dalmáciában a JNA több összecsapást kezdeményezett a ZNG-vel, és a horvátországi szerb erőkkel hangolta össze előrenyomulását. Ezek a támadások augusztus 26-án Kijevo és szeptember 11-én a Maslenica híd elfoglalásával csúcsosodtak ki. A híd elfoglalása megszakította az utolsó megmaradt közúti összeköttetést Dalmácia és Horvátország többi része között. 1991 nyarán a ZNG teljesítménye még gyenge volt, mert híján volt a létszámnak és a fegyvereknek, és nem képviselt megfelelő erőt és nem gyakorolt ellenőrzést. A hivatásos ZNG csapatok jobban kiképzettek voltak ellenfeleiknél, kivéve a szerb állambiztonsági szolgálat által felállított knini különleges rendőrséget.
1991. szeptember 1-jén Tuđman elnök, annak ellenére, hogy ultimátumban követelte, hogy a JNA augusztus 31-ig térjen vissza laktanyába, elfogadta az EB által javasolt fegyverszüneti és békekonferencia megrendezését. Miután a jugoszláv elnökség is elfogadta ezt, a konferencia szeptember 7-én megkezdődött. Négy nappal később a szövetségi elnökség horvát tagja, egyben elnöke, Stjepan Mesić utasította a JNA-t, hogy 48 órán belül térjen vissza laktanyába. A lépést Tuđmannak az a meglátása motiválta, hogy amennyiben a konferencia a végtelenségig folytatódott volna, a ZNG területeket vesztett volna el. A parancsot az elnökség többi tagja vitatta, azonban indokolta Horvátországnak azt a lépését, hogy nyíltan szembeszálljon a JNA-val. Szeptember 14-én a ZNG és a horvát rendőrség megkezdve a laktanyai csatát, blokád alá vette és megszakította a közműveket a JNA összes olyan létesítményében, amelyhez hozzáfért. A ZNG 33 nagy JNA helyőrséget és számos kisebb létesítményt, köztük határállomásokat, valamint fegyver- és lőszerraktárakat vont blokád alá Horvátországban. A ZNG gyorsan elfoglalta az elszigetelt létesítményeket és raktárakat, valamint számos jelentős JNA állást, és nagy mennyiségű fegyvert, köztük a JNA 32. (Varasdi) hadtestének teljes készletét, valamint a horvát TO-tól elkobzott szinte összes fegyvert lefoglalta. A JNA nyolc dandár felett, köztük egy páncélos és két gépesített dandár, valamint három tüzérezred felett vesztette el az irányítást, miközben a JNA ötödik katonai körzetében és annak katonai-tengerészeti körzetében további erők maradtak ostrom alatt. A laktanyacsata jelentőségét megerősítette az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) fegyverembargójának szeptember 25-i bevezetése. Szeptemberben Anton Tust nevezték ki a Horvát Köztársaság Fegyveres Erői Vezérkarának főnökévé.
A szembenálló erők