Az első lechfeldi csata (a magyar történetírásban az első augsburgi csata), amelyet 910. június 12-én vívtak, a magyarok fontos győzelme volt a Keleti Frank Királyság és a Sváb Hercegség egyesített hadereje felett IV. Lajos keleti frank király parancsnoksága alatt. A Lech-mező a Lech folyó mentén fekvő ártér, Augsburgtól körülbelül 25 km-re délre található. Ekkor a magyarok nagyfejedelme Zolta volt, de nincs adat arról, hogy részt vett volna a csatában.
Az egyik legnagyobb példa a nomád harcosok színlelt visszavonulási taktikájának sikerére, és a lélektani hadviselés hatékony alkalmazásának példája.
A csata forrásai A források közé tartozik az Antapodosis, az európai gestarum története, amelyet Liudprand írt,Györffy György: A magyarok elődeiről és a honfoglalásról; Osiris Kiadó, Budapest, 2002 p. 213-214. Liudprand Antapodosisából. A magyarokról szóló rész magyarra fordítása. Continuator Reginonis, az Annales Alamannici és az ebben a csatában elesett sváb Gozbert és Managolt gróf gyászjelentése. Az Annalium Boiorum VII krónika, amelyet a 16. században írt Johannes Aventinus bajor humanista, részletes elbeszélést ad a csatáról, régebbi dokumentumokra támaszkodva, amelyek mára elvesztek. Azonban ezt a csatát tévesen 907-re datálta, nem sokkal a pozsonyi csata után, és tévedésből Enns környékén helyezte el, s a svábok helyett a bajorokat nevezte meg résztvevőként.
Helyszín és dátum A történészek többsége 910-ben, Augsburgban fogadja el a Liutprand által megfogalmazott csata dátumát és helyét. Bár az Antapodosis a 950-es években, csak néhány évtizeddel a csata után íródott, Torma Béla magyar történész úgy véli, hogy a 16. században író Aventinusnak volt igaza, amikor 907-ben és nem Augsburgban, hanem Ennsben helyezte el a csatát. Ez azonban más történészek eltérő véleményét tükrözi, akik szerint a közel-kortárs Liutprand információi pontosabbak.
Háttér Ez a csata része volt a Kárpát-medencei háborúnak az újonnan betelepült magyarok és a Keleti Frank Királyság között, amely a Dunántúl 900-as, bajoroktól való magyar meghódításától a 910-es rednitzi csatáig tartott. Pressburgban 907-ben a magyarok folytatták hadjáratukat Kelet-Franciaország ellen. 908-ban egy magyar hadsereg megszállta Türingia, és Eisenachnál győzött, megölve Burchard és Egino társhercegeket, valamint I. Rudolfot, Würzburg püspökét. 909-ben egy magyar sereg megszállta Bajorországot, de Arnulf bajor herceg legyőzte egy kisebb csatában Pocking mellett.
Előzmények IV. Lajos keleti frank király – aki valószínűleg meg akarta ismételni őse, I. Károly frank császár győztes hadjáratait az avarok ellen, amelyek az utóbbiak leigázásával végződtek – úgy döntött, hogy az összes német hercegségnek össze kell fognia a magyarok elleni harcban. Még kivégzéssel is fenyegette azokat, akik nem gyűlnek össze a zászlaja alatt. Feltételezhetjük tehát, hogy Lajos „hatalmas hadsereget” gyűjtött össze, ahogy Liutprand nevezi ezt az Antapodoszában. A frank sereg pontos mérete nem ismert, de feltételezhető, hogy jóval nagyobb volt, mint a magyar sereg. Ez megmagyarázza, hogy a magyarok miért voltak olyan óvatosak a csata során, és miért vártak szokatlanul sokáig (több mint tizenkét órán át), kis ütközetekkel apránként szívták fel az ellenség erejét, valamint pszichológiai módszerekkel igyekeztek összezavarni őket, mielőtt megtették volna a döntő taktikai csapást. Igaz Levente történész szerint a 910-es magyar hadjárat azért indult, hogy megakadályozzák egy újabb, a 907-eshez hasonló, a nyugati seregek számára a pozsonyi csatában katasztrófával végződő német hadjáratot a magyar területek ellen. Bár megsemmisítő magyar győzelem született, a magyarok úgy gondolták, hogy biztonságosabb német területeken hadműveleteket folytatni, mint saját földjükön. Ezt a magyar hadjáratot gyakran a megelőző háborús stratégia ragyogó példájaként emlegetik. A király és csapatai Augsburg városának közelében, Gunzenle síkságán, a Lech folyó mellett érkeztek meg, és várták, hogy a Gebhard, Lotaringia hercege által vezetett frank sereg megjelenjen és csatlakozzon hozzájuk a magyarok ellen. A király seregét Gozbert gróf vezette, mivel Lajos ekkor még csak 16 éves volt. Nem tudjuk, hogy ki vezette a magyarokat, mivel a magyarok nagyfejedelme a IX–X. században soha nem vett részt a magyar területeken kívüli csatában, a hadjáratokat kisebb jelentőségű hadvezérek vezették – valószínűleg a gyula, a horka vagy valamelyik fejedelem. A magyarok értesültek Lajos terveiről, és gyorsan sereget küldtek, hogy megakadályozzák a sváb és a frank–lotharingiai–bajor erők egyesülését. Aventinus művéből, az Annalium Boiorum VII. kötetéből rekonstruálhatjuk útvonalukat: Miután az Enns folyón keresztül átkeltek Bajorországon, Tegernseen, majd Landsberg am Lech közelében lévő Sandaun keresztül értek Augsburgba, ahol a gyors átkelésnek köszönhetően, az ellenség seregét teljesen váratlanul érték el. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy a Magyar Fejedelemségben és más nomád harcos államoknál a kémkedés hihetetlen hatékonysággal működött: nehezen hihető, hogy a magyarok váratlan megjelenése a csata előtt csak a véletlen műve volt. Ez azt mutatja, hogy a magyar hírszerzés nemcsak hazai területeken belül, hanem az ellenséges területen is igen hatékonyan működött, lehetővé téve a harcosok gyors mozgatását az ellenfél területén. Ahogy Liudprand említi: a király nem számított arra, hogy a magyarok ilyen gyorsan megjelennek. Az volt a terve, hogy a csata előtt egyesíti összes haderejét: a többnyire sváb csapatait és a frank–lotharingiai–bajor sereget. A terv kudarcot vallott, mert a nomád magyarok figyelemre méltó kémktevékenysége és a magyar seregek mozgékonysága lehetővé tette, hogy külön-külön legyőzzék e két sereget. Összefoglalva elmondhatjuk, hogy a magyar kémek olyan gyorsan értesültek a frank seregek előkészületeiről, és olyan gyorsan tájékoztatták a magyar parancsnokokat, hogy volt idejük sereget gyűjteni és olyan gyorsan német területre vonulni, hogy a keleti frankoknak nemhogy a magyarokhoz nem volt idejük eljutni, de még arra sem, hogy befejezzék csapataik összpontosítását, és meginduljanak. Mégis, a cremonai Liutprand beszámolójából megérthető, hogy a frank segítség nélkül is sokkal több katonája volt a király seregének, mint a magyaroknak. Az egyik történész feltételezi, hogy egy kisebb magyar egység tartotta fel a frank sereget a csata végéig. A magyar harcosok másutt is hasonló taktikát alkalmaztak. Egyszerű manőverekkel elterelték az ellenség figyelmét, hogy elrejtsék a valódi taktikai mozgást és szándékot. Erre példa a brentai csata.
A csata menete 910. június 12-én hajnalban a magyar lovasok meglepetésszerű támadást intéztek: távolról nyilakat lőttek a király táborára, és sok németet álmukban, vagy éppen ébredésük után megöltek. Ez a támadás azonban csak egy kisebb előkészítés, úgynevezett rajtaütés volt, hogy a németek harci kedvét csökkentse, ami után beljebb hatoltak táborukba. bélyegkép|A csata első felvonása A németek csatára készülődtek, csatarendbe álltak, majd kezdetét vette az ütközet; a magyarok valószínűleg kis létszámú íjászcsapatokban, lovakon támadtak, nyilakat lőttek a pajzsukkal védekező németekre. Egy idő után a magyarok vereséget színlelve visszavonultak, és amikor a német nehézlovasok üldözőbe vették őket, azok tovább haladtak, majd a lovon megfordulva nyílzáporral árasztották el a németeket. A nap folyamán ezt a taktikát többször is alkalmazták. A német sereg valószínűleg gyalogságból és nehézlovasságból állt, nehéz pajzsokkal, lándzsákkal és kardokkal; míg a magyarok mind könnyűlovasságból álltak, fő fegyverük az íj és a nyíl volt. Így, amikor a németek támadtak, csak a nehézlovasság üldözte a magyarokat, míg a gyalogság szilárd falat alkotott, és a helyén maradt. A könnyű fegyverzet és páncélzat miatt a magyarok mozgékonyabbak és gyorsabbak, ugyanakkor sebezhetőbbek voltak a németek nehézfegyvereivel szemben. A nomád összetett íjak azonban sokkal jobbak, gyorsabbak voltak, mint az európai íjak, és emiatt a nyilakkal úgy tudták megölni az ellenséget, hogy az európaiak nem érték el őket. A magyar lovak is gyorsabbak voltak a németeknél, mert kevesebb súlyt kellett cipelniük. Mégis, hogy a német katonákat maguk után csalogassák, a magyaroknak nagyon közel kellett vonulniuk, sőt rövid közelharcokba is kellett kezdeniük a túlerőben lévő németekkel, a védelmi vonal azon területein, ahol gyenge pontokat láttak. Majd amikor a helyzet kezdett eldurvulni, futásnak eredtek, ezzel meggyőzve az ellenséget, hogy diadalt fognak aratni. A színlelt meneküléssel rávették a német haderőt, hogy üldözze őket, és ezzel megbontották a sereg harci alakzatát, ezt kihasználva súlyos károkat okoztak.
Este 7 óra volt – a csata kezdetétől több mint 12 óra telt el – és Gyermek Lajos úgy gondolta, hogy csapatai hamarosan megnyerik a csatát. Ebben a pillanatban a magyarok általános támadásba lendültek, majd ismét a nomád harcosok híres színlelt visszavonulási taktikáját alkalmazták: sietve kezdtek visszavonulni, mintha legyőzték volna őket. Nem tudjuk biztosan, hogy miért, de a németek ekkor már szinte meg voltak győződve arról, hogy megnyerték a csatát, és támadást indítottak a visszavonuló magyarok ellen, elhagyva jól védett védelmi vonalaikat, felbontva alakzatukat, sietve utolérték a magyarokat, akik rendezett sorokban vonultak vissza, nagyon ügyelve arra, hogy ne borítsák fel a csatarendjüket.
bélyegkép|A csata második felvonása Elképzelhető, hogy nem akartak még egy éjszakát várni, mert azt hitték, hogy a magyarok egész éjjel nyilakat fognak lőni rájuk, elpusztítva a táborukat. Felmerülhet egy másik lehetőség is, mely szerint a forró nyári napsütésben elfáradtak a hajnaltól estig tartó, szokatlanul hosszú csatában. Illetve traumát okoztak nekik a magyar nyilak által okozott egyre növekvő veszteség, vagy éppen ellenkezőleg, a magyarok ismétlődő, látszólag sikertelen támadásai elbizakodottá tették őket. Mindez mégis azt mutatja, hogy a magyarok ismét a lélektani hadviselés taktikáját alkalmazták. Ezzel az ellenséges csapatokat megijesztették, vagy elvették harci kedvüket, vagy túlzott önbizalmat keltettek bennük, ami megkönnyítette a legyőzésüket. A magyarok egy másik, tizenegy évvel korábbi csatában, a Brenta menti csatában is alkalmaztak a pszichológiai hadviselést, egy korai összecsapásban vereséget színlelve, majd elfutva, az ellenséges parancsnokoknak azt mutatva, hogy kétségbeestek. Majd követeket küldtek hozzájuk bocsánatot kérve, ezzel megtévesztve az ellenséget, hogy magabiztosnak érezzék magukat; majd egy váratlan pillanatban lecsaptak és megsemmisítették az olasz sereget.
A magyarok az egész csata alatt erre a pillanatra vártak, másodlagos csapataikat olyan erdőkben rejtették el, amelyek hadászati szempontból teljesen megfeleltek kisebb seregek elhelyezésére. A visszavonuló magyar fősereg a támadó német lovasságot arra a területre csalta, ahol a tartalékcsapatok várakoztak. Addig folytatták a visszavonulást, amíg az őket üldöző német lovasság át nem haladt azon a keskeny mezőn, amely a magyarokat rejtő két erdőt elválasztotta, majd hirtelen előjöttek rejtekhelyükről és hangos kiabálással támadtak a németekre, hogy a végső összecsapás előtt megijesszék és demoralizálják őket.
bélyegkép|A csata harmadik felvonása Ebben a pillanatban a visszavonuló magyar főcsapatok visszafordultak, és szemből támadtak a németekre. Körülvették a svábokat, és döntő közelharcba bocsátkoztak a reményvesztett ellenséggel. A nomád hadviselés egyik legfontosabb eleme a csatatér gondos megválasztása volt. A nomádok számára fontos volt, hogy elrejthessék csapataik egy részét, odacsalogassák az ellenséget, hogy végül bekerítsék és megsemmisítsék őket. Ez mutatja a magyar hadsereg nagy türelmét, amely egész nap olyan manővereket folytatott, amelyekkel elterelte az ellenség figyelmét a valódi céljáról.