bélyeg|A Leány gyöngy fülbevalóval, a korszak egyik emblematikus alkotása (Vermeer)
A holland festészet aranykora avagy a holland aranykor festészete időben nagyrészt egybeesett a 17. századdal. A gyarapodó társadalomban divatossá vált a portrék készíttetése, festmények vásárlása. A növekvő kereslet komoly művészi dinamizmust hozott létre az egymással versengő festők körében, ami a kor Hollandiájára jellemző sajátos stílus kialakulásához vezetett. Ez az olasz barokkban és Caravaggio követőinek munkáiban gyökerezett, de befolyásolta a kálvinizmus is, ennek révén hajlott a realizmus felé. Emellett a holland aranykor festészetére nagy hatással volt a klasszicizmus és a manierizmus is. Az így kialakuló festészeti irányzat lett az, amit aztán nemzetközileg holland stílusnak neveztek el. Sok száz festő neve, munkái maradtak fenn a 17. századból; ők általában témák, műfajok szerint specializálták magukat. Az igazán tehetséges alkotók, értékes művek közülük emelkedtek ki. A virágzás kiterjedt csaknem valamennyi festészeti ágra. Történelmi és bibliai témájú tablók, allegóriák, egyéni és csoportos portrék, házi foglalatoskodások ábrázolása, enteriőrök, tájképek és városképek, tengeri látképek és csendéletek – mindezen festészeti ágazatoknak megvolt a maguk virágzási periódusa ezen a koron belül.
A holland aranykor legnagyobb festői a legtöbb szakértő szerint Rembrandt, Jan Vermeer van Delft és Frans Hals, akik mellett időnként kiemelik Jacob van Ruisdael és Jan Steen nevét is. Mellettük-mögöttük több tucat olyan festő tevékenykedett, akiknek munkáit szintén nagy becsben tartja a művészettörténet, a gyűjtők és a világ legnagyobb múzeumainak látogatói. Ennek a kornak a festészete mind a mai napig Hollandia „vezető márkái” és turisztikai látnivalói közé tartozik.
Terminológiai kérdések A delfti iskola kifejezés ennek a kornak csak az egyik szűkebb áramlatára vonatkozik, ami Jan Vermeer munkássága körül alakult ki. A „holland iskola” elnevezés elavult, a mai holland művészettörténészek szerint sok szempontból hibás névválasztás erre a korra (nem volt igazán festői iskola). A hágai iskola elnevezés pedig a 19. századi holland festészet egyik áramlatára vonatkozik.
Történelmi háttér
Németalföld északi részén a hollandok a 16. század második felében felkeltek a spanyol uralom ellen. Hosszú függetlenségi harcuk, a nyolcvan éves háború vezetett el a Németalföldi Köztársaság létrejöttéhez a hét északi holland tartomány összefogásával. A harcok során a spanyol hadak megostromolták és elfoglalták Antwerpent, ami addig Németalföld legjelentősebb és leggazdagabb kikötővárosa volt. Innen és a spanyolok által elfoglalt többi déli, flandriai tartományból északra menekültek a nagyrészt protestáns tehetős kereskedők, vállalkozók, akik aztán lényegesen hozzájárultak az északi tartományok gazdaságának, tudományának fejlődéséhez például a posztóipar, könyvnyomtatás, tengeri hajózás és térképészet terén, különösen például Leidenben és Haarlem városában. A tehetős polgárokat követték az ő megrendeléseikből élő képzőművészek is. A 16. és a 17. század fordulóján közel száz flandriai festő költözött Zeeland és Holland tartományokba.Jan Briels, De Zuid-Nederlandse immigratie en de dageraad van de Gouden Eeuw, uit: Neerlandia/Nederlands van Nu. Jaargang 109, 2005, dbnl.org Ez a népmozgalom nagyban hozzájárult általában az északi holland aranykor valamint annak festészeti vetülete, a festészeti technikák, műfajok fejlődéséhez, a holland festészet aranykorára jellemző vonások megalapozásához.
A holland aranykor festészete sajátosságainak egyik fő forrása az volt, hogy nem létezett királyi udvar, ahonnan az alkotók jól fizető, de egyben művészetüket irányítani kívánó megbízásokat kaptak volna. Ugyancsak nem volt katolikus egyház, ami a maga sajátos ideológiai programjához kívánta volna igazítani a művészeteket. A legjelentősebb megbízók a gazdag polgárok, a városi elöljárók, a szociális intézmények, mint például a szegényházak vezetői voltak. Ezeknek a megrendelőknek józan, realisztikus képük volt a világról, és elvárták, hogy az általuk megrendelt festmények is ezt tükrözzék vissza. Ezért a kor festményei tényekben, részletekben gazdag, a valósághoz közelálló információkat szolgáltatnak a korabeli holland viszonyokról, a mindennapi élet részleteiről, legyen szó portrékról, tájképekről vagy akár tengeri csatajelenetekről.
A holland aranykor művészeti világa A művészeti piac A 16. század végére Németalföldön megszilárdult az elhatárolódás a katolikus dél és a református észak között. Az északi református képrombolás nyomán egy csapásra megszűnt a katolikus egyházi művészeti tárgyak, képek és szobrok piaca, megszűnt a templombelsők dekorációja és ezzel művészek nagy csoportjának ilyen jellegű kenyérkereseti lehetősége. A művészvilág szerencséjére a reformátusok elfordulása a művészetektől a templomokra korlátozódott: amíg a templomok belsejét gyors ütemben lecsupaszították és fehérre festették, addig azok a jómódú polgárok, akik ezt megengedhették maguknak, saját otthonaikat gazdagon díszítették.
Hollandiában más országoknál sokkal gyorsabban divatba jött, elterjedt a műgyűjtés. Ez addig jellemzően Itáliában folyt, ott is leginkább a paloták és nagy villák díszítésével kapcsolatban. A polgárok egyéni érdeklődéséből fakadó műgyűjtés új jelenség volt, amely erősen fellendült a Köztársaságban. A 17. században Amszterdamban és környékén több száz ismert gyűjtemény jött létre, köztük Jan Six és Jan Reynst kollekciója. Ehhez a divathoz természetesen kapcsolódtak a hivatásos kereskedők is, akik a piac kevésbé gazdag szegmensét szolgálták ki, és e célból gyakran több száz festményt tartottak raktáron. Számos esetben ők alkalmazták a festőket, akik a számukra alkottak. A legnagyobb festőkre is nagy befolyással voltak a műkereskedők. Hendrick van Uylenburgh érdeklődése például az egyik fő oka volt például annak, hogy Rembrandt az 1630-as években Leidenből Amszterdamba költözött.
A köztársaságban nem alakult ki művészeti centrum, mint például az európai monarchiákban az uralkodói ház körül. A művészek természetesen főleg a városokban telepedtek le, különösen Holland tartományban. John Michael Montias kutatásai szerint 1650-ben az összesen mintegy lakosú Haarlem, Hága, Leiden, Utrecht, Delft és Alkmaar városokban 280 festőművész tevékenykedett, azaz körülbelül 700 lakosra jutott egy festő. Amszterdamban ugyanabban az évben a lakosra 175 festő jutott. Egyes számítások szerint az egész 17. században a holland köztársaságban összesen mintegy egy millió festmény készült.Bert Biemans, Een schatting van het aantal schilderijen dat in de zeventiende eeuw in de Republiek is gemaakt, 13 mei 2007 Más becslések ennél is sokkal több alkotással számolnak – természetesen attól is függően, hogy miképpen határozták meg a számba vehető festmények fogalmát. Rudi Ekkart 2007-es számításai szerint csak portrékból – készülhetett a 17. században. Bert Biemans, Een schatting van het aantal schilderijen dat in de zeventiende eeuw in de Republiek is gemaakt, 13 mei 2007; Marten Jan Bok (2008) Schilderien te coop. Nieuwe marketingtechnieken op de Nederlandse kunstmarkt van de Gouden Eeuw, in: Thuis in de Gouden Eeuw. Kleine meesterwerken uit de SØR Rusche collectie, blz. 9+29, en Ekkart, Rudi (2007) Portraits in the Golden Age, in: Dutch Portraits, blz. 17.
A festmények iránti kereslet alakulása szorosan összefüggött a Köztársaság gyorsan fejlődő gazdaságával, jólétével, ami különösen a Holland Kelet-indiai Társaság megalakítása (1602) és a gyarmatosítás megindulása után kapott lendületet. Ráadásul ez a jólét európai mércével mérve meglehetősen széles körben oszlott meg. A hanyatlás pedig a katasztrofális 1672-es évvel indult, amikor Hollandia a katonai és gazdasági összeomlás szélére került, bár ennek hatásai a kultúrában csak áttételesen és időben kissé elnyújtva jelentkeztek.
A festmények széles körű elterjedését a lakásokban egyaránt segítette a belsőépítészet divatjának és a festői technikáknak az alakulása is. A festmények a korábbiaknál vázlatosabbak, lettek, kevesebb színárnyalatot alkalmaztak hozzájuk, gyorsabban el lehetett azokat készíteni, ami csökkentette az önköltséget. 1610 körül Hendrick Avercamp még részletes előzetes rajzot készített a „Téli táj korcsolyázókkal” című művéhez, majd az úgynevezett glazúr-technikával vékony, áttetsző festékrétegekkel vonta be. Az olajfesték minden rétegének teljesen meg kellett száradnia, mielőtt a következőt fel lehetett vinni. Csak 1625-ben vezették be a „nedves festés” technikáját, aminek révén a gyártási idő néhány hétről néhány napra csökkent. Sok alkotó azonban, főleg a csendéletfestők, továbbra is a glazúr-technikát alkalmazta.
A festők általában nem megbízásra, hanem a későbbi értékesítés reményében „raktárra” dolgoztak, leszámítva a portrékat, vagy a szórványos nyilvános jellegű megrendeléseket. A század első felében az a tény, hogy egy festményt aláírtak, még nem jelentette azt, hogy azt sajátkezűleg is készítették. A mester gyakran csak a tervet készítette el és a legfontosabb részeket festette meg. A későbbiekben az alkotók kiélezett versengése növelte a teljesen saját készítésű alkotások presztizsét.
Az eladás módszerei Az olyan friss műfajok fejlődése, mint a tájképek, tengeri tájképek és csendéletek, új piacot nyitott az érdeklődők számára. A művészi alkotások értékesítésének különféle módjai alakultak ki. A jómódú vásárlók aukciókra, műkereskedésekbe jártak. Festményeket gyakran a festő otthonában is lehetett vásárolni. A festőművészek vállalkozók is voltak, gyakran szakosodtak egy bizonyos műfajra, amelytől általában aztán már nem tértek el. Céljuk minél több kép értékesítése volt. Ennek érdekében, ismerős kompozíciókat, kipróbált témákat vittek vászonra, a fogyasztói igényekhez alkalmazkodva.John Loughman (1999) De markt voor Nederlandse stillevens, 1600-1720, in: Het Nederlandse Stilleven 1550-1720, blz. 94
A szerényebb pénztárcájú érdeklődők vásárokon is festményekhez juthattak, egyfajta lottón, céllövő versenyen és kockajátékon is nyerhettek képeket. Az utcán, fogadókban, könyvkereskedőknél is árulták azokat. Az Amszterdamban oly gyakori hidakra és zsilipekhez, ahol sok ember megfordult, szintén kitelepedtek az eladók.
Műkincsbirtoklás 1625 körül már egyre több ember engedhette meg magának a hódolást az új divatnak, a festmények vásárlását. Egyesek már tucatszámra birtokoltak képeket. Ennek dacára például Holland tartományban csak a lakosság 10%-a volt elég gazdag ahhoz, hogy festményt vásároljon. Dordrecht városában, ahol a gazdasági fejlődés lassabb volt, csak a legfelső réteg, a patríciusok, kereskedők, a cégek mesterei és más jómódú polgárok vásároltak festményeket.
1650 körül már egy képzett mesterember, tehetős kiskereskedő is megengedhette magának egy másodrendű festő eredeti alkotását. Ekkoriban már szinte „kötelező” volt az átlagos polgárok számára, hogy képeik legyenek otthonaikban. A festmények akkoriban fizetőeszköznek is számítottak. Számos művész így biztosította megélhetését, ezzel vásárolt árut a maga számára. Gyakran így jutottak kiskereskedők birtokába festmények. Jan Steenről például tudjuk, hogy egy festményt borra cserélt.
A század második felében a festmények iránti igény megváltozott. Az élő festők művei egyre kevésbé voltak keresettek, az elhunyt mesterek munkái váltak egyre népszerűbbé. Változott a lakberendezés divatja is. Az 1672-től bekövetkező gazdasági visszaesés után aztán az új festmények eladása komoly zuhanásba kezdett, az „új mesterek” piaca kiszáradt.
Külföldi hatások