Az algériai polgárháború (, franciául nevezik décennie noire-nak, vagyis fekete évtized-nek vagy décennie du terrorisme-nak, azaz a terrorizmus évtized-ének) 1991 és 2002 között az észak-afrikai Algériában tomboló belső fegyveres konfliktus, amely bizonyos mértékig kihatott Európára (elsősorban Franciaországra). Ez a polgárháború a hidegháború utáni időszak egyik legvéresebb konfliktusa, mely hírhedté vált brutalitásáról: a becslések szerint 150 ezer főt is meghaladó halottja volt a több mint egy évtizedig tartó erőszaknak.
A háborúban elsősorban iszlamista frakciók, azok szélsőséges ágai harcoltak a kormány és olykor egymás ellen is. Ezzel szemben az algériai polgárháború nem volt a hagyományos értelemben vehető katonai konfliktus, mert sokkal jellemzőbbek voltak a terrorista támadások, a civil lakosság (különösen a berber etnikumú lakosság) körében művelt népirtások és más kegyetlenkedések. Az egyik hadviselő félnek, az Algériai Iszlamista Hadseregnek (röviden GIA) az értelmetlen brutalitása, amelynek elszenvedői a berberek és a muzulmán algériai civil lakosság voltak, oly mértékben elfajult, hogy azt még a csoportot támogató Al-Káida terrorszervezet is megsokkalta, ezért az Iszlamista Hadsereg megszakította kapcsolatait az Al-Káidával is.
A polgárháború alatt mindegyik fél hallatlan kegyetlenségről tett tanúbizonyságot. A kormányzat az ellenzékkel szemben, míg az ellenzéki erők a kormányt támogatók és a civil lakosság, illetve a berber kisebbség ellen elkövetett atrocitások és gyilkosságok tekintetében nem válogattak az eszközökben. Közel húszezer ember rejtélyes eltűnését tulajdonítják az algériai állami titkosszolgálatnak, a DRS-nek,NEGYED ÉVSZÁZADOS “ARAB TAVASZ” – AZ ALGÉRIAI POLGÁRHÁBORÚ ÖRÖKSÉGE (Napi Történelmi Forrás) akiket feltehetően a szolgálat meggyilkolt.The Legacy of the Algerian Civil War: Forced Disappearances and the Cost of Amnesty (Rosaluxna) Idővel az algériai polgárháború olyan infernális mélységekbe süllyedt, hogy szinte mindenki célponttá vált, s gyakorlatilag már senki sem lehetett biztonságban.
Az algériai polgárháború még mindig rengeteg kérdést vett fel, amelynek oka a számos bizonytalan állítás vagy a szándékosan eltúlzott, eltorzított, esetleg elhallgatott információ. Szerepet játsszanak ebben azok a külföldi vélemények, amelyek leggyakrabban az algíri kormányt okolták a bajokért, míg az az iszlamistákkal kapcsolatos állításokat eltúlzottnak tartották. Ugyanakkor a kormány minden fegyveres támadásért vagy terrorista merényletért és a mészárlásokért a vele szembenálló erőket tette felelőssé, akiket kivétel nélkül terroristának nevezett. Erre alapozva pedig mindegyik fél csak az erőszakot tekintette egyetlen lehetséges válaszként.
A polgárháború miatt Algéria távolmaradt az öbölháborútól is. Még számos arab ország Kuvait megszállása miatt Szaddám Huszein ellen állt ki és fegyveresen segítette az Amerikai Egyesült Államok vezette koalíciót, addig az algíri kormány ugyanezt nem tette meg, mert a polgárháború előestéjén az iszlamista frakciók által feltüzelt tömegek nyíltan kifejezték az Irak melletti szimpátiájukat, s erősödött az országban a nyugatellenesség, így a kormánynak mindenképp óvatosan kellett kezelnie a kérdést.ALGERIA FINDS NO PEACE AFTER GULF WAR'S END (The Washington Post) Ez viszont rögvest maga után vonta Szaúd-Arábia és Algéria kapcsolatának megromlását is.
A harcok nem érintették Algéria azon területeit, ahol az ország fő devizaforrását jelentő kőolajkitermelés folyt, ezért az algériai olajexportot a polgárháború nem zavarta meg.
Előzmények Az ország függetlenségét kiharcoló Nemzeti Felszabadítási Front (röviden FLN) az algériai függetlenségi háborút követően közel három évtizedig egymaga irányította Algériát. Ideológiája a szocializmus és az arab nacionalizmus elemeit ötvözte. Algériában egypártrendszer volt, az ipart és a mezőgazdaságot többnyire államosították. Az FLN jelentősen épített az iszlám vallásra, de a gyakorlatban Algéria egy szekuláris állam volt, amely távol állt Irán vagy Szaúd-Arábia berendezkedésétől.
A függetlenség első éveiben az Algériát irányító FLN-en belül megosztottság mutatkozott, amely 1965-ben puccshoz is vezetett. A gazdag szénhidrogénkészletek nyújtotta lehetőségekkel jelentős fejlesztések és nagy beruházások történtek, de korántsem mellékesen az állampárt a bevételeket a saját vagyonaként kezelte és virágzott a korrupció. 1986-ra azonban a gazdasági növekedés megtorpant az olajár-csökkenés következtében és az algériai gazdaság az 1990-es évek elejére súlyos válságba került. A munkanélküliségi ráta 20% fölé emelkedett és elemzők szerint néhány éven belül elérhette akár a 31%-ot is. Ráadásul csökkent a kormány fizetőképessége a szociális kiadásokra és egyéb állami támogatásokra, így munkanélküli segélyekre se futotta.
A problémák gyökere az 1960-as és 1970-es évekre vezethető vissza, az algériai népesség dinamikus növekedésének kezdetéhez. A gazdasági fejlettség a népességszám emelkedéséhez nem tudott megfelelően igazodni, s főként a városokban csökkentek a munkahelyi, lakhatási, élelmezési és infrastrukturális lehetőségek, mivel a korrupt katonai és pártnomenklatura nem megfelelően kezelte a szociális kérdéseket.Kepel, Gilles (2002). Jihad: The Trail of Political Islam (Harvard University)
Az ekkorra már érzékelhető klímaváltozás Algériában is megtette a hatását, ugyanis a lakosságszám növekedése mellett nőttek a környezeti problémák, mint pl. az elsivatagosodás, s az országnak növelnie kellett az élelmiszerbehozatalt is.
Az FLN óvatos változtatásokkal próbált úrrá lenni a válságon, pl. a többpártrendszer engedélyezésével vagy a gazdaság liberalizálásával. Az algériai politikai életben viszont már az 1980-as évektől olyan változások történtek, amelyek élesen elkülönülő irányvonalak kialakulását eredményezték. Egyrészt ott volt az a szekuláris értelmiségi réteg és az őket támogató néptömeg, amely az európai típusú társadalmi rend fenntartását akarta Algériában, viszont fel akarta számolni az FLN diktatórikus, korrupt és bürokratikus uralmát. A másik oldalon létrejött egy, az elszegényedett és a társadalom legszélére szorult réteg támogatását nagyban élvező oldal, amely az iszlám valláshoz történő minél erőteljesebb visszatérést sürgette és még az iráni példához képest is radikálisabb fordulatot akart Algériában, amelynek véleményük szerint meg kell „tisztulnia” mindenféle nyugati befolyástól.
Az iszlamista politikai ideológia olyan gyorsan nyert teret Algériában, melyre az FLN kormány döbbenetében képtelen volt érdemi választ adni. A radikális nézetek nemcsak a mecsetek útján, de az újonnan létrejövő és nagyszámú vallási iskolának köszönhetően is futótűzként terjedtek (különösképpen a szalafizmus). Az ideológusok buzgón szorgalmazták Algériának egy iráni mintára történő iszlám köztársasággá való átszervezését és a szaría bevezetését a törvénykezésbe.
Az algériai Fekete október 1988. október 4-én az összes nagyobb algériai városban tüntetések kezdődtek, melyek rövidesen egy hatnapos zavargásba torkollottak. A tüntetők követelték elsőként a szociális-gazdasági helyzet javítását,Algeria: Riots of October 1988 (Refworld) mivel ország számára jelentős bevételi forrást jelentő kőolaj árának folyamatos csökkenésének fényében nyilvánvaló lett, hogy a gazdasági visszaesés is ennek tudható be és a gazdasági fejlődésnek nincsen nyilvánvaló jele,Ahogyan a szocialista országoknál bevett szokás, úgy Algériában is hivatalosan nem létezett a munkanélküliség, de a gyakorlatban ez nem volt igaz. (Negyedszázados arab tavasz (Napi Történelmi Forrás)) amely rengeteg munkaképes, de állással és tartós jövedelemmel nem rendelkező fiatalt sújt Algériában.Roberts, Hugh (2017): The battlefield. Algeria, 1988-2002. Studies in a broken polity.
Második követelésük között szerepelt a többi frakció (iszlamisták, szélsőbaloldaliak) és a berber kisebbség képviseltetése az országgyűlésben. A harmadik követelés természetesen az FLN uralmon levő teljes elitjének a távozása volt.
Válaszul az algíri kormány erővel lépett fel a demonstrálókkal szemben. A rendfenntartó erőket és a polgári közigazgatást katonai ellenőrzés alá vonták, sőt a rendőrakadémián is fogságba vetettek, sőt megkínoztak kadétokat, akiket megbízhatatlannak véltek. Október 6-án szükségállapotot hirdettek az országban és éjféltől reggel hat óráig tartó kijárási tilalmat vezettek be, amit október 8-tól már este 8 órai kezdetben szabtak meg, mire a tüntetők az izraeli hatóságoknak a palesztinokkal szemben visszaéléseit kezdték emlegetni és az algériai megmozdulásokat az intifádához hasonlították.
Ekkor került a középpontba Ali Benhadzs iszlamista szónok, aki az elmúlt években tömegeket mozgatott meg karizmatikus beszédjeivel. Az általa vezetett október 9-i megmozdulást a rendfenntartó erők véresen leverték, s közel 30-an vesztették életüket.Aït-Aoudia, Myriam (2015): Des émeutes à une crise politique : les ressorts de la politisation des mobilisations en Algérie en 1988 Több elfogott tüntetőt szörnyű kínzásoknak vetettek alá, amelybe beletartozott az elektrosokkal történő bántalmazás és a csonkítás is.Octobre 1988 en Algérie: le tournant – Algeria-Watch
Október 10-én a hadsereg, a rendőrség és a titkosszolgálat erői elfojtották a megmozdulásokat. A fekete október eredménye 500 halott, 1000 sebesült és mintegy 15 ezer börtönbe vetett személy lett. A kormány hivatalos álláspontja ezzel szemben csak 159 halottról és 154 sebesültről szólt.
Reformkísérletek Az októberi tüntetések leverése ellenére az FLN-t újból belső hatalmi harc kezdte sújtani, ugyanakkor még jobban megerősödtek az algíri kormánnyal szembeni belső és külső kritikai hangok. Sadli Bendzsedid reformokat, demokratizálódást valamint alapvető politikai és intézményi változásokat ígért.
A fekete októbert követő egy hónapban Bendzsedid valóban hozott átfogó változtatásokat a politikában, a gazdaságban és az oktatásban. Ezenkívül november 3-ára egy népszavazást is kiírtak, amely az 1976 óta hatályban lévő alkotmány felülvizsgálatát tűzte ki célul.Aït-Aoudia, Myriam (2015): L'expérience démocratique en Algérie, 1988-1992. apprentissages politiques et changement de régime. Sciences po, les presses.
A szavazást követően, 1989-ben új alkotmányt vezettek be, hivatalosan is engedélyezve a többpártrendszert, továbbá nyitottá tették az országot a külföldi befektetők előtt. Megegyezés született ezenkívül egy újabb, 1990-ben tartandó országgyűlési választásról is, amely sokak reménye szerint Algéria teljes demokratizálódását jelentette volna.
Az 1990-es és 1991-es népszavazások, és azok kudarca Az 1988-as fekete október során minden ellenzéki frakció képviseltette magát a megmozdulásokon, de kiviláglott szervezetlenségük, belső megosztottságuk és nem utolsósorban gyökeresen eltérő ideológiai irányultságuk. Ez rámutatott arra, hogy sem önmagukban, sem pedig közösen nem képesek Algéria irányítására, mivel a néptömegek sem egyenlő arányban támogatták őket.