A Villám hadművelet () a Horvát Hadsereg (HV) rövid offenzívája volt, amelyet a magát protoállamnak kikiáltott Krajinai Szerb Köztársaság (RSK) erői ellen 1995. május 1. és 3. között hajtottak végre. Az offenzíva a horvát függetlenségi háború késői szakaszában történt, és az első nagyobb összecsapás volt miután 1994-ben a felek tűzszünetet kötöttek és a gazdasági együttműködési megállapodást írtak alá. Az utolsó szervezett RSK-ellenállás hivatalosan május 3-án szűnt meg, a csapatok többsége másnap Pakrác közelében megadta magát, bár a felszámolási műveletek még két hétig tovább folytatódtak.
A Villám hadművelet stratégiai győzelmet jelentett Horvátország számára, aminek eredményeként az RSK erői által ellenőrzött területből Okucsány városában és környékén egy 558 négyzetkilométeres beugró részt foglaltak el. A Zágráb–Belgrád autópálya és vasút mellett fekvő idegen kézben levő város jelentős közlekedési problémák elé állította Horvátországot az ország fővárosa, Zágráb és Szlavónia keleti régiója, valamint az RSK által birtokolt, nem összefüggő területek között. A terület az ENSZ Biztonsági Tanácsának horvátországi békefenntartó mandátuma alapján az Egyesült Nemzetek Bizalomhelyreállító Művelete (UNCRO) nyugati szektorának része volt. A támadóerő 7200 HV katonából állt, akiket a horvát különleges rendőrség is támogatott, mintegy 3500 RSK katonával szemben. A műveletre válaszul az RSK hadserege bombázta Zágrábot és más horvát városokat, hét halálos áldozatot és 205 sérültet okozva.
A támadásban 42 horvát katona és rendőr vesztette életét, 162-en pedig megsebesültek. Az RSK áldozatai vitathatók – a horvát hatóságok 188 szerb katona és civil halálát közölték, és becsléseik szerint 1000-1200 sebesült volt. Szerb források viszont azt állították, hogy a horvátok 283 szerb civilt öltek meg, ellentétben a Horvát Helsinki Bizottság által közölt 83-mal. Becslések szerint a régióban élő 14 000 szerb kétharmada azonnal elmenekült, és a következő hetekben még többen követték őket. A becslések szerint június végére már csak 1500 szerb maradt a területen. Ezt követően Yasushi Akashi, az ENSZ főtitkárának személyes képviselője bírálta Horvátországot az emberi jogok „tömeges megsértése” miatt, de kijelentéseit a Human Rights Watch és bizonyos mértékig az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának jelentéstevője, Tadeusz Mazowiecki cáfolta.
Előzmények
A horvátországi szerbek 1990-es lázadása a dalmát hátország Knin környéki túlnyomóan szerbek lakta területeire, a Lika, a Kordun, Banovina, Kelet-Horvátország jelentős szerb lakosságú településeire, valamint Nyugat-Szlavónia egyes részeire összpontosult, amelyek központja Pakrác és Okucsány városai voltak. A rönkforradalom korai szakaszában szerbek tízezrei menekültek el Horvátország által ellenőrzött városokból, amely a Krajinai Szerb Köztársaság (RSK) néven ismert politikai entitás létrejöttéhez vezetett. Az RSK meghirdetett szándékát, hogy politikailag integrálódjon Szerbiába, a horvát kormány lázadásnak tekintette. 1991 márciusára a konfliktus a horvát függetlenségi háborúvá fajult. 1991 júniusában Jugoszlávia felbomlásával Horvátország kikiáltotta függetlenségét, amely három hónapos moratórium után október 8-án lépett hatályba. 1991. október végétől december végéig a HV végrehajtotta az Otkos–10 és Hurrikán–91 hadműveleteket, visszafoglalva az RSK által megszállt Nyugat-Szlavónia 60%-át, aminek következtében a szerbek elmenekültek a területről, míg néhányukat egy Pakračka Poljanában létesített haláltáborban öltek meg. Az RSK is etnikai tisztogatást indított a horvát civilek ellen, és a nem szerbek többségét 1993 elejére kiűzték az általuk uralt területekről. A háború vége után a tömegsírokból a szerb csapatok által meggyilkolt civilek ezreit exhumálták.
Mivel a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) egyre inkább támogatta az RSK-t, és a horvát rendőrség nem tudott megbirkózni a helyzettel, 1991 májusában megalakult a Horvát Nemzeti Gárda (ZNG). A ZNG novemberben a Horvát Hadsereg (HV) nevet vette fel. A horvát hadsereg fejlesztését azonban akadályozta az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) szeptemberben bevezetett fegyverembargója. A háború leghevesebb harcai 1991 utolsó hónapjaiban zajlottak, melyek csúcspontjai a laktanyacsata, Dubrovnik ostroma, és a vukovári csata voltak. Szeptemberben és októberben a nyugat-szlavóniai terület is JNA offenzíva színhelye lett, amelynek célja a horvát főváros Zágráb és Szlavónia közötti összes közlekedési kapcsolat megszakítása volt. Annak ellenére, hogy a HV-nek az Otkos–10 és a Hurrikán–91 hadműveletekben sikerült visszaszereznie a JNA előrenyomulásával megszerzett területek nagy részét, nem sikerült visszaszerezni a Zágráb–Belgrád autópálya és a Szlavónia védelme szempontjából fontos vasútvonal feletti ellenőrzést.
1992 januárjában Horvátország, a JNA és az ENSZ képviselői aláírták a Szarajevói megállapodást, és ennek eredményeként a két fél között a harcok szüneteltek. A sikertelen tűzszünetek sorozatának véget vetve a megállapodás felügyeletére és fenntartására, az Egyesült Nemzetek Védelmi Erőit (UNPROFOR) telepítették Horvátországba. A konfliktus azonban hamarosan átterjedt eddigi békés vidékekre, és a JNA hamarosan visszavonult Horvátországból Bosznia-Hercegovinába, ahol új konfliktus volt kialakulóban, de Szerbia továbbra is támogatta az RSK-t. Maslenica hadművelet révén, és mivel Dubrovnik ostromát feloldották, újabb kis területek kerültek horvát ellenőrzés alá. A horvátországi városokat és falvakat a szerbek időnként tüzérséggel és rakétákkal támadták, de az RSK városait is lőtték a horvát erők. Az RSK-nak nyújtott katonai és egyéb segítség, a Banja Lukából indított alkalmi légitámadások, és leginkább a horvát városok elleni tüzérségi támadások révén, a harcokban korlátozott kapacitással részt vettek a bosznia-hercegovinai szerbek által birtokolt terület, a Boszniai Szerb Köztársaság fegyveres erői is, de a HV is részt vett Bosznia-Hercegovinában a boszniai szerbek elleni hadjáratban. A horvát beavatkozás alapja az 1995. július 22-én Franjo Tuđman horvát, és Alija Izetbegović boszniai elnök által aláírt felosztási megállapodás volt, mely lehetővé tette a HV fegyveres erőinek nagyszabású bevetését Bosznia-Hercegovinában, amely Banja Lukához szorította vissza a boszniai szerb erőket, mellyel a város a horvát tüzérség hatótávolságán belülre került.
Az 1994. márciusi washingtoni megállapodás véget vetett a horvát–bosnyák háborúnak, és megteremtette a feltételeket, hogy az Amerikai Egyesült Államok katonai segítséget nyújtson Horvátországnak. Horvátország amerikai katonai tanácsadókat kért az MPRI katonai tanácsadó cégen keresztül polgári kiképzésére, melyet Richard Holbrooke augusztusi jóváhagyásával az amerikai külügyminisztérium engedélyezett. Az MPRI-t azért alkalmazták a feladatra, mert az ENSZ fegyverembargója még mindig érvényben volt, és HV-tiszteket és személyi állományt látszólag a NATO Partnerség a Békéért programban való részvételre felkészülés céljából 1995. januártól áprilisig 14 héten át képezték ki. Az MPRI feltételezhetően a doktrinára vonatkozó tanácsokat, műveleti tervezést és az Egyesült Államok kormányának műholdinformációit is biztosította Horvátországnak. Az MPRI és a horvát tisztviselők azonban elutasították ezeket a találgatásokat. 1994 novemberében az Egyesült Államok egyoldalúan megszüntette a Bosznia-Hercegovina elleni fegyverembargót, ami gyakorlatilag lehetővé tette a HV számára is a szállítást, mivel a Horvátországon keresztül szállított fegyverek és lőszerek 30%-át átrakodási díjként Horvátország megtarthatta. Az Egyesült Államok szerepvállalása a Bill Clinton által 1993 februárja óta támogatott új katonai stratégiát tükrözte.
1994-ben az Egyesült Államok, Oroszország, az Európai Unió (EU) és az ENSZ igyekezett beváltani a Cyrus Vance ENSZ különmegbízott 1992-es béketervét. Ennek értelmében fogalmazták meg az ún. Z-4 tervet, amely jelentős autonómiát biztosított volna a Horvátországban levő szerb többségű területeknek. A terv számos, és gyakran koordinálatlan kidolgozása után, ideértve a tervezet elemeinek a sajtóba való októberi kiszivárogtatását, a Z-4 tervet végül 1995. január 30-án tették közzé, de az sem Horvátországnak, sem az RSK-nak nem tetszett. Horvátország attól tartott, hogy az RSK esetleg elfogadja, de Franjo Tuđman horvát elnök hamar rájött, hogy Slobodan Milošević, aki végül is az RSK nevében dönt, nem fogadná el a tervet, mert attól tart, hogy az precedenst teremtene Koszovó politikai rendezése számára, lehetővé téve Horvátországnak, hogy elfogadja a tervet anélkül, hogy az megvalósítható lenne. Az RSK végül nemhogy elfogadni, de még átvenni sem volt hajlandó a tervet.
1994 decemberében Horvátország és az RSK gazdasági megállapodást kötött a közúti és vasúti kapcsolatok, a víz- és gázellátás helyreállításáról, valamint az Adria olajvezeték egy részének használatáról. Annak ellenére, hogy a megállapodás egy részét soha nem hajtották végre, a csővezetéket és az A3-as autópálya Okucsány vidékén, az RSK területén áthaladó egy 23,2 km-es szakaszát megnyitották, mely több órával lerövidítette az utazást a fővárosból Szlavóniába. Az autópálya-szakasz megnyitása a további tárgyalások során stratégiai jelentőségűvé vált mind Horvátország, mind az RSK számára. A szakaszt, válaszul az RSK által birtokolt területet elhagyó kereskedelmi forgalom fokozott ellenőrzésére az RSK április 24-én 24 órára lezárta. Az ENSZ Biztonsági Tanácsának 1995. március 31-iki 981. határozata az UNPROFOR helyett létrehozta az UNCRO-t (United Nations Confidence Restoration Operation) az Egyesült Nemzetek Szervezetének bizalomhelyreállító műveletét, és megbízta a szervezet haderejét az RSK által birtokolt területet a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságtól és Bosznia-Hercegovinától elválasztó horvát nemzetközi határok megfigyelésével, valamint a legutóbbi, 1994. március 29-én megkötött tűzszünet és az 1994. decemberi gazdasági megállapodás végrehajtásának elősegítésével.
A helyzet újra súlyosbodott április 28-án, amikor egy horvát menekült leszúrt egy szerbet. 1991 előtt mindketten ugyanabban a faluban éltek, a Horvátország ellenőrzése alatt álló területen Újgradiska közelében az autópálya melletti töltőállomásnál. Erre válaszul szerbek egy csoportja, köztük a meggyilkolt férfi testvére, járművekre lövöldözött az autópályán, mely nyitva maradt annak ellenére, hogy az UNCRO kérte Horvátországot az útvonal lezárására. A lövöldözésben három civil meghalt, az RSK katonák pedig ötöt letartóztattak. A lövöldözés éjjel 1 órakor maradt abba, az öt letartóztatottat reggel 5 órakor elengedték, az UNCRO pedig követelte az autópálya újranyitását. Az RSK 18. hadteste és az okucsányi rendőrfőkapitány az RSK knini vezetőségének utasítására a kérést elutasította, de később megállapodtak abban, hogy május 1-jén reggel 6 órakor újranyitják az utat, április 30-án este 8 órakor azonban törölték az autópálya újranyitására vonatkozó határozatot. Ugyanazon az éjszakán három rakétagránátot lőttek Pakrác horvát irányítás alatt álló részébe, és egy járművet támadtak meg a Pakrác-Pozsega úton, az RSK állásaihoz közel. Utóbbinak egy halottja és egy elfogott civil áldozata lett. Hrvoje Šarinić, Tuđman tanácsadója megerősítette, hogy Horvátország fontolóra vette egy olyan katonai akció megszervezését, amely az autópálya területének katonai elfoglalását eredményezné, de azt tagadta, hogy erre szükség lett volna, mivel ismert volt, hogy rendszeresen előfordulnak incidensek.
A szembenálló erők