A Nyár ’95 hadművelet () a Horvát Hadsereg (HV) és a Horvát Védelmi Tanács (HVO) közös katonai offenzívája volt, amely a Livnói-mezőtől északnyugatra, valamint a Bosznia-Hercegovina nyugati részén található Bosansko Grahovo és Glamoč környékén zajlott. Az akciót a horvátországi háború és a boszniai háború idején 1995. július 25. és 29. között hajtották végre. Az Ante Gotovina HV altábornagy által irányított 8500 fős támadó erő kezdetben erős ellenállásba ütközött a Boszniai Szerb Köztársaság Hadserege (VRS) 2. krajinai hadtestének 5500 fős hadserege részéről. A HV/HVO mintegy 1600 négyzetkilométernyi területet elfoglalva, visszaszorította a VRS-t, és ennek következtében elzárta a Knin–Drvar utat, amely a magát kikiáltott Krajinai Szerb Köztársaság (RSK) kritikus ellátási útvonala volt. A hadművelet nem érte el elsődleges célját, nem vonta el a VRS egységeket az ostromlott Bihács várostól, de a HV-t olyan helyzetbe hozta, hogy a napokkal későbbi Vihar hadműveletben elfoglalja az RSK fővárosát, Knint.

A Nyár ’95 hadművelet a VRS és az RSK katonasága által a Bihácsi zseb ellen indított támadásokra válaszul indult, amely az ENSZ hat Bosznia-Hercegovinában létrehozott biztonsági övezetének egyike volt. A területet a HV vezérkara a horvát katonai erőfeszítések szempontjából stratégiai jelentőségűnek tekintette, mert akadályt jelentett az RSK ellátásában, és lekötötte az RSK katonaságának egy részét, valamint néhány VRS erőt, amelyeket egyébként átcsoportosítottak volna. A nemzetközi közösség attól tartott, hogy a háború eddigi legrosszabb humanitárius katasztrófája következik be akkor, ha az RSK vagy a VRS elfoglalja Bihácsi zsebet. A zseb védelmének legmegfelelőbb módját illetően az Amerikai Egyesült Államok, Franciaország és az Egyesült Királyság megosztott volt.

Előzmények

1990-ben, a horvát szocialisták választási vereségét követően az etnikai feszültségek tovább fokozódtak. A Jugoszláv Néphadsereg ezután az ellenállás minimalizálása érdekében elkobozta Horvát területvédelem (Teritorijalna obrana) fegyvereit. Augusztus 17-én a feszültség a horvátországi szerbek nyílt lázadásává fajult, amelynek középpontja a dalmát hátországnak Knin körüli, túlnyomórészt szerbek lakta területei, Lika, a Kordun, Banovina és Kelet-Horvátország részei voltak. 1991 januárjában, miután Szerbia két sikertelen kísérletet tett (amelyet Montenegró, valamint a szerbiai Vajdaság és Koszovó tartományok támogattak), hogy megszerezze a jugoszláv elnökség jóváhagyását a JNA bevetéséhez a horvát biztonsági erők leszerelésére, márciusban a szerb felkelők és a horvát különleges rendőrség közötti vértelen összecsapás után maga a JNA, (Szerbia és szövetségesei támogatásával) kérte a szövetségi elnökséget, hogy adjon a számára háborús jogosítványokat és hirdessen ki rendkívüli állapotot. A kérelmet március 15-én elutasították, és a JNA lényegében Slobodan Milošević szerb elnök irányítása alá került. Milošević, aki Jugoszlávia megőrzése helyett a Szerbia bővítésére irányuló kampányt részesítette előnyben, nyilvánosan azzal fenyegetőzött, hogy a JNA-t szerb hadsereggel váltja fel, és kijelentette, hogy nem ismeri el többé a szövetségi elnökség fennhatóságát. A fenyegetés arra késztette a JNA-t, hogy Szerbia bővítése érdekében fokozatosan feladja Jugoszlávia megőrzésének terveit. A hónap végére, miután a JNA a felkelők oldalán avatkozott be, és megakadályozta a horvát rendőrség intézkedését, a konfliktus halálos kimenetelűvé fajult. Április elején a horvátországi szerb lázadás vezetői kinyilvánították szándékukat, hogy az ellenőrzésük alatt álló, a horvát kormány által szakadár régiónak tekintett területet Szerbia területébe integrálják. Horvátország kormánya ezt a nyilatkozatot nyílt elszakadási kísérletnek tekintette.

Májusban a horvát kormány válaszul megalakította a Horvát Nemzeti Gárdát (Zbor narodne garde – ZNG), de ennek fejlesztését hátráltatta az ENSZ Biztonsági Tanácsa 713. számú határozatával szeptemberben bevezetett fegyverembargó. Október 8-án Horvátország kikiáltotta függetlenségét Jugoszláviától, majd egy hónappal később a ZNG-t átnevezték Horvát Hadsereggé (Hrvatska vojska – HV). 1991 utolsó hónapjaiban zajlottak a háború leghevesebb harcai, melyek csúcspontja a laktanyacsata, Dubrovnik ostroma, és a vukovári csata voltak. Az RSK-ban etnikai tisztogatás kezdődött, melynek során a legtöbb nem szerb állampolgárt kiűzték az általuk ellenőrzött területekről. 1992 januárjában megállapodás született az ENSZ béketervének, a Vance-tervnek végrehajtásáról, melyet az ENSZ különmegbízottja Cyrus Vance volt amerikai külügyminiszter dolgozott ki, és Horvátország, a JNA és az ENSZ is aláírta. Ennek eredményeként a tűzszünet ellenőrzésére bevonultak az Egyesült Nemzetek Védelmi Erői (UNPROFOR), a JNA pedig a tervnek megfelelően visszavonult Bosznia-Hercegovina területére, ahol további konfliktusok voltak várhatók. Annak ellenére, hogy a békemegállapodás megkövetelte a JNA személyi állományának és felszerelésének azonnali kivonását Horvátországból, a JNA hét-nyolc hónapig még Horvátország területén maradt. Amikor csapatai végül kivonultak, felszerelésüket a Krajinai Szerb Köztársaság hadseregére (ARSK) hagyták. A januári a tűzszünet lehetővé tette a JNA számára, hogy Kelet- és Nyugat-Szlavóniában megtartsa pozícióit, amelyek a horvát ellentámadást követően a katonai összeomlás szélére kerültek. Ott ugyanis mire a tűzszünet életbe lépett, a JNA birtokában lévő nyugat-szlavóniai terület 60%-át a Horvát Hadsereg (HV) visszafoglalta. Szerbia azonban továbbra is támogatta az RSK-t. A HV a Dubrovnik körüli kis területeket is horvát ellenőrzése alá helyezte, és a Maslenica hadművelet során visszafoglalta Lika és Észak-Dalmácia egyes területeit. A horvátok lakta nagyobb települések a háború során folyamatosan tüzérségi, rakéta és légitámadásoknak voltak kitéve.

1992. január 9-én, megelőzve a február 29-iki és március 1-jei népszavazást Bosznia-Hercegovina függetlenségéről, amelyet később a boszniai háború ürügyeként hivatkoztak, kikiáltották a boszniai szerb államot. A boszniai szerb állam később a Boszniai Szerb Köztársaság nevet kapta. Ahogy a JNA kivonult Horvátországból, átadva fegyvereit, felszerelését és 55 000 katonáját, boszniai szerb hadsereggé kezdett átalakulni. A folyamat májusban fejeződött be, amikor a boszniai szerb hadsereg a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege (Vojska Republike Srpska – VRS) nevet vette fel. Ellenfele az áprilisban megalakult Horvát Védelmi Tanács (HVO), és Bosznia-Hercegovina területvédelmi erői voltak, melyet májusban átkereszteltek a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság hadseregévé (Armija Republike Bosne i Hercegovine – ARBiH). Ezen erők formális felállítását azonban megelőzték az országban lezajlott első fegyveres összecsapások, amikor a boszniai szerbek március 1-jén Szarajevóban és másutt barikádokat állítottak fel, és a helyzet gyorsan eszkalálódott. A boszniai szerb tüzérség március végén megkezdte Bosanski Brod ágyúzását, Szarajevót pedig április 4-én lőtték először. 1992 végére egy a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság katonai és pénzügyi támogatásával és etnikai tisztogatással végrehajtott nagyszabású akciót követően a VRS birtokolta Bosznia-Hercegovina területének 70%-át. A boszniai háború fokozatosan háromoldalúvá fejlődött. Mivel az erőik riválisokká váltak az ország egyes részeinek ellenőrzéséért vívott harcban, a kezdeti ARBiH–HVO szövetség hamarosan megromlott. Az etnikai feszültségek a látszólag jelentéktelen júliusi zaklatásból, 1992 októberére nyílt horvát–bosnyák háborúba torkolltak. A boszniai horvát hatóságok 1992. októberében alakultak meg és Herceg-Bosznia területét szándékukban állt Horvátországhoz csatolni. Ez összeegyeztethetetlen volt a bosnyákok egységes államra irányuló törekvéseivel.

1994 novemberében Bihács ostroma kritikus szakaszba lépett, amikor a VRS és az ARSK közel került ahhoz, hogy elfoglalja a várost a bosnyák irányítású ARBiH-tól. Bihácsot stratégiai területnek tekintette a nemzetközi közösség. Úgy gondolták, hogy a város szerb erők általi elfoglalása fokozza a háborút, kiszélesítve a megosztottságot egyik oldalon az Egyesült Államok, a másik oldalon Franciaország és az Egyesült Királyság között (akik a terület megőrzésének eltérő megközelítéséből indultak ki), és attól tartottak, hogy Bihács a háború legrosszabb humanitárius katasztrófája lesz. Emellett Bihácsnak a szerbektől való megvédése stratégiai fontosságú volt Horvátország számára. Krešimir Ćosić dandártábornok arra számított, hogy Bihács elfoglalása után a VRS és az ARSK Károlyvárost és Sziszeket fogja fenyegetni, míg a horvát vezérkari főnök Janko Bobetko úgy vélte, Bihács eleste Horvátország háborús erőfeszítéseinek a végét jelentheti.

A Bill Clinton elnök által 1993 februárjában jóváhagyott amerikai katonai stratégia nyomán 1994 márciusában aláírták a washingtoni megállapodást. Ezzel véget ért a horvát–bosnyák háború, megszüntette Herceg-Boszniát, és létrehozta a bosznai-hercegovinai szövetségi államot, valamint a VRS elleni ARBiH–HVO szövetséget. Ezen kívül egy sor találkozó jött létre amerikai és horvát tisztviselők között Zágrábban és Washingtonban. 1994 novemberében az Egyesült Államok egyoldalúan megszüntette a Bosznia-Hercegovina elleni fegyverembargót, valójában lehetővé tette a HV számára, hogy ellássa magát fegyverekkel, miközben a fegyverszállítmányok Horvátországon keresztül áramlottak Boszniába. Egy 1994. november 29-én tartott ülésen a horvát képviselők azt javasolták, hogy támadják meg a szerbek által birtokolt livnói területet Bosznia-Hercegovinában, hogy elvonják a Bihácsot ostromló szerb haderő egy részét, és akadályozzák meg a város szerbek általi elfoglalását. Az amerikai illetékesek nem reagáltak a javaslatra. Még aznap elrendelték a Tél '94 hadműveletet, mely azután vált megvalósíthatóvá, hogy a HVO 1994. november 3-án a kupresi csata során elfoglalta a Livnói-mezőtől északra fekvő Kuprest, biztosítva a Livnótól északnyugatra tervezett előrenyomulás jobb szárnyát.

Bár a Tél ’94, és az arra épülő Ugrás–1 és az Ugrás–2 hadműveleteket három különálló hadműveletként tervezték és hajtották végre, ezek egy egységes katonai akciót képviseltek. A Tél '94 hadműveletnél látszólag nem sikerült elérni elsődleges célt, a Bihácsra nehezedő nyomás enyhítését a támadás megfékezésére szolgáló VRS és ARSK erők elvonásával; ez azonban a VRS vezérkari főnöke Ratko Mladić döntésének köszönhető, nem pedig a tervezési vagy végrehajtási hibáknak. A Bihács elleni támadás folytatása és a Livnói-mezőről történő előrenyomulás megakadályozása közötti választás során a VRS úgy döntött, hogy nem csoportosítja át erőit, de ennek ellenére Bihácsot sikeresen megvédte a Bosznia-Hercegovinai Hadsereg, az ARBiH 5. hadteste. A Tél ’94 hadművelet másodlagos célját könnyebben sikerült elérni; a horvát erők megközelítették a Knin-Drvar utat, és közvetlenül fenyegették a Boszniai Szerb Köztársaság és a Krajinai Szerb Köztársaság fővárosa közötti fő utánpótlási útvonalat. A Tél '94 hadművelet eredményeire épülő Ugrás–1 és az Ugrás–2 hadműveletek fenyegették Bosansko Grahovót, és megteremtette a feltételeket Kninnek Nyár '95 hadművelet során történő elszigeteléséhez, amelyet a következő hónapban terveztek meg.

A szembenálló erők