A berlini Gemäldegalerie a német főváros egyik legnagyobb képzőművészeti gyűjteménye, a Berlini Állami Múzeumok (Staatliche Museen zu Berlin, SMB) részegysége. Mai épülete 1998-ban készült el Berlin-Tiergarten városrészben a Kulturforum Berlin nevű nagyszabású épületegyüttes keretében. Az intézményt 1830-ban alapították. Gyűjteménye 200 éves ambiciózus gyűjtői tevékenység gyümölcse.Wilhelm von Bode: Mein Leben, Bd. 2, S. 103 f.
A Gemäldegalerie a régi európai mesterek festményeit gyűjti a 13.-tól a 18. századig. A gyűjteményben megtalálhatók Albrecht Dürer, Lucas Cranach, Hans Holbein, Rogier van der Weyden, Jan van Eyck, Raffael, Sandro Botticelli, Tizian, Caravaggio, Peter Paul Rubens, Rembrandt és Jan Vermeer művei is.
A galériában 72 teremben mintegy két kilométeres utat tehetnek meg a látogatók körülbelül ezer egyszerre kiállított kép előtt. A Gemäldegalerie látogatóinak száma 2019-ben elérte a -et.Staatliche Museen zu Berlin zählen 2019 mehr als 4 Millionen Besucher
Épülete A berlini képtár 1998. június 12 ótaSonnenstrahlen lassen die Bilder „leben“. In: Berliner Zeitung, 13. Juni 1998 egy erre a célra emelt múzeumépületben épületben működik a Kulturforum Berlin részeként. Az épületet Hilmer & Sattler és Albrecht építészek építették. Csaknem téglalap alaprajzú. A külső homlokzatok szorosan egymáshoz illesztett terrakotta panelekből állnak, amelyeket egy magas rusztikus alapra emeltek, és így az olasz reneszánszra és a porosz klasszicizmusra egyaránt emlékeztető optikai képet közvetítenek. Az épület magja egy kétsoros, lapos mennyezetű, oszlopsorral és 32 átlátszó üvegkupolával kialakított előcsarnok, amelynek közepén Walter De Maria amerikai szobrász szökőkút-installációja áll. A tulajdonképpeni kiállítótermek, 18 terem és 41 kabinet, két szinten, patkó alakban helyezkednek el a csarnok körül, és nappali fény (tetőablak) világítja meg őket. Körülbelül 7000 négyzetméteres kiállítási területet fednek le, és körülbelül 900 festménynek adnak helyet egy két kilométeres körpályán, körülbelül 1800 lineáris méter függőterülettel. Körülbelül 400 további kép látható az épület alagsorában található tizenkét szobás „tanulmányi galériában”.Jan Kelch: „Einleitung”. In: Prestel Museum Guide. Gemäldegalerie Berlin, 11. o.
Az új épületre kiírt pályázat 1986-ra nyúlik vissza. Eredetileg csak a Berlin-Dahlemben őrzött képek elhelyezésére szolgált volna. A Múzeum-sziget képtárával 1991-ben történt egyesülés után azonban egyértelművé vált, hogy a tervezett új épület túl kicsi ahhoz, hogy a megduplázódott képállományt megfelelően ki lehessen állítani. Azonban a két gyűjtemény a lehető leggyorsabb összevonása, az időigényes és költséges új tervezés elkerülése, és a már jóváhagyott építési források megőrzése érdekében a galéria az eredetileg tervezett formában készült el. A bemutató terület bővítése céljából az eredetileg a pincében helyet kapó restaurátorműhelyeket kihelyezték.Wolf-Dieter Dube: Vorwort. In: Colin Eisler: Meisterwerke in Berlin, XII. o.
Története
Ez volt az első európai festménygyűjtemény, amely a kezdetektől fogva szigorúan művészettörténeti alapon szerveződött. Már 1797-ben kezdeményezte Aloys Hirt régész egy olyan gyűjtemény megalapítását, ami a reprezentatív uralkodói kollekcióktól eltérően tudományos alapokon és rendszerben épült volna fel. A javaslat élénk visszhangra talált és azt erősen támogatta Karl Friedrich Schinkel építész és Carl Friedrich von Rumohr. Hirttől eltérően azonban azt vallották, hogy a gyűjteménynek elsősorban a művészet örömét kell közvetíteni a látogatók felét, és csak ezt követően szolgálhat tudományos célokat.
III. Frigyes Vilmos porosz király erősen támogatta a kezdeményezést és felajánlott a saját gyűjteményéből számos tárgyat erre a célra. Hirt első közelítésben kiválasztott a királyi gyűjteményből 605 képet a tervezett múzeum számára. A napóleoni koalíciós háborúk lezárása után számos további műkincs tért vissza Poroszországba a franciák által elhurcolt zsákmányból, és ezek közül Hirt tovább 113 képet jelölt ki.Gerd Bartoschek: Die Gemälde aus der Sammlung Giustiniani in den preußischen Schlössern. In: Caravaggio in Preußen, S. 151 Bár ezek a képek magas művészi színvonalat képviseltek, a gyűjtemény még nem volt alkalmas arra, hogy egy múzeum tudományosan felépített kollekciója legyen és enciklopédikus áttekintést nyújtson az európai festészet fejlődéséről. Ez utóbbi cél érdekében számos vásárlásra is szükség volt.
1815-ben az egyébként fukarság hírében álló III. Frigyes Vilmos Párizsban felfedezte, hogy a híres Giustiniani-gyűjtemény 155 darab, főleg korai itáliai barokk alkotás eladósorba került, és több mint félmillió frankért megvásárolta azokat, sőt további vásárlásokat is eszközölt. Ezeket a képeket eredetileg a saját királyi gyűjteményébe szánta, de 1816-ban nyilvánosan bemutatta őket Berlinben, és ezt követően felerősödtek azok a hangok a közvéleményben, hogy ezeknek a helye is inkább az új múzeumban lenne.Christoph M. Vogtherr: Die Erwerbungen Friedrich Wilhelms III. für die Berliner Museen und die königlichen Sammlungen. In: Caravaggio in Preußen, S. 139 f.
A múzeum számára kijelölt és vásárolt képek számának növekedése mellett megkezdődött az épület tervezése is. Karl Friedrich Schinkel koncepcióját egy múzeumépületre általános tetszés fogadta, és 1823-ban döntés született az új múzeumépület megépítéséről, amely épület ma az Altes Museum nevet viseli.Colin Eisler: Meisterwerke in Berlin, S. 3 Párhuzamosan folytatódott a szakértők közötti vita a leendő gyűjtemény koncepciójáról, a kiállítandó képekről. Az éles viták nyomán a szakértői közösség felbomlott és 1829-ben új bizottságot hoztak létre Wilhelm von Humboldt elnökletével. A képek válogatásának fő felelőse Gustav Friedrich Waagen lett.
1830. augusztus 3-án a múzeumot „Új Múzeum” néven nyitották meg, és röviddel ezután „Királyi Múzeum”-ra keresztelték. A festménygyűjtemény akkoriban 1198 festményből állt, amelyeket a Schinkel múzeumépületének felső szintjén állítottak ki. A kiállított festmények közül 378 a korábban számos kastélyban szétszórt Királyi Gyűjteményből, 677 kép a Solly-gyűjteményből, 76 kép a Giustiniani-gyűjteményből, a többi pedig egyéb beszerzésekből származott.<ref>Rainer Michaelis: The Giustiniani Collection as Gustav Friedrich Waagen galériakatalógusa tükrözi”. In: Caravaggio in Porussia, 146. o.</ref> A képeket három részre osztva mutatták be, amelyek a következőképpen osztályozhatók: Itáliai iskolák és a hozzájuk kapcsolódó irányzatok. Az akadémikusok. A holland és a német iskolák. Régiségek és művészettörténeti érdekességek.Míg az első két rész a festészeti iskolák történeti kontextusát követte a keletkezési idejük szerint, addig a harmadik rész azokat a műveket tartalmazta, amelyeket különféle, többnyire esztétikai vagy erkölcsi okok miatt különválasztottak, és csak kiválasztott látogatók számára tettek hozzáférhetővé.
A múzeumba a belépés ingyenes volt, de kezdetben előzetes regisztrációhoz kötötték.
Az első igazgató, Gustav Friedrich Waagen korszaka Már a megnyitás után világossá vált, hogy a múzeumnak nyitottnak kell lennie további beszerzésekre. Wilhelm von Humboldt szorgalmazta, hogy a gyűjteményben meglévő hézagok betöltésére évi keretet biztosítsanak. A király évi 20 000 tallér költségvetést hagyott jóvá, amelyből azonban 1000 tallér a fenntartási költségekre ment el. Ez a költségvetés lényegében 1872-ig érvényben maradt, de alkalmanként kiegészítették a fontos alkotások beszerzésének külön támogatásával. Ennek ellenére a gyűjtési tevékenység stagnált. A költségvetést egyrészt az egész múzeumra szánták, vagyis a földszinten található régiségosztályra is, másrészt más költségeket is ki kellett vele fizetni, mint például életjáradékot olyan személyek számára, akik haláluk utánra felajánlották gyűjteményüket a múzeumnak. Gyakran azonban ezeknek a gyűjteményeknek a tényleges értéke végül elmaradta kifizetett életjáradék összegétől. További akadályt jelentett, hogy az 1000 tallért meghaladó vásárlásokat az uralkodónak is jóvá kellett hagynia. Hogy mégis folytathassák a beszerzéseket, a múzeum többször hiteleket vett el, amiket később a költségvetéséből vissza kellett fizetni. Az első ilyen jellegű kölcsönt 1832-ben vették fel Tiziano Lány gyümölcstállal című műve és egy oltárkép megvásárlására.
Waagen igazgatóként sokat küzdött a felettes állami hivatalok bürokratizmusa és inkompetenciája ellen. A festménygyűjtemény fejlesztése nagy nehézségekbe ütközött. A kor szokásainak megfelelően nagy összegeket adtak ki antik szobrok gipszöntvényeinek elkészítésére, amik aztán később múzeumi szempontból értéktelennek bizonyultak. A nemzetközi műkincspiac gyorsan fejlődött, árai lendületesen emelkedtek, és a galéria rendelkezésére álló összegek eltörpültek a magánbefektetők pénzeszközei mellett. A művészettörténészek továbbá ekkoriban még gyakran nem tudták pontosan megállapítani egy-egy mű szerzőjét.
Waagen 1841-ben itáliai beszerző körútra indult, hogy a nemzetközi aukciók helyett ott helyben próbáljon meg beszerezni értékes műveket a templomokból, főúri gyűjteményekből. A művészetek iránt nagy érdeklődést mutató ifjú IV. Frigyes Vilmos porosz király százezer márkát biztosított számára e célra. Az igazgatónak sikerült is megvennie Fra Bartolomeo, Domenico Veneziano, Lorenzo Lotto, Giovanni Battista Moroni, Palma Vecchio, Raffael, Jacopo Tintoretto, Tiziano és Paolo Veronese egy sor alkotását. Választásaival azonban otthon nem aratott egyértelmű sikert, sokan kétségbe vonták szakértelmét, és a későbbiekben ezért a beszerző tevékenység újabb korlátokba ütközött.
Egészében véve Waagen hivatali ideje alatt a gyűjtemény több mint 400 új képpel gazdagodott. Az itáliai mesterek mellett ezek közül az utókor a legnagyobbra az olyan régi holland festők műveit értékeli, mint Dieric Bouts, Petrus Christus, Joos van Cleve, Jan Gossaert, Hans Memling és Rogier van der Weyden.
A német egység létrejöttétől 1904-ig bélyeg|160px|Jan van Eyck: Madonna in der Kirche – a Suermondt-gyűjteményből bélyeg|A 17. század holland és flamand műveinek terme az Altes Museumban egy 1884-es metszeten. A zsúfoltság részben korabeli szokás, részben kényszerűség volt A 19. század hetvenes éveitől Berlin, az addigi kis porosz királyság fővárosa a Német Birodalom császárának székvárosa lett, és igyekezett minden szempontból konkurálni a nagy európai fővárosokkal, különösen Párizzsal és Londonnal. A berlini képtár is versenyhelyzetbe került a londoni National Galleryvel, a párizsi Louvre-ral, a szentpétervári cári udvarral, de a frankfurti Städel Museummal is. A műkincspiac is sokat változott. A tőkés fejlődés fellendülésével hatalmas nagypolgári vagyonok jöttek létre, és az új gazdagok közül sokan nagy összegeket voltak hajlandók áldozni személyes festménygyűjteményükre is, ami korábban elképzelhetetlen magasságokba lökte az árakat. Másik oldalon viszont ezek a nagy árak megmozgatták a régi nemesi gyűjtemények tulajdonosait, akik hajlandóak lettek megválni műkincseik egy részétől.
Ekkoriban került a múzeum élére Julius Meyer művészettörténész és asszisztense Wilhelm von Bode. Mindketten elsőrendű feladatuknak tartották, hogy mielőbb befoldozzák a gyűjtemény hiányosságait, és abban is egyetértettek, hogy a jelentős művek beszerzésére kell törekedni a sok középszerű alkotás helyett. 1872-73-ban újabb bevásárló körutat tettek Itáliában, azonban csalódás érte őket. A műkincsek külföldre áramlása az megelőző évtizedekben olyan méreteket öltött, ami az olasz közvéleményt a külföldi vásárlók ellen hangolta, így nem sikerült megszerezniük néhány fontos oltárképet a templomokból. Magánszemélyektől lehetségesek maradtak a vásárlások, ezek azonban gyakran évekig elhúzódtak. A műkereskedők pedig általában nem rendelkeztek a kívánt minőségű alkotásokkal. Végül azonban mégis sikerült néhány igen jó képet megszerezniük olyan alkotóktól, mint Luca Signorelli, Giovanni Battista Tiepolo, Jacopo Tintoretto és Andrea del Verrocchio.