Arslantepe („oroszlános hegy”) régészeti lelőhely Törökországban. A 4,5 hektár kiterjedésű, harminc méter magas tell a Malatya síkságon, az Eufrátesz folyótól tizenkét kilométerre található. A hely kisebb megszakításokkal évezredeken keresztül lakott volt: az i. e. 6. évezredtől egészen a újhettita város pusztulásáig. A hettita forrásokban Malitiya, újasszír és urartui dokumentumokban Melid, Meliddu vagy Meliteya néven említett települést i. e. 712-ben II. Sarrukín serege rombolta le. Közvetlenül a hódítás után – az újasszír időkben – egy darabig lakott lehetett: erre utalnak Sarrukín idejéből származó pecséthengerek töredékei, valamint egy, az újhettita épületeket átfedő nagyobb épület maradványai az oroszlános kapu nyugati oldalánál. A város egy hosszú, lakatlan periódus után a késő római korban újból benépesült, majd a bizánci időkben/középkorban temetőként használták.
Bár a többi szír és mezopotámiai városhoz képest kis méretű településnek számított, így is a Malatya-síkság legnagyobbjaként a régió legerősebb befolyással bíró központja volt. A korábbi francia feltárások, majd a római La Sapienza Egyetem régészeti missziójának több mint fél évszázados munkája során előkerült leletek a város hosszú történetén kívül rávilágítanak a térség történetét alakító komplex eseménysorozatra, valamint a különböző civilizációk közötti kapcsolatrendszerek változásaira is.
Történetének legkorábbi szakaszában, a rézkorban szoros kapcsolatban állt a szír és mezopotámiai térség városaival, amelyekhez hasonló kulturális sajátosságokkal, szerkezeti modellel és fejlődési pályával rendelkezett. Az i. e. 3. évezred első századaiban viszont jelentős változások történtek a településen, amelyek megakasztották a szír-mezopotámiai jellegű központosított fejlődést, és Arslantepe külső kapcsolatait Kelet-Anatólia és a Transzkaukázus felé terelték. Az i. e. 2. évezredben újabb radikális átalakulás történt, mikor a felemelkedő hettita civilizációval került kapcsolatba. Ez erős hatást gyakorolt a város életére. A közép-anatóliai kapcsolat már a rézkorban kiépült, de csak a késő-bronzkor második szakaszában válik nyilvánvalóvá, amikor az Eufráteszig terjeszkedő hettita állam politikailag és kulturálisan is uralma alá hajtotta a térséget, és új fejezetet nyitott Arslantepe történetében.
Arslantepe 2021-ben felkerült az UNESCO világörökségi listájára.
Kutatástörténet thumb|250px|Az oroszlános kapu egyik szobordísze, Ankara, Anatóliai Civilizációk Múzeuma A feltárások az 1930-as években kezdődtek francia régészek közreműködésével.Marcella Frangipane In The Oxford Handbook of Ancient Anatolia (Szerk: Gregory McMahon, Sharon R. Steadman) 970. oldal Ekkor a tell felső részén figyelemre méltó vaskori épületmaradványok kerültek elő, köztük az úgynevezett újasszír palota (i. e. 8. század vége – i. e. 7. század eleje) és a híres oroszlános kapu (i. e. 9–8. század). A kaput mindkét oldalról magas, dombormű technikával kifaragott testű és kerek fejű kőoroszlánok szegélyezték, oldalait tipikus újhettita stílusú domborműves kőlapokkal borították. A hely valószínűleg az oroszlánszobrokról kapta nevét (Arslan Tepe = Oroszlános hegy). A kapun belül egy uralkodói szobor állt, ez később ledőlt, és – valószínűleg szándékosan – elrejtették. A második világháború idején a kutatásokat felfüggesztették, utána egy rövid (1949–51) és meglehetősen eredménytelen ásatási periódus után a franciák befejezték a feltárásokat a lelőhelyen.
1961-ben olasz régészek folytatták a kutatásokat, és az ásatások jelenleg is tartanak.Marcella Frangipane In The Oxford Handbook of Ancient Anatolia (Szerk: Gregory McMahon, Sharon R. Steadman) 971. oldal A több mint fél évszázados ásatássorozat egyike lett a római La Sapienza Egyetem legnagyobb régészeti misszióinak. Az olasz régészek a tellnek ugyanazon az északkeleti részén kezdték a kutatást, ahol korábban már francia elődeik is dolgoztak. Azonosították a tell északi részének rétegsorát, ahol számos építési rétegben az i. e. 1. és 2. évezredre datálható hettita (bronzkor) és újhettita (vaskor) maradványok kerültek elő. Ezen kívül korai bronzkori rétegeket is találtak néhány épületmaradvánnyal, valamint közvetlenül az érintetlen talaj fölött hét, késő rézkori építési réteget lakóépületekkel. A legkésőbbi megtelepedési réteg a késő római korból származik.
Az utóbbi négy évtizedben a domb nyugati és délnyugati részén folytatott kutatások Arslantepe őskori és korai történelmi időszakára összpontosultak. Itt a legkorábbi lakosok építményei alkották az eredeti településmagot, amelyben folytatott, nagy kiterjedésű kutatás alapján az i. e. 5. évezred végétől az i. e. 2. évezred elejéig keletkezett rétegek hosszú sorát különítették el a késői rézkorból, a korai és a középső bronzkorból. A tell északkeleti részén csak 2008-ban indult újra a kutatómunka, ennek célja a település későbbi történetének, a hettita terjeszkedés, a birodalom felbomlása, valamint a malatyai újhettita királyság kialakulása közötti időszak vizsgálata.
Arslantepe a késői rézkorban thumb|250px|Az ásatások során előkerült leletek egy része Malatya múzeumában
Kezdetek, centralizáció és az elit megjelenése (a VIII. és a VII. periódus) Bár egy nemrégiben megnyitott ásatási szelvényben rétegekhez nem köthető, Ubaid és Halaf kori edénytöredékek kerültek elő (ami arra utal, hogy a hely már az i. e. 6. évezredben lakott volt), a legkorábbi megfelelően dokumentált leletek az i. e. 5. évezred végére, Arslantepe VIII. periódusára, i. e. 4300 és 3900 közé datálhatók. Ez a késői rézkor három egymásra épített réteggel képviselteti magát bennük lakóépületek maradványaival és az élelmiszer készítéshez szükséges felszereléssel, többek között esetenként nagy méretű kemencével a lakóépületeken kívül vagy belül. Az előkerült fazekasáru az Eufrátesztől nyugatra fekvő, délkelet-törökországi területekkel kapcsolatba hozható helyi gyártású edényekből áll.
A VII. periódusban (Késő rézkor, i. e. 3800 – 3400) a település fejlődének indult és valószínűleg a mai domb teljes területe beépült.Marcella Frangipane In The Oxford Handbook of Ancient Anatolia (Szerk: Gregory McMahon, Sharon R. Steadman) 972. oldal Az építmények felhasználásuk módjától függően szigorúan elkülönültek egymástól. A lelőhely északkeleti végénél az 1960-as és 1970-es évekbeli ásatások során egy-három helyiségből álló, meglehetősen kis alapterületű vályogházakat tártak fel, az egyik ház falán geometrikus, fehér és fekete váltakozó háromszögekből álló díszítéssel. A korábbiakhoz hasonlóan itt is találtak kemencemaradványokat, főleg a házakon kívül. A temetkezések egy része a házak padlójából került elő, vagy közel a házakhoz egyszerű, meglehetősen uniformizált mellékletekkel. A felnőtteket zsugorított pózban, oldalra fektetve temették el gyakran kagylóból készült ékszermelléklettel. Csak egy eset ismert, ahol a halott mellé egy kőpecsétet helyeztek el, egy másik temetkezésnél a halott két nagy főzőedényen feküdt, lábához két tálat és egy poharat tettek. A gyerekeket és az újszülötteket egy régi és nagy területen elterjedt szokást követve a házak padlójában, edényben hantolták el. Ez utóbbira már Arslantepe VIII. periódusából is találtak bizonyítékokat.
A halom nyugati végének felsőbb részein, közel a település központjához és a tell tetején impozáns épületmaradványok kerültek elő, vályogból készült falaik vastagsága 1–1,2 méter lehetett. Falaikat több rétegben, gyakran festményekkel díszített fehér vakolatréteg borította. Közülük a legfontosabb egy monumentális építmény egy nagy teremmel. A terem falait falfestményekkel díszítették, falai mellett négy fehérre vakolt, vályogból rakott oszlop állt. Később négy részre osztották és a korábbinál eltérő célra használták. Bár az Ubaid-kor végétől a falfestés régi hagyomány volt az Eufrátesz felső szakaszánál, az épület monumentalitása, elrendezése, a településen belül elfoglalt helye és a hozzá felhasznált anyagok azt valószínűsítik, hogy a közelben lévő egymást átfedő épületekhez hasonlóan az elit lakhelye lehetett.
Mellettük közvetlenül délkeletre, a tell nyugati végénél egy háromosztatú, nagy méretű kultuszépület maradványait tárták fel. A C templomnak elnevezett épület a többi építménytől elkülönülve egy vályogtéglákból és kőlapokból készített alacsony emelvényen állt. A templom Arslantepe egyetlen háromosztatú elrendezésű épülete. Alaprajza és a középső terem rövidebb falaiba süllyesztett fülkék a mezopotámiai építészet jellegzetes elemei, a helyi anatóliai építési stílus az északi fülkék festett díszítésében és a padló alá vízszintesen elhelyezett fagerendákban ismerhető fel.Marcella Frangipane In The Oxford Handbook of Ancient Anatolia (Szerk: Gregory McMahon, Sharon R. Steadman) 974. oldal A templom a VII. periódus végén épülhetett. Hátsó fala vastag falú szobák sorával épült egybe, ezekben a helyiségekben feltehetően kézműves termékeket készítettek vagy tároltak.
A templom középső terme 18 x 7 méteres volt, középen egy emelvénnyel, ahol rituális keretek között ételt oszthattak. Ennek bizonyítékai a padlón nagy tömegben feltárt szétszórt táltöredékek. A tömegáruként előállított edények egy részét korongon formázták meg. A keleti helyiségekben (a nyugatiak szinte teljesen elpusztultak) óriási mennyiségben kerültek elő ezek a tömegben gyártott tálak egymásra halmozva, esetenként még eredeti helyükön vagy a padlóra borulva, ahogy valószínűleg leestek a polcokról. A legdélebbi szobában az edények mellett csoportokba rendezett, szintén a polcokról leborult agyag pecsétlenyomatokat találtak. Mivel a pecsétlenyomatok és a tálak egy helyen fordulnak elő, valószínűleg ebben a szentélykörzetben lehetett egy javakat elosztó központ. Itt kezdett kifejlődni az áruk és a munka nyilvántartásának az a rendszere, ami az i. e. 4. évezred végére alakult ki teljesen.
A gyengén kiégetett tálak pelyvával soványított agyagból készültek és díszítetlenek. Ez a típusú edénykészítés az egész rézkorra jellemző volt Mezopotámiai északi részén, viszont a tálak alakja a helyi formákkal hozható kapcsolatba. A legtöbbet lassú korongon formázták meg és hasonlítanak egymásra, feltételezhetően egy műhelyben készültek. Időnként fazekasjegyek is feltűnnek, egyes fazekasok munkáit különíthették el egymástól, amikor a közös szárító- és égetőhelyre kerültek.
Központosítás az i. e. 4. évezred végén, a VI. periódus A szakaszának palotakomplexuma 250px|thumb|balra|A palota falfestményei A gazdasági és politikai központosítás Arslantepe VI. periódusának A szakaszában (késő rézkor, i. e. 3350 – 3000 körül) érte el csúcspontját. A C templomot elhagyták, és tőle délre a tell délnyugati lejtőjén egy impozáns, egymással több udvarral és folyosóval összekötött, több teraszon álló, egymáshoz kapcsolódó épületrészekből álló palotát emeltek, ahol különböző vallási/szertartási, adminisztratív, tárolási, begyűjtési tevékenységeket végeztek. Az épületkomplexum része volt két templom (A és B templomok), ezek fontosságát a magasabb teraszokon való elhelyezkedésük hangsúlyozta. Bár úgy tűnik, a vallás – annak ellenére, hogy még mindig fontos szerepet játszott a település életében – valamelyest háttérbe szorult.Marcella Frangipane In The Oxford Handbook of Ancient Anatolia (Szerk: Gregory McMahon, Sharon R. Steadman) 976. oldal Ez a templomok méretében is megmutatkozik, kisebbek mint a korábbi C templom, és csak két helyiségből állnak, mintha a szertartásokat csak kevesebb ember számára tartották volna meg. A fő kultuszhelyiségnek csak egy bejárata volt, ezt a templom személyzete használhatta, a lakosokkal való kapcsolattartást valószínűleg az egyik oldalépületrészbe nyíló két ablakon keresztül oldották meg. Feltételezhető, hogy a kisebb templomokban a korábbinál kevesebb élelmiszert osztottak szét.Marcella Frangipane In The Oxford Handbook of Ancient Anatolia (Szerk: Gregory McMahon, Sharon R. Steadman) 978. oldal