A Grand Palais des Champs-Élysées, melyet röviden Grand Palais néven szoktak emlegetni, az 1900-ban Párizsban rendezett világkiállítás alkalmából épült kiállítóhely. A hatalmas üveggel fedett kiállítótér és múzeumkomplexum egyúttal történelmi emlékhely is. Mivel a korábban itt álló Palais de l'Industrie kisebb mérete és leromlott állapota miatt már nem felelt meg a tervezett 1900-as világkiállítás igényeinek, a Grand Palais az annak lebontásával felszabadult területen épült Párizs 8. kerületében, a Champs-Élysées mentén elhelyezkedő parkban. A vele szemben található Petit Palais-val és a Szajnát átszelő Alexander híddal a Belle Epoque történelmi jelentőségű építészeti együttesét alkotja.
Az épület a villanyvilágítás előtti korszak egyik utolsó mérföldköve. Az 1851-ben Joseph Paxton tervei alapján Londonban épült Crystal Palace mintájára tervezett transzparens üvegkonstrukciók egyik kései példájaként arról az időszakról tanúskodik, amikor a természetes fény még elengedhetetlen volt minden nagyobb rendezvény lebonyolításához.
A tervek szerint a világkiállítás utáni rendeletetése művészeti szalonok rendezése lett volna, de megépülése után, a Palais de l'Industrie működéséhez hasonlóan, hamarosan kezdték más jellegű rendezvények céljaira is használni. A Grand Palais többek között légiközlekedési bemutató, autószalonok, háztartási gépek vására és lóversenyek színtere is lett. Később a Nemzeti Galéria kapott helyet az épületben. Az 1937-ben rendezett világkiállítás idején az épület Palais d'Antin nevű nyugati részében volt látható a Palais de la Découverte. A kiállítás nagy sikere miatt a Palais d'Antin mai napig megőrizte ezt a funkcióját. Számos egyéb funkció is helyet kapott a Grand Palais épületében, például saját rendőrörse is van.
Az 1975. június 12-én kiadott rendelet értelmében az üveggel fedett központi kiállítóteret felvették a műemlékek listájára. Egy 2000. november 6-án hozott új rendelet teljes egészében védetté nyilvánította a Grand Palais-t.
bélyegkép|350px|alt=Az 1900-ban Párizsban rendezett világkiállítás panorámaképe madártávlatból|Az 1900-ban Párizsban rendezett világkiállítás panorámaképe
Az építkezés előzményei Miután Nagy-Britannia 1851-ben megrendezte az első világkiállítást, Franciaország kormánya úgy döntött, hogy versenybe száll. A londoni kiállítás helyszíne, a Joseph Paxton által tervezett Kristály Palota is nagy kihívást jelentett rendkívül innovatív, modulrendszerű öntöttvas és üveg konstrukciójával. Paxton, aki eredetileg kertész volt, és üvegházak építésével is foglalkozott, a világ legnagyobb üveggel fedett épületét valósította meg az 1951-ben rendezett londoni világkiállítás alkalmából.
1855-ben Párizsban került sor az első francia földön rendezett világkiállításra. Erre az alkalomra épült az Ipari Palota (Palais de l'Industrie), amely a Champs-Elysées sugárút, a Szajna folyó és az Allé d'Antin (mai neve Avenue Franklin Delano Roosevelt) által határolt háromszögben, a Grand Palais és a Petit Palais jelenlegi helyén volt. Homlokzata a Champs-Elysées sugárút vonalát követte. Az épület fogadta a festészeti szalonokat, mezőgazdasági és kertészeti versenyeket, lovasbemutatókat és egyéb rendezvényeket.
Az 1900-as kiállítást megelőzően Párizs már 4 világkiállítást rendezett, az 1855-ben rendezett világkiállítást 1867-ben, 1878-ban és 1889-ben újabbak követték. Az 1855-ös kiállítás sikere miatt a következő kiállítások színhelye 1889-ig az Eiffel-toronynál a Champ-de-Mars volt, mivel a Palais de l'Industrie túl kicsinek bizonyult.
1892. július 13-án Marie François Sadi Carnot, Franciaország köztársasági elnöke rendeletet hirdetett ki az 1900-as világkiállítás szervezésének elindításáról. 1894 augusztusában ötletpályázatot szerveztek a következő kiállítás új helyszínének meghatározására és általános tervének kidolgozására. Eugène Hénard nyerte meg a három díj közül az elsőt. A másik két díjat Charles Girault és Edmond Paulin építészeknek osztották ki. Az első díjazottnak a képviselőház előtt is meg kellett védenie az ötletét. Hénard 1888 óta volt Párizs városának építészmérnöke. Javaslata magában foglalta a Palais de l'Industrie lebontását, a Champs-Elysées sugárútról indulva, az esplanade des Invalides irányába egy új sugárút létrehozását, és a Szajna folyó bal és jobb partjának híddal való összekötését.
Bár néhány francia ellenezte a Palais de l'lndustrie lerombolását, amelyet a Champs-Elysées egyik legszembetűnőbb ékességének tekintettek, és amely akkoriban múzeumként szolgált, sokan egyetértettek abban, hogy elavult. Mivel a Champs-Elysées nem párhuzamos a Szajna partjával, és a Palais de l'Industrie a sugárút vonalát követte, a Szajna felőli homlokzat a Cours-la-Rein mentén nem tudott jól érvényesülni. Ez részben indokolta a terület áttervezését. Ugyanakkor tiltakozást váltott ki a Párizs által nyújtott egyik legszebb perspektivikus kilátás megsemmisítésének veszélye. A terv ellenzői attól tartottak, hogy egy új nagy épülettömb betakarja majd a kilátást az Invalidusok kupolájára. Eugène Hénard azt javasolta, hogy a Palais de l'Industrie-t két épülettel, a Palais des Beaux-Arts és a Palais des Lettres épületével helyettesítsék. Az Invalidusok kupolájára a kilátás megőrzését a tervben a két épület közötti új sugárút nyitása biztosította. Végül Hénard ötlete alapján valósult meg az Alexander híd is.
Az 1900-as párizsi világkiállítás megrendezéséről szóló döntés mély megosztottságot okozott a Francia Köztársaságon belül. A terv ellenzői úgy vélték, hogy a világkiállítás rendezése a tartományi kormányoktól von el fontos forrásokat, és megkérdőjelezték, hogy tud a francia gazdaság egészének olyan hasznot hozni, ami ezt kompenzálni tudná. Ezek az aggályok kiterjedtek a Grand Palais tervezésével és építésével kapcsolatos költségekre is.
Tervezés, építkezés bélyegkép|alt=Petit és Grand Palais |A Petit és a Grand Palais felülnézetből Programot dolgoztak ki, és 1896. április 22-én rendelettel döntöttek az építészek közötti ötletverseny megszervezéséről. A Trocadéro-palota vagy az Opéra Garnier tervezése idején alkalmazott kritériumokkal ellentétben, a Grand Palais esetén a tervezők kiválasztása során csak francia építészeket vettek figyelembe. A hatóságok és sajtó képviselői között, valamint a nagyközönség körében zajló elkeseredett vitát követően nem sikerült egyértelműen egy építészt kiválasztani, így a pályázat eredményeként a megbízást Henri-Adolphe-Auguste Deglane (1851-1932), Albert Louvet (1860-1936), Albert-Félix-Théophile Thomas (1847-1907) és Charles Girault építészek kapták, hogy terveik szintézisét valósítsák meg. Mind a négyen külön, jól körülírt feladatkört láttak el. Girault kapta az egész projekt főépítészi koordinálásának megbízatását, míg a másik három építész közt az épület középső részének, és két szárnyának megtervezését osztották el.
Henri Deglane volt a felelős a nagyhajó központi csarnokból induló északi és déli szakaszáért, a keresztirányú, "paddock"-nak nevezett részéért, az azt körülvevő homlokzatokért és díszítésekért. Fontos feladata volt a főbejárat és annak két oldalán, a mai Winston-Churchill sugárúton található perisztilek tervezése. (Az újonnan létesített sugárutat eredetileg avenue Alexandre-III névre keresztelték, mai nevét később kapta.)
Albert Louvet feladatköre a központi csarnok és díszterem, Deglane-nal egyeztetve a nagy lépcsőház, valamint a kereszthajó hátsó falának festett és szobrászati díszítésének tervezését foglalta magába.
Albert Thomas megbizatása a Palais d'Antin néven ismert nyugati szárny és az Avenue d'Antin (a későbbi Avenue Victor-Emmanuel-III, ma Avenue Franklin-D. Roosevelt) felőli sarokrizalitok tervezésére szólt.
Charles Girault feladata volt a tervek véglegesítése és a munkálatok koordinálása. Ezzel egyidőben a Petit Palais (ma Musée des Beaux-Arts de la Ville de Paris) tervezője és projektmenedzsere is lett.
1896. július 4-én nyújtották be a Grand Palais építésére vonatkozó építészeti terveket engedélyezésre. Az építtető a Daydé & Pillé cég volt. Ennek a világkiállításnak alkalmából épült Hénard eredeti elképzelése szerint a szomszédos Petit Palais és a Szajna két partját összekötő Pont Alexandre is.
A munkálatok 1897 első napjaiban a Palais de l'Industrie lebontásával kezdődtek. Csak a bejárat maradt meg építészirodaként. Az utolsó részeket 1900 elején rombolták le.
A Grand Palais-t a Harmadik Köztársaság minden pompájával avatták fel. Az egyik sarokpárkányon egy kőbe vésett emléktábla tanúskodik az eseményről. Az ünnepségre 1900. május 1-jén került sor Émile Loubet köztársasági elnök, Pierre Waldeck-Rousseau, a Tanács akkori elnöke, bel- és vallásügyi miniszter, Georges Leygues közoktatási és művészeti miniszter, Alexandre Millerand kereskedelmi, ipari, posta- és távközlési miniszter, valamint Alfred Picard, az egyetemes kiállítás főbiztosa jelenlétében.
Az épület
bélyegkép|Párizs, Avenue Nicholas II bélyegkép| alt=Grand Palais Avenue Roosevelt felőli homlokzat esti megvilágításban|A Grand Palais Avenue Roosevelt felőli homlokzata A tervezés során választott vas- és könnyűacél vázszerkezet, valamint a vasbeton alkalmazása korabeli innovációnak számítottak. Az 1889-ben épült Eiffel-toronyhoz hasonlóan, a Grand Palais is a világkiállítás központi attrakciójaként szolgált. A két építmény azonban nagyon különbözik egymástól. Az Eiffel-torony építése idején, 1889-ben az építészet boldogan állt a vas és acél korszakának küszöbén, és leplezetlenül mutatta meg a konstrukciót. A Grand Palais tervezői 1900-ban visszatértek a Beaux-Arts-ban tanított szellemhez, amelyet a formális tervezés és a gazdag díszítés jellemez. Így a konstrukció vas és acél tartószerkezete jelentős részben rejtve marad. Deglane oszlopcsarnoka, amelyet Claude Perrault Louvre-i oszlopcsarnoka ihletett, szemérmesen eltakarja, akárcsak a Victor Laloux által ugyanerre a kiállításra épített Orsay-i állomáson, a fémszerkezet nagyszerű újítását, pedig a főhajó építésénél felhasznált acél több, mint amennyi az egész Eiffel-torony építéséhez szükséges volt. Csak a kupolához több, mint 6000 tonna acélt használtak fel, a teljes felhasznált acél mennyiség az épületben meghaladta a 9000 tonnát. A Grand Palais a Beaux-Arts stílusra jellemző eklektika csúcspontját jelenti, de egyúttal egy olyan építészeti felfogás végét is jelzi, amelyben az építőmester, művész és technikus egyaránt meghatározó szerepet játszik.
A homlokzat tökéletesen szimmetrikus, hogy a figyelmet a középpontjára irányítsa. A főbejárat két oldalán oszlopcsaronokok állnak. Míg a portikuszok egyszerű jón stílusú oszlopokkal határoltak, addig a főbejáratot páros oszlopok keretezik. Az kétoldali oszlopcsarnokok mentén négy szobor áll, melyek a görög, római, föníciai és reneszánsz művészetet szimbolizálják. A páros oszlopok tövében szorosan egymás mellett az építészetet, a festészetet, a szobrászatot és a zenét ábrázoló szobrok láthatóak. Az oldalsó korlátokat páros vázák díszítik. A középső rizalit tetején a Művészet és a Béke allegórikus szobor csoportja állt. A főbejárat gazdag díszítése vonzza a látogatókat a főbejárathoz.
Az épület, különösen felülnézetből jól kivehető, különböző funkcionális egységekre osztható. Az üveg kupolával fedett központi rész és az ebből induló üveg dongaboltozatos északi és déli főhajó, valamint a mellékhajók alkotják a keresztalakú 13500 m2 alapterületű nagy kiállítóteret. A nagy belmagasság miatt 450 000 m3 légtér áll rendelkezésre, melyet a palota történetében több kiállítás ki is használt. Ekörül a hatalmas csarnok körül futnak a galériák több szinten.