bélyegkép|353x353px|Térkép Mahmud al-Kashgari Dīwān című művéből, a térképen a türk törzsek elhelyezkedése látható (11. század) A karlukok (más néven: qarluqok, karlukok, ótörökül: 𐰴𐰺𐰞𐰸, Qarluq, paramongolul: Harluut, egyszerűsített kínai: 葛逻禄; hagyományos kínai: 葛邏祿 Géluólù ; szokásos hangtani: Gelu, Khololo, Khorlo, perzsa: خَلُّخ, Khallokh, arabul: قارلوق Qarluq) kiemelkedő nomád törzsi törzsszövetség volt, amely a Kara-Irtysh (Fekete-Irtysh) és a Tarbagatai-hegység területén élt, az Altaj-hegységtől nyugatra, Közép-Ázsiában.
A karlukok adták a nevüket a türk nyelvek különálló karluk csoportjának, amelybe az ujgur, üzbég és ilitürk nyelvek is beletartoznak. A karlukok a Göktürk kaganátuson belül önálló státusszal rendelkező, összefüggő népcsoportként voltak ismertek, valamint a karluk yabghu, a karahánidák és a karlugidák független államai voltak, mielőtt a mongol birodalom Csagatáj Kánságba olvadtak volna be.
Uch-Oghuznak is nevezték őket, ami azt jelenti, hogy "Három oguz". A nevek hasonlósága ellenére Mahmud al-Kashgari Dīwān Lughāt al-Turk című művében ezt írta: „A karlukok a nomád törökök egy osztálya. Az oguzoktól elkülönülnek, de ugyanolyan türkmének, mint az oguzok.”
Történelmük
Korai történelmük és előzményeik A kora középkorban a Göktürk, vagy Türk Kaganátus három törzse megalakította az Uch-Karluk (Három Karluk) uniót; az unió vezetője kezdetben az Elteber (vezető) címet viselte, amelyet később Jabgu-ra (herceg) emeltek.
A kaganátus 600 körül a nyugati és a keleti kaganátusra, történt felosztása után az Uch-karlukok a csujuévkkal és beishikkel a nyugati türk kaganátusnak kerültek az alárendeltségébe. A göktürkök bukása után a karluk konföderáció később más türk törzseket is magába olvasztott, mint a csigileket, tuhszikat, azkishi-ket, türgeseket, khalajeseket, csarukokat, barszkánokat, valamint iráni szogdikat és egyéb nyugat-ázsiai és közép-ázsiai bevándorlókat.
630-ban Ashina Helu, a keleti török kaganátus iszbara kagánja a kínaiak fogságába esett. Trónörököse, a "kisebbik kán" Hubo a nép nagy részével és 30 000 katonával az Altajba menekült. Nyugaton meghódította a karlukokat, északon a kirgizeket, és felvette a "Jizhuchebi kagán" címet. A karlukok a tielekkel és vezetőikkel, az ujgurokkal szövetkeztek a türk kaganátus ellen, és részt vettek a győztes ujgur vezér (Toquz Oghuz) trónra ültetésében. Ezt követően a karlukok kisebb része csatlakozott az ujgurokhoz, és a mongóliai Bogdo-Ola hegységben telepedett le, nagyobb részük azonban az Altaj és a keleti Tien-Shan közötti területen telepedett le.
A karlukról szóló első kínai hivatkozás 644-re datálható, a forrás megemlíti, hogy a karlukok manicheusok, valamint Shi-Geluolunak nevezi őket. A "Shi" előtag valószínüleg oroszlánt jelen. Ugyan ebben az évben a muszlim források szerint, az Emevi dinasztiából származó Ömer kalifa (634-644) hódításai a muszlimokat szembeállították a törökökkel Khoraszánban és Transzoxániában, valamint a Kaukázusban. A Karlukok feltételezhetően nagyban hozzájárultak a türkök védelmi tevékenységeihez, a középázsiai térségben.
650-ben, a kínaiaknak való behódolásuk idején a karlukoknak három törzse volt: Blak, Chisi (*Sebeg) és Tashili. Papíron a karluk körzetek kínai tartományokként kínai neveket kaptak, vezetőik pedig kínai állami címeket, azonban ennek a pontos bizonyítására nincs elég történelmi bizonyíték. Később a karlukok a Kerlyk folyó völgyétől az Irtis folyó mentén az Altaj nyugati részén a Fekete-Irtisen túlra, Tarbagatájig és a Tien Shan felé terjedtek.
665-re a karluk szövetség élére egy korábbi Uch-karluk bej állt, Kül-Erkin címmel, immár "Jabgu" (herceg) néven, aki hatalmas hadsereggel rendelkezett. A karluk előőrs elhagyta az Altaj-vidéket, és a 8. század elején elérte az Amu-Darja partját.
A muszlim korszak előtti időkben a szőtt szőnyegeikről híres Tang-dinasztia vazallusállamnak tekintette őket, miután a kínaiak 739-ben végleg meghódították a transzoxániai területeket. A karlukok 745 körül fellázadtak a göktürkök, a térség akkori uralkodó törzsszövetsége ellen, és új törzsszövetséget hoztak létre az ujgur és a basmil törzsekkel. A karlukokat és a basmileket azonban legyőzték, és erőszakkal beolvasztották a Toquz oguz törzsszövetségbe, amelyet az ujgur Yaglakar klán vezetett. A Tangoktól való 751-es elszakadásukig a kínai befolyási övezetben maradtak, és aktívan részt vettek a muszlim terjeszkedés elleni harcban. A kínai beavatkozás Nyugat-Turkesztán ügyeibe megszűnt, miután 751-ben a talasi csatában az arab hadvezér, Ziyad ibn Salih vereséget szenvedett tőlük. Az arabok elűzték a karlukokat Ferganából.
766-ban, miután leigázták a zhetysui turgeszeket, a karluk törzsek kánságot alakítottak egy jabgu uralma alatt, elfoglalták Szujabot, és oda helyezték át a fővárosukat. Ekkorra a törzs nagy része elhagyta az Altajt, és a zhetysui uralom a karlukokra szállt. Yabgu címet viselő uralkodójukat gyakran említik az orkhoni feliratok. A pahlavi szövegekben Tocharisztán egyik karluk uralkodóját Yabbu-Hakan (Yabgu-Kagan) néven emlegették. A nyugati türk kaganátus bukásával Zhetysu a türk népek birtokában maradt, függetlenül akár az araboktól, akár a kínaiaktól.
822-ben az ujgurok négy karlukot küldtek adományként a Tang-dinasztia Kínájának.
Kirgiz időszak bélyegkép|313x313px|Kirgiz férfi népviseletben A 829-840-es kirgiz-ujgur háború előtt a kirgizek a Jenyiszej folyó felső medencéjében éltek. Nyelvészetileg nyelvük az altáji nyelvvel együtt a türk nyelvcsalád különálló kirgiz csoportjába tartozik. Abban az időben becslések szerint 250 000 lakosuk és 50 000 fős hadseregük volt. A kirgizek győzelme a háborúban a karluk kapujához juttatta őket. Elfoglalták Tuvát, Altajt, Dzungária egy részét, és elérték Kasgárt. A 840-es években a kirgizek a karlukokkal szövetkezve az ujgurok ellen megkezdték Zhetysu azon részének elfoglalását, amely a mai otthonuk. A karluk függetlenség 840 körül ért véget. A törzsszövetség uralmából alárendelt helyzetbe kerültek. A kirgizek a kara-khitánok 1124-es pusztulásáig hatalom maradtak Zhetysuban, amikor is nagy részük a tuvai központjukból visszatelepült a Minusinszki mélységbe, és a karlukok ismét uralkodóvá váltak Zhetysuban.
A gazdag zhetysu városokra épülő karluk állam pozíciója a 9. század eleji háborús kudarcok ellenére is erős maradt. Yabgu a Szír-Darja rabszolgapiacain folytatott jövedelmező rabszolga-kereskedelemből, az abbászida kalifák számára őrök eladásából és a Kínába vezető tranzitút ellenőrzéséből gazdagodott a Taraz és Issyk Kul közötti szektorban. A Ferganában a karlukok pozíciója a kiűzésükre irányuló arab kísérletek ellenére egyre erősödött.
A három évszázadon át uralkodó utolsó, Ötükenben székelő kagán bukása teljesen új geopolitikai helyzetet teremtett egész Közép-Ázsiában. Háromszáz év óta először tűnt el végleg az a hatalmas hatalmi központ, amely Turkesztánban megteremtette bármely állam terjeszkedésének vagy akár létezésének lehetőségét. Ezentúl a türk törzsek csak a kagáni címet öröklő klán magas rangját ismerték el, de soha többé nem az egységesítő hatalmát. Több muszlim történész is állítja, hogy miután az ujgurok elvesztették hatalmukat (840), a legfőbb hatalom a türk törzsek között a karluk vezetőkre szállt. Az Ashina klánnal, a türk kaganátus uralkodó klánjával való kapcsolat lehetővé tette a Karluk dinasztia számára, hogy legitim öltözékbe öltöztesse hatalmát, és a régi Yabgu címet feladva felvegye az új kagán címet.
Karahánida időszak 940 felé a déli határról a "pogány" jágmák elfoglalták a Csu völgyét és a karluk fővárost, Balasagunt. A yagma uralkodó a karahánoknál igen elterjedt Bogra-kán (tevekán) címet viselte. A jágmák gyorsan folytatták az összes karluk föld feletti ellenőrzés átvételét. A 10-12. században a Tian Shan fő láncolatának mindkét oldalán lévő földeket a karahánida Ilek-khánok (a föld kánjai) vagy egyszerűen a karahánidák (nagy kánok) uralma alatt egyesítették. A karahánida állam hűbérbirtokokra oszlott, amelyek hamarosan függetlenné váltak.
A Karahánida Kánságot a 9. században alapították a karluk, csigilok, jágmák és más törzsek szövetségéből. Később, a 10. században egy karahánida szultán, Satuq Bughra Khan áttért az iszlámra. Fia, Musa 960-ban államvallássá tette az iszlámot. A birodalom elfoglalta a mai Észak-Irán és Közép-Ázsia egyes részeit. Ez a régió karahánida fennhatóság alatt maradt, és változó időszakokban a szeldzsuk és a kara-khitán független vazallusa maradt. A Karahánida Kánság akkor ért véget, amikor a nyugati kánság utolsó uralkodóját 1212-ben a khwarezmidok megölték. A kara-khitánokat és a khwarezmideket is elpusztította később a mongol invázió.
Kitaj időszak A 10. század elején egy, a mongolokkal rokon törzs, a mongolokkal keveredve élő kitajok hatalmas birodalmat alapítottak, amely a Csendes-óceántól a Bajkál-tóig és a Tian Shanig terjedt, kiszorítva a török lakosságot. A kitaj nyelvet a para-mongol nyelvek közé sorolják: távoli rokonságban áll a mongolok nyelvével.
1125-ben egy tunguz nép, a jurchenek szövetségre léptek a déli Szunggal, véget vetve ezzel a kitájok uralmának. A kitaj száműzöttek, élükön Yelü Dashi, a kitaj királyi család egyik tagjával, nyugatra vándoroltak. A kitajok a Zhetysutól keletre fekvő Tarbagatai-hegységben telepedtek le, és számuk 40 000 sátorra nőtt.
1130 körül Balasagun helyi karahánida uralkodó segítséget kért tőlük az ellenséges kankaliszták és karlukok ellen. A khitánok elfoglalták Balaszagunt, elűzték a gyenge karahánida uralkodót, és megalapították saját államukat, amely a Jenyiszej folyóktól Tarazig terjedt. Ezután meghódították Kankalit és leigázták Hszincsiangot. 1137-ben Khujand közelében legyőzték a transzoxániai karahánida uralkodót, Mahmud kánt, aki ezután a szeldzsukokhoz, szuverén uralkodójukhoz fordult segítségért. A kara-khitánok, akiket a Hvárezmiekkel (akkor szintén a szeldzsukok vazallusa) is meghívtak, hogy meghódítsák a szeldzsukok területeit, valamint a karahánidákkal konfliktusba keveredett karlukok beavatkozásra irányuló felhívására válaszul, ezután Szamarkandig nyomultak előre. 1141-ben a szeldzsukok Szandzsar nagyszeldzsuk szultán vezetésével szintén megérkeztek seregével Szamarkandba, de a katwani csatában a kara-hitánok legyőzték őket, ami után a kara-hitánok uralkodóvá váltak Transzoxániában.
A nyugati Kitaj állam török nevén, Kara-Khitán Kánság néven vált ismertté, uralkodójuk pedig a török Gurkhan "kán veje" címet viselte. Az eredeti ugor-karluk konföderáció kettészakadt a nyugati karahánida államra és a keleti Karakhitay államra, amely egészen a mongol invázióig fennmaradt. Mind nyugaton, mind keleten a karluk fejedelemségek megtartották autonóm státuszukat és őshonos uralkodóikat, bár Karakhitayban a karluk kán, akárcsak Szamarkand uralkodója, kénytelen volt elfogadni a gurkánok állandó képviselőjének jelenlétét.