Abu Ali al-Manszúr al-Hákim , ismertebb uralkodói nevén al-Hákim bi-Amr Allah ( ’Az uralkodó Isten parancsa szerint’) a hatodik fátimida kalifa és a 16. iszmáilita imám (996–1021). Számos síita iszmáilita szekta fontos alakja, mint például a 15 milliós nizari, az 1–2. milliós musztaali és a 2 milliós levantei drúz közösségek. (Which page?)
Al-Hákim szerepe ellentmondásos, mivel életéről és örökségéről sokféle nézet kering. Paul Walker történész ezt írja: „Végső soron két kép él róla, egyrészt az őrült és despotikus zsarnoké (mint a germán és római despoták), aki irracionális módon, szeszélyből megöli a körülötte lévőket, másrészt az ideális legfelsőbb uralkodóé, aki Istentől rendelt és kiválasztott, akinek minden cselekedete igazságos volt. Az elsőt ellenségei és az ellene lázadók gondolták róla, a második pedig hű követői szívében él, akiket, bár talán megzavartak az események, mindazonáltal mindvégig lelkesen hűségesek maradtak hozzá." Kritikusai „őrült kalifának” vagy „az iszlám Nérójának ” nevezték.
Az általa vezetett keresztényüldözés a keresztes hadjáratok egyik fontos előzménye, hiszen betiltotta a szentföldi zarándoklatot és 1009-ben lerombolta a jeruzsálemi Szent Sír-templomot. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Szent Sír-templom a keresztes hadjáratok idejére már rég újjáépítették a bizánciak, így al-Hákim föllépése közvetlen oknak nem nevezhető.
Élete A 985-ben született Abu Ali al-Manszúr volt az első fátimida uralkodó, aki Egyiptomban született. Abu Ali al-Manszúrt i.sz. 993-ban kiáltották ki örökösnek (vali al-ahd), és apját , Abu Manszúr Nizár al-Azíz bil-Láht (975–996) követte tizenegy évesen, 996 október 14-én al-Hákim Bi-Amr Allah kalifa címmel.
Származása Al-Hákim rabi al-avval 3-án született 985-ben (Muszlim naptár szerint 375). Apjának, Al-Azíz kalifának két hitvese volt. Az egyik egy mellékfeleség volt, akit csak a Sajidah al-Azízijah vagy al-Azízah néven ismernek (megh. 385/995). Melkita keresztény volt, akinek két testvérét a melkita egyház pátriárkájának nevezte ki al-Azíz kalifa. Különböző források szerint az egyik testvérét vagy az apját al-Azíz küldte nagykövetnek Szicíliába.
Al-Azízah-t Sitt al-Mulk anyjának tartják, az iszlám történelem egyik leghíresebb nőalakjának, aki viharos kapcsolatban állt féltestvérével, al-Hákimmal, és egyes feltételezések szerint meggyilkolta. Néhányan, például a keresztes lovagok krónikása, Tíruszi Vilmos azt állították, hogy al-Azízah al-Hákim kalifa anyja is volt, bár a legtöbb történész ezt elutasítja. Tiruszi Vilmos szerint al-Hákim tette, a Szent Sír-templom 1009-es lerombolása annak köszönhető, hogy ezzel akarta megcáfolni azt a szóbeszédet, hogy ő keresztény nőtől született keresztény volna. Ezzel szemben al-Muszabihi krónikás elmeséli, hogy 981-ben al-Hákim muszlim édesanyja egy ibn al-Vasa nevű bebörtönzött iszlám bölcs segítségét kérte, hogy imádkozzon a megbetegedett fiáért. A bölcs beleírta az egész Koránt egy tál belső felületébe, és megparancsolta neki, hogy mossa meg benne a fiát. Amikor al-Hákim felépült, az édesanya hálából követelte a bölcs szabadon bocsátását. Kérését teljesítették, és a bölcs és társai kiszabadultak a börtönből.
A drúz források azt állítják, hogy al-Hákim anyja al-Azíz unokahúgának a lánya volt. A kérdéssel foglalkozó történészek, mint például Delia Cortese, vitatják ezt az állítást:
Hatalomra jutás 996-ban al-Hákim apja, al-Azíz kalifa Szíriába utazott (amelyet a Fátimidák csak fegyveres erővel tartottak kézben, és bizánci nyomás alatt állt). A kalifa a bilbeiszi út elején megbetegedett, és több napig betegágyban feküdt. Bélfájdalmakban szenvedett. Amikor úgy érezte, hogy a végéhez közeledik, megbízta Kádi Muhammad ibn an-Numánt és Abu Muhammad al-Haszán ibn Ammár tábornokot, hogy vigyázzanak al-Hákimra, aki akkor még csak tizenegy éves volt. Ezután beszélt a fiával. Al-Hákim később visszaemlékezett az eseményre:
Másnap ő és új udvara Bilbeiszből Kairóba indult, az apja holttestét hordozó teve mögött. Nem sokkal az esti ima előtt érkeztek meg, és az apját másnap este eltemették elődje, al-Muízz sírja mellé. Al-Hákimot feleskette Bardzsavan, egy "fehér eunuch", akit al-Azíz az oktatójának nevezett ki.
Mivel nem volt egyértelmű, hogy örökli-e apja pozícióját, ez a sikeres hatalomátadás a Fátimida-dinasztia stabilitásának bizonyítéka volt. Al-Hákim apja Bardzsavan eunuchot szánta régensnek, amíg al-Hákim elég idős lesz ahhoz, hogy egyedül uralkodjon. Ibn Ammárnak és Kádi Muhammad ibn Numánnak kellett segítenie az új kalifa gyámságában.
Ennek ellenére a kutama törzshöz tartozó berberek megragadták az esélyt, hogy visszaszerezzék vezető pozíciójukat az államban, amely al-Azíz idején erodálódott az iszlám keletről érkező török és dajlamita zsoldosok (a Masárika, "keletiek") miatt. Arra kényszerítették a kiskorú al-Hákimot, hogy bocsássa el Ísza ibn Nesztoriusz keresztény vezírt (akit nem sokkal később kivégeztek), és vezetőjüket, ibn Ammárt nevezzék ki a kormány élére vászita ("közvetítő") címmel, nem pedig teljes vezírként. Abban az időben a sáfár "államtitkári" hivatala is ebben a hivatalban egyesült. Ibn Ammár ezután felvette az Amín ad-Daula címet, „aki megbízott a birodalomban”. Ez volt az első alkalom, hogy a "birodalom" kifejezést összefüggésbe hozták a Fátimida állammal. Ibn Ammár uralma gyorsan berber zsarnokságba süllyedt: azonnal elkezdte berberekkel betölteni a kormányt, akik jóformán kifosztották az államkasszát. A berberek azon törekvése, hogy kizárják a hatalomból a többi érdekcsoportot – nemcsak a törököket és a hadsereg többi etnikai csoportját, hanem a polgári bürokráciát is, akiknek a fizetését csökkentették – nemcsak a Masárikát idegenítették el, hanem Bardzsavant is. Bardzsavan felvette a kapcsolatot Damaszkusz fátimida kormányzójával, a török Mandzsútakinnal, és behívta, hogy vonuljon Egyiptomba, és űzze el ibn Ammárt. Mandzsútakin elfogadta a meghívást, de Ascalonnál vereséget szenvedett ibn Ammár csapataitól, akiket Szulejmán ibn Dzsafar ibn Falah vezetett, és fogságba esett. Bardzsavan azonban hamarosan új szövetségesre talált, a Kutama törzs vezetője, Dzsajs ibn Szamszam, Tripoli kormányzója személyében, akit Ibn Falah elbocsátott, és a helyére a saját testvérét állította. Dzsajs és Bardzsavan más elégedetlen berber vezetőket gyűjtött össze, akikkel 997 októberében felkelést indítottak Kairóban. Ibn Ammár menekülni kényszerült és Bardzsavan lépett a vászita helyébe.
Uralma idején Bardzsavannak sikerült egyensúlyba hoznia a két frakciót, teljesítette a Masárika követeléseit, miközben gondoskodott a Kutamáról is. Ennek értelmében megkegyelmezett ibn Ammárnak, és visszaadta neki 500 aranydináros havi fizetését. Bardzsavan 1000. március 26-i meggyilkolása után azonban al-Hákim kalifa vette át a kormányzást, és elindította a fátimida elit megtisztítását, melynek során ibn Ammárt és sok más Kutama vezetőt kivégeztek. Saját hatalmának biztosítása érdekében al-Hákim korlátozta a vászitáknak és a vezíreknek hatalmát és hivatali idejét, így több mint 15-en voltak kalifátusa hátralévő 20 évében.
jobbra|bélyegkép|267x267px| al-Hákim mecset Al-Hákim legkeményebb és legkövetkezetesebb ellenfele a bagdadi Abbászida kalifátus volt, amely az iszmáilizmus befolyásának megállítására törekedett. Ez a versengés vezetett az 1011-es Bagdadi Kiáltványhoz, amelyben az Abbászidák azt állították, hogy az al-Hákim által képviselt vonal nem törvényesen származik Alitól.
Al-Hákim küzdött Bahrein (egy sziget a Perzsa-öbölben, valamint egy kelet-arábiai terület) karmatija uralkodóival is. Diplomáciai és missziós eszköze az iszmáilita dauvah misszió volt, amelynek szervezeti hatalmi központja Kairóban volt.
Belső nyugtalanság és frakciók Al-Hákim uralkodása alatt általános volt a nyugtalanság . A fátimida hadsereget két ellentétes csoport, a törökök és a berberek közötti rivalizálás jellemezte. A feszültség nőtt a kalifa és vezírei között, és uralkodásának vége felé kezdett kialakulni a drúz mozgalom, egy vallási szekta, amely al-Hákimot Isten megnyilvánulásaként istenítette. E szekta tagjai a beszámolók szerint imákat intéznek al-Hákimhoz, akit "az Ő egységében megnyilvánuló Istennek" tekintettek. Mortimer, Edward, Faith and Power: The Politics of Islam, Vintage Books, 1982, p. 49
A Bagdadi kiáltvány A fátimida uralom terjeszkedésétől megriadva, a bagdadi al-Kádir Abbászida kalifa megtorló intézkedéseket hozott, hogy megállítsa az iszmáilizmus terjedését birodalmában. 1011-ben számos szunnita és tizenkét síita tudóst gyűjtött össze udvarában, és megparancsolta nekik, hogy írásos dokumentumban nyilatkozzanak arról, hogy Hákimnak és elődeinek nincs valódi leszármazása Alitól és Fatimától. Ezt az úgynevezett Bagdadi Kiáltványt pénteken felolvasták a mecsetekben az Abbászida Birodalom tartományaiban, a fátimidákat zsidó származással vádolva. Ezenkívül al-Hákimot állítólagos keresztény anyja miatt azzal vádolták, hogy túlságosan engedékeny a nem muszlimokkal, így több kiváltságot adott nekik, mint amennyit iszlám uralom alatt kellett volna. Az ilyen vádak a Fátimidákat kritizáló költészetben nyilvánultak meg. Al-Kádir emellett megbízást adott több iszmáilita tan cáfolatára is. Ilyeneket írt a mutazilita Ali bin Szaid al-Isztakri (1013).
Külügyek Al-Hákim számos nehézséggel és felkeléssel szembesült viszonylag hosszú uralkodása alatt. Bár nem veszített el egyetlen fontos területet sem Észak-Afrikában, az ottani iszmáilita közösségeket szunnita harcosok támadták meg befolyásos málikita jogászaik vezetésével. A fatimidák és a bahreini karmaták közötti viszony szintén ellenséges maradt. Ugyanakkor al-Hákim szíriai politikája sikeres volt, mivel sikerült kiterjesztenie fátimida hegemóniáját Aleppó emírségére .
Al-Hákim fenntartotta a diplomáciai kapcsolatokat a Fátimida Birodalom és számos különböző ország között. Ügyes diplomáciára volt szükség ahhoz, hogy baráti, de legalább semleges kapcsolatokat alakítson ki a Bizánci Birodalommal, amelynek expanzív céljai voltak a 11. század elején.
Al-Hákim földrajzilag legtávolabbi diplomáciai küldetése a Szung-dinasztia korabeli Kínába vezetett. A fátimida egyiptomi tengerészkapitány, aki Domijat néven ismert, egy buddhista zarándokhelyre utazott Santungba 1008-ban. Ezzel a küldetéssel a Szung Csen-cung kínai császárnak ajándékokat adott át uralkodó kalifájától, al-Hákimtól. Ezzel helyreállították a diplomáciai kapcsolatokat Egyiptom és Kína között, amelyek a Tang-dinasztia 907-es összeomlása során vesztek el
Eltűnése és az utódlás Uralkodása utolsó éveiben al-Hákim növekvő hajlandóságot mutatott az aszkézis felé, és rendszeresen visszavonult meditálni. 35 évesen, 1021. február 12-ről 13-ra virradó éjszaka, elindult egyik szokásos éjszakai meditációs útjára a Kairón kívüli Mokattam-hegyekbe, de nem tért vissza. A kutatás során csak a szamarát és a vérfoltos ruháit találták meg. Eltűnése rejtély maradt.
Húga, Sitt al-Mulk szorgalmazta, hogy unokaöccsét, al-Zahír li-Izaz Din Allahot apja utódjaként imám-kalifává nyilvánítsa. Az al-Hákim által kijelölt örököst eltávolították, al-Mulkot pedig 16 éves unokaöccse régensévé nevezték ki. Al-Zahír nagykorúvá válása után Sitt al-Mulk 1023-ban bekövetkezett haláláig betöltötte a kormányzaton belüli vezető pozíciót. A modern történészek felvetették, hogy Sitt al-Mulk felelős lehet bátyja eltűnésében, ő lehet a gyilkosa, de erre nem került elő történelmi bizonyíték.
Rossz híre a nyugati irodalomban