A Sana hadművelet (bosnyákul: Operacija Sana) volt a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság hadseregének (Armija Republike Bosne i Hercegovine – ARBiH) utolsó katonai offenzívája Nyugat-Bosznia-Hercegovinában, egyben a boszniai háború utolsó jelentős csatája. 1995. szeptember 13-án Bihács környékéről indították a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege (Vojska Republike Srpske – VRS) ellen, Bosanski Petrovac, Sanski Most és Bosanska Krupa felé nyomulva előre. Ezzel egy időben a horvát hadsereg (Hrvatska vojska – HV) és a Horvát Védelmi Tanács (Hrvatsko vijeće obrane – HVO) bevonta a VRS-t a délkeleti irányban lévő Misztrál–2 hadműveletbe. A kezdeti 70 kilométeres előretörés után a VRS-erősítésnek Sanski Most és Novi Grad mellett sikerült megállítania az ARBiH-ot, majd egy ellentámadás során megfordította a hadművelet állását. Miután az ARBiH 5. hadtestének egy részét Ključ város környékén vereség fenyegette, az ARBiH a HV-től kért segítséget. A HV és a HVO válaszul elindította a Déli Mozdulat hadműveletet, elhárítva a VRS nyomását Ključ felől, és lehetővé téve a 7. hadtesttel megerősített 5. hadtestnek, hogy folytathassa előrenyomulását és október 12-re, amikorra átfogó tűzszünet lépett érvénybe az egész országban, elfoglalja Sanski Mostot. A harc további nyolc napig folytatódott anélkül, hogy a frontvonalon jelentős változások történtek volna. A harcok nem folytatódtak, és a háború a következő hónapban, a daytoni békeszerződés tárgyalását és elfogadását követően véget ért.
A hadművelet a „Megfontolt Erő” kódnéven futó VRS elleni NATO légihadjárat során indult, amely kezdetben Szarajevó térségében, majd az ország más részein is támadta a boszniai szerb légvédelmet, tüzérséget és katonai raktárakat. Az egyidejű HV és HVO offenzívák mellett futó Sana hadművelet vitát váltott ki a katonai elemzők között arról, hogy vajon a szárazföldi támadások vagy a NATO légicsapásai voltak-e inkább felelősek a boszniai háború befejezéséért. Az is kérdéses volt, hogy az ARBiH, a HVO és a HV előrenyomulását mennyiben segítették a légicsapások, és fordítva, milyen mértékben akadályozták a VRS-t.
Háttér Mivel a Jugoszláv Néphadsereg (Jugoslovenska narodna armija – JNA) a Vance-terv elfogadását és végrehajtásának megkezdését követően kivonult Horvátországból, 55 000 Bosznia-Hercegovinában született tisztét és katonáját az újonnan felállított boszniai szerb hadsereghez vezényelték át, amelyet később a Boszniai Szerb Köztársaság hadserege (Vojska Republike Srpske – VRS) névre kereszteltek át. Ez az újjászervezés a Bosznia-hercegovinai Szerb Köztársaság 1992. január 9-i kikiáltását követte, amely megelőzte a Bosznia-Hercegovina függetlenségéről 1992. február 29. és március 1. között megtartott népszavazást. Bosznia-Hercegovina függetlenségi nyilatkozatát később a boszniai szerbek a boszniai háború ürügyeként hozták fel. A boszniai szerbek 1992. március 1-jén kezdték meg a főváros, Szarajevó és más területek megerősítését. A következő napon Szarajevóban és Dobojban már fel is jegyezték a háború első halálos áldozatait. Március utolsó napjaiban a boszniai szerb erők tüzérséggel lőtték a szávaparti Bosanski Brodot, aminek eredményeként a HV 108. dandárja határon átnyúló hadműveletébe kezdett. 1992. április 4-én a JNA tüzérsége megkezdte Szarajevó ágyúzását. Más példák is voltak arra, hogy a JNA közvetlenül támogatta a VRS-t, így például Zvornik elfoglalásakor 1992. április elején, amikor a JNA átlőve a Drina folyót, tüzérségi támogatást nyújtott a számukra Szerbiából. Ugyanakkor az ország más részein, tárgyalásokat szervezve a JNA megpróbálta enyhíteni a helyzetet.
A JNA és a VRS Bosznia-Hercegovinában szembeszállt a Bosznia-Hercegovinai Köztársaság hadseregével és a Horvát Védelmi Tanáccsal, amelynek a hadműveleteit nemcsak a boszniai horvát vezetés, hanem alkalmanként a HV is támogatta. Április végén a VRS 200 000 katonát, több száz harckocsit, páncélozott szállítójárművet (APC) és tüzérségi eszközt tudott bevetni. A másik oldalon a HVO és a Horvát Védelmi Erők (Hrvatske obrambene snage – HOS) hozzávetőleg 25 000 katonát és egy maroknyi nehézfegyvert tudott kiállítani, míg az ARBiH közel 100 000, nagyrészt felkészületlen katonával rendelkezett, amelyeknek kevesebb mint fele volt ellátva kézi lőfegyverekkel, nehézfegyvereik pedig gyakorlatilag nem voltak. A különböző erők felfegyverzését akadályozta az Egyesült Nemzetek Szervezetének (ENSZ) 1991 szeptemberében bevezetett fegyverembargója. 1992. május közepére, amikor azok a JNA-egységek, amelyek nem kerültek át a VRS-be, kivonultak Bosznia-Hercegovinából az újonnan kikiáltott Jugoszláv Szövetségi Köztársaságba, a VRS Bosznia-Hercegovina területének körülbelül 60 százalékát ellenőrizte. Az ellenőrzés mértékét az év végére az ország mintegy 70 százalékára terjesztették ki.
Előzmények 1995-re az ARBiH és a HVO jobban szervezett erőkké fejlődtek, amelyek viszonylag nagyszámú tüzérségi eszközzel és erős védelmi létesítményekkel rendelkeztek. A VRS még ott sem volt képes áthatolni védelmükön ahol, mint például az orašjei csatában 1995 májusában és júniusában erői jó taktikát alkalmaztak. 1995 augusztusában, miután Horvátországban a horvátországi szerbek által ellenőrzött területeinek többsége a Vihar hadművelet során elveszett, a HV tevékenységének fókuszát Nyugat-Boszniára felé helyezte át. A váltást az a szándék motiválta, hogy a horvát határ mentén biztonsági zónát hozzanak létre, Horvátországot regionális nagyhatalommá tegyék, és a boszniai háború végét kikényszerítve megszerezzék a Nyugat kegyeit is. Bosznia-Hercegovina kormánya üdvözölte a lépést, mivel az hozzájárult Nyugat-Bosznia, valamint a legnagyobb boszniai szerbek által birtokolt város, Banja Luka megszerzéséhez.
1995 augusztusának utolsó napjaiban a NATO „Megfontolt Erő” néven légi hadjáratot indított a VRS ellen. A hadműveletet az augusztus 28-iki második markalei mészárlásra válaszul indították, amely a srebrenicai mészárlás nyomán következett be. A légicsapások augusztus 30-án kezdődtek. Kezdetben a VRS légvédelmét vették célba és Szarajevó melletti célpontokat bombáztak. A kampányt szeptember 1-jén rövid időre felfüggesztették, majd a város körüli a tüzérségi és raktári létesítményekre is kibővítették. A bombázás szeptember 5-én folytatódott, és mivel a NATO majdnem kimerítette a Szarajevó melletti célpontokat, hatókörét szeptember 9-ig kiterjesztették a Banja Luka melletti VRS légvédelemre is. Szeptember 13-án a boszniai szerbek elfogadták a NATO követelését egy Szarajevó körüli biztonsági zóna létrehozására és a NATO a hadjáratot beszüntette.
Mivel a NATO-bombázás általában a VRS Szarajevó környéki állásait célozta, Nyugat-Bosznia térsége, a VRS, a HVO vagy az ARBiH által Bihács, Drvar és Glamoč közelében indított támadásait kivéve a Vihar hadművelet után viszonylag nyugalomban volt. Abban az időben a HV, a HVO és az ARBiH közös offenzívát tervezett a régióban. Az ARBiH, a HV és a HVO Misztrál–2 hadművelete szeptember 8-án indult azzal a céllal, hogy elfoglalja Jajca, Šipovo és Drvar városokat. Miközben az ARBiH 7. hadteste a HV jobb szárnyán haladt előre, a HVO Donji Vakuf felé nyomult. Szeptember 14-re mind a négy várost elfoglalták, és a 7. hadtest megkezdte csapatai jelentős részének áthelyezését az ARBiH 5. hadtestéhez Bihács térségébe.
A szembenálló erők Az elsődleges célt, Bosanska Krupa, Bosanski Petrovac, Ključ és Sanski Most elfoglalását az Atif Dudaković parancsnoksága alatt álló 15 000 fős ARBiH 5. hadtest kapta. Dudaković nyolc dandárját két hadműveleti csoportra (OG) osztotta. Az OG „Dél”, amely az 501. hegyi, 502. hegyi, 510. független és 517. könnyű dandárból állt, 5. katonai rendőri zászlóalj elemeivel kiegészítve, Dudaković parancsnoksága alatt állt. Az 503. hegyi, az 505. hegyi, az 506. független és az 511. hegyi dandárból álló OG „Észak” parancsnoki tisztségét Mirsad Selmanović tábornok kapta. A hadművelet megkezdésekor az OG „Dél” részére a HV tüzérsége tűztámogatást nyújtott.
A másik oldalon a VRS Radivoje Tomanić vezérőrnagy által irányított 2. krajinai hadteste és a Momir Zec vezérőrnagy által irányított 1. krajnai hadtest 30. gyalogos hadosztálya állt. Tomanić, aki Drvarban állította fel főhadiszállását, a teljes nyugat-Boszniai VRS-erők parancsnoka volt. Tomanić és Zec körülbelül 22 000 katonából álló együttes haderőt irányítottak. Mivel a szerb erőknek az ARBiH, valamint az egyesített HV és HVO haderő ellen is kellett védekeznie, azt jelentette, hogy a VRS az ARBiH 5. hadtesttel szemben mindössze 8000 katonát tudott kiállítani. Ezt létszámot hat könnyű gyalogsági dandárba szervezték, amelyek a Grabež-fennsíkon, valamint Bosanska Krupa és Bosanska Otoka közelében állomásoztak.
A hadművelet Kezdeti hadmozdulatok Az ARBiH szeptember 13-án indította meg előrenyomulását Bihácsból a Sana folyó felé. A kezdeti előrenyomulást az 502. hegyi dandárral az élén a „Dél” csoport vállalta magára, és a várostól délre található Grabež-fennsíkon lévő VRS-állások ellen támadott. A VRS nem sokáig állt ellen a HV tüzérségi tüze által támogatott bosnyák rohamnak, és a területről menekülő civilekkel együtt dél felé, Bosanski Petrovac felé kezdett visszavonulni. A visszavonuló VRS-erőket üldözve az ARBiH másnap elfogta Kulen Vakufot, szeptember 15-én pedig Bosanski Petrovacot. Ugyanezen a napon az ARBiH Bosanski Petrovactól mintegy 12 km-re délkeletre csatlakozott a HV erőihez. A HV a Misztrál–2 hadművelet részeként elfoglalta Drvart, és elérte az Oštrelj-hágót. A nem várt találkozás következtében azonban mindkét erő összetévesztette a másikat a szerbekkel, ami baráti tűzhöz vezetett.
Annak ellenére, hogy az ARBiH előrenyomulása által létrehozott kiugrás bal szárnya sebezhető volt, a VRS nem tudta kihasználni a lehetőséget, mert a területen nem rendelkezett tartalékokkal. Szeptember 15-én megkezdődtek a kiugrás kiszélesítésére tett erőfeszítések. Megindult az „Észak” csoport támadása Bosanska Krupa és Otoka ellen, amelyet az 503., 505. és 517. dandár vezetett. Ezzel egy időben a „Dél” csoport haderejét a 7. hadtesttől érkező erősítésekre számítva Bosanski Petrovacba csoportosították át. Az átcsoportosítás egy új hadműveleti csoport, az OG „Közép” létrehozását jelentette, amely az 502., 505., 506. és 517. dandárokból állt, amelyek mindegyikét korábban a két meglévő „Észak” és „Dél” csoporthoz osztották be. A „Dél” csoport 501. és 510. dandárja folytatta előrenyomulását, és szeptember 17-én elfoglalta Ključot, mellyel a hadművelet kezdete óta 70 km-t tett meg előre. Ugyanezen a napon az „Észak” csoport elfoglalta Bosanska Krupát és Otokát, és az 510. dandárt is áthelyezték a „Közép” csoportba. Ezzel a Sana hadművelet első szakasza befejeződött.
A „Közép” csoport megkezdte előrenyomulását Sanski Most felé a VRS 1. Drvar és az 1., 2. és 3. Drina gyalogdandárai ellen, amelyek a Misztrál–2 hadművelet végén Drvarból kivonuló VRS-egységek maradványai voltak. Az „Észak” csoport a „Közép” csoport bal szárnyán, a VRS 1. Novigradi és a 11. Krupai dandárjával, valamint a volt drvari helyőrséggel szemben Novi Grad, valamint Sanski Most felé mozgott. A „Dél” csoport, amelyet az 501. dandár és a 7. hadtesttől áthelyezett 17. Krajinai hegyi dandár kivételével megfosztottak minden egységétől, azt a feladatot kapta, hogy foglalja el a „Közép” csoport jobb szárnyán fekvő Mrkonjić Gradot.