Nagy-Budapest a Budapest 1950. január 1-jén kialakított, megnövelt közigazgatási területére használt történeti és városföldrajzi elnevezés. A főváros hivatalos neve az egyesítés után is Budapest maradt, de a szakirodalom és a köznyelv Nagy-Budapestnek nevezi azt a fővárost, amelyhez az 1949. évi XXVI. törvény alapján 7 addig önálló megyei várost és 16 nagyközséget csatoltak. Az átalakítás következtében Budapest területe 207 km²-ről 525 km²-re nőtt, népessége pedig az 1949. január 1-jei adatok szerint 1 590 264 fő lett.1949. évi XXVI. törvény Budapest főváros területének új megállapításáról.Központi Statisztikai Hivatal Budapest Városi Igazgatósága: A felszabadult Budapest tizenöt éve 1945–1959. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1959. 12–13., 129–130.
Nagy-Budapest létrehozása a második világháború utáni közigazgatási átalakítások egyik legjelentősebb eleme volt. A főváros területi bővítése időben egybeesett az 1950-es megyerendezéssel, az 1950-es járásrendezéssel és a tanácsrendszer bevezetésével. A döntés ezért nem pusztán városfejlesztési vagy agglomerációs kérdés volt, hanem a korábbi fővárosi és környéki önkormányzati szerkezet felszámolásához, valamint a szovjet típusú tanácsi igazgatás kiépítéséhez is kapcsolódott.Sipos András: Nagy-Budapest létrehozásától Nagy-Budapest revíziójáig (1949–1956). Múltunk, 2009/3. 4–31.Mikó Zsuzsanna: Államszervezet és közigazgatás Magyarországon 1945-től napjainkig. Dialóg Campus, Budapest, 2018. 30–32.
A gondolat azonban jóval 1950 előtt megjelent. A 19. század végétől a főváros és elővárosai gazdasági, közlekedési, munkaerőpiaci és városrendezési kapcsolatai egyre szorosabbá váltak. A környék több települése — például Újpest, Kispest, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc és Rákospalota — a fővárosi iparosodás, ingázás és lakáskereslet következtében nőtt gyorsan, miközben közigazgatásilag továbbra is Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye részéhez tartozott.Beluszky Pál: Az elővárosok útja Nagy Budapesthez. In: Holló Szilvia Andrea – Sipos András szerk.: Tanulmányok Budapest Múltjából XXX. Az ötven éves Nagy-Budapest – előzmények és megvalósulás. Budapesti Történeti Múzeum – Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2002. 121–150.
Elnevezése és jelentése
A „Nagy-Budapest” kifejezés nem az 1949. évi XXVI. törvény hivatalos megnevezése volt. A törvény Budapest főváros területének új megállapításáról rendelkezett, és a főváros nevét nem változtatta meg. A Nagy-Budapest elnevezés a szakirodalomban és a közbeszédben azért terjedt el, mert jól megkülönbözteti az 1873 és 1949 közötti, kisebb területű Budapestet az 1950-től létező nagyobb fővárostól.
A statisztikai irodalom gyakran „Kis-Budapest” és „Nagy-Budapest” megkülönböztetéssel élt. A Központi Statisztikai Hivatal 1959-es budapesti összefoglalója például külön jelezte, hogy az 1950 előtti adatok általában a régi „Kis-Budapest”-re vonatkoznak, és ha egy 1950 előtti adat a későbbi Nagy-Budapest területére értendő, azt külön feltüntették.
A fogalomnak több történeti jelentésrétege volt. A századfordulótól kezdve jelenthette a főváros és közvetlen elővárosi övezete városföldrajzi egységét, a Fővárosi Közmunkák Tanácsa által városrendezési szempontból együtt kezelt területet, egy rendészeti vagy közlekedési igazgatási körzetet, végül 1950-től a ténylegesen megnövelt közigazgatási fővárost.Sipos András: Nagy-Budapest alternatívák 1945–1956. Budapest, 2020/10.
Előzményei
Budapest és elővárosai a 19. század végétől
bélyegkép|jobbra|250px|Kogutowicz Manó Budapest-térképe 1908-ból
Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítése után Budapest gyorsan növekvő nagyvárossá vált. A főváros közigazgatási határain kívül már a 19. század végén olyan települési gyűrű alakult ki, amely gazdaságilag és társadalmilag egyre inkább Budapesthez kapcsolódott. A peremtelepüléseken jelentős ipari üzemek, munkáslakóterületek, kertvárosok, nyaralótelepek és vasúti-közlekedési csomópontok jöttek létre.
A főváros és környéke közötti kapcsolat nem volt egyforma minden településen. Újpest, Kispest, Pestszenterzsébet és Pestszentlőrinc erősen ipari-munkásvárosi karaktert kapott; Rákosliget, Mátyásföld vagy Pesthidegkút inkább kertvárosi, nyaraló- vagy elővárosi jelleggel fejlődött; Budafok, Budatétény és Nagytétény pedig a budai oldali elővárosi fejlődés sajátos délnyugati övezetét alkotta.Holló Szilvia Andrea – Sipos András szerk.: Tanulmányok Budapest Múltjából XXX. Az ötven éves Nagy-Budapest – előzmények és megvalósulás. Budapesti Történeti Múzeum – Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2002.
Az elővárosi növekedés gyakorlati problémákat is okozott. A közlekedés, a közművek, a közegészségügy, a közbiztonság, a lakásügy, az építésügy és a városrendezés egyre kevésbé volt kezelhető kizárólag Budapest régi közigazgatási határain belül. A főváros körül fekvő települések lakóinak jelentős része Budapesten dolgozott vagy a fővárosi ellátórendszert használta, miközben a közigazgatási felelősség több város, nagyközség, járás, vármegyei szerv és fővárosi intézmény között oszlott meg.
A Bárczy–Harrer-féle tervezet
A Nagy-Budapest-gondolat első jelentős fővárosi politikai felvetése Bárczy István polgármesterségéhez és Harrer Ferenc munkásságához kapcsolódott. Bárczy 1906-ban már programbeszédében is utalt a főváros és környéke viszonyának rendezésére. Harrer Ferenc 1908-ban részletes tanulmányt készített a szomszédos községek Budapesthez kapcsolásáról, amely a későbbi viták egyik fontos hivatkozási pontjává vált.Gergely Gábor: Budapest kerületeinek közigazgatási változásai. Tanulmányok Budapest Múltjából, 30. kötet, 2002. 337–351.
A Bárczy–Harrer-féle gondolkodás kiindulópontja az volt, hogy a városiasodás már túlnőtt Budapest közigazgatási határain. A főváros és elővárosai közötti mindennapi kapcsolatok alapján a közlekedés, az építésügy, a lakásviszonyok és a közegészségügy terén közös szabályozásra vagy közigazgatási egyesítésre lett volna szükség. Harrer egyik gyakran idézett megállapítása szerint a városiasulás kezdetén a községek keresik a kapcsolatot a várossal, később viszont, amikor a város számára válik fontossá a bekapcsolás, a községek már gyakran idegenkednek tőle.
Az első világháború előtt azonban nem alakult ki olyan politikai helyzet, amelyben Budapest, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye és a kormányzat egyszerre támogatta volna a közigazgatási egyesítést. A főváros gyakran pénzügyi és igazgatási terhektől tartott, a vármegye adó- és igazgatási pozíciókat veszített volna, a peremtelepülések pedig önállóságuk elvesztésétől féltek.
A két világháború közötti tervek
A két világháború között Nagy-Budapest ügye egyszerre maradt városrendezési, közigazgatási és politikai kérdés. A korszakban több részleges integrációs megoldás is megvalósult, de a teljes közigazgatási egyesítés elmaradt.
Az egyik fontos irány a Fővárosi Közmunkák Tanácsa hatáskörének kiterjesztése volt. Az 1937. évi VI. törvénycikk és a kapcsolódó rendeletek alapján a Közmunkatanács városrendezési illetékessége a főváros határain túli településekre is kiterjedt. Ez nem jelentette a települések Budapesthez csatolását, de lehetővé tette, hogy a fővárost és környékét városrendezési szempontból egységként kezeljék.
A másik fontos előzmény Szendy Károly polgármester 1942-ben megjelent munkája, a Tanulmány Nagy-Budapestről, megalkotásának előfeltételeiről és lehetőségeiről volt. Szendy tervezete részben a Magyary Zoltán nevéhez kötődő közigazgatás-tudományi vizsgálatokra épült. A javaslat már konkrétan foglalkozott a becsatolandó települések körével és az új kerületi beosztással, de a fővároshoz csatolt területeket a meglévő kerületi elöljárósági rendszerbe tagolta volna be, valódi városrészi önkormányzat nélkül.
Szendy elképzelése szerint a megnagyobbodott főváros az addigi 14 helyett 18 kerületből állt volna. A terv a régi Budapest belső kerületeinek határait nagyrészt érintetlenül hagyta, és a peremtelepüléseket nagyobb új külső kerületekbe rendezte volna. A javaslatot a háborús helyzet és a politikai viszonyok miatt nem valósították meg.
Városrendezési Nagy-Budapest, 1945–1948
A második világháború után az újjáépítés és a távlati várostervezés újra napirendre tette Budapest és környéke egységes kezelését. 1945. október 23-án a Fővárosi Közmunkák Tanácsa városrendezési értelemben Nagy-Budapestet egységnek tekintette, és egységes rendezési terv kidolgozását határozta el. Ez még nem közigazgatási egyesítést jelentett, hanem azt, hogy a főváros és az elővárosi övezet városszerkezeti fejlesztését egy tervrendszerben kívánták kezelni.
Az 1945–1948 között formálódó városrendezési Nagy-Budapest nem pontosan azonos területet jelölt, mint az 1950-ben létrejött főváros. Egy korai változatból kimaradtak a későbbi XVII. kerület rákosmenti települései, vagyis Rákoscsaba, Rákoshegy, Rákoskeresztúr és Rákosliget; Békásmegyerből csak Csillaghegyet, Cinkotából pedig Árpádföldet sorolták volna ide. Más településrészek, például Nagykovácsi és Vecsés egyes részei viszont felmerültek a városrendezési egység részeként.
A tervezés előbb a Fővárosi Közmunkák Tanácsa műhelyében, majd a Közmunkatanács megszüntetése után az Építéstudományi és Tervező Intézetben folytatódott. A munkában Fischer József, Harrer Ferenc, Granasztói Pál, Preisich Gábor és Ruisz Rezső játszott fontos szerepet.
Az általános rendezési terv a várost nem egyszerűen nagyobb közigazgatási egységként, hanem tagolt városi térszerkezetként képzelte el. A sűrűn beépített belső várost zöldgyűrű választotta volna el a külső kertvárosias településektől, a peremvárosok és peremközségek meglévő központjaira pedig helyi városrészközpontok épültek volna. A tervezők 127 szomszédsági egységben gondolkodtak, amelyek közül 60 a régi Budapest, 67 a peremtelepülések területére esett volna.
Ez az alternatíva azért fontos, mert megmutatja: Nagy-Budapest létrehozása nem kizárólag teljes közigazgatási beolvasztásként volt elképzelhető. A városrendezési megközelítés lehetőséget adott volna arra is, hogy a környező települések megőrizzék közigazgatási önállóságukat, miközben közlekedési, közmű-, városrendezési és fejlesztési szempontból egységes szabályozás alá kerülnek.
A politikai döntés előkészítése 1949-ben
A tényleges közigazgatási egyesítésről 1949-ben született politikai döntés. A Magyar Dolgozók Pártja Nagy-Budapesti Pártbizottságának Titkársága 1949. január 25-én kezdeményezte, hogy a párt felső vezetése hozzon határozatot Nagy-Budapest létrehozásáról. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének Titkársága 1949. február 9-én elfogadta a javaslatot, és megkezdődtek a konkrét előkészületek.
A döntés-előkészítők két nagyobb korábbi koncepcióra támaszkodhattak: Szendy Károly 1942-es közigazgatási tervére és az 1945–1948 között kidolgozott általános rendezési tervre. A végső döntés azonban nem egyszerűen valamelyik szakmai terv átvétele volt. A pártállami vezetés politikai, igazgatásszervezési, társadalompolitikai és városrendezési szempontokat egyaránt figyelembe vett.
A végleges határmegállapításnál fontos volt, hogy a fővároshoz olyan településeket csatoljanak, amelyek már gazdaságilag és társadalmilag Budapesthez kötődtek. Szerepet kapott a munkásság aránya, az ipari jelleg, a közlekedési kapcsolat, a várható népességnövekedés és a települések városiasodottsága is. A döntés ugyanakkor központosított politikai folyamatban született, a helyi önkormányzati érdekegyeztetés és nyilvános vita lehetőségei erősen korlátozottak voltak.
A korábbi elképzelésekhez képest a legfontosabb változások egyike Békásmegyer teljes becsatolása volt. Egyes tervekben csak Csillaghegy került volna Budapesthez, de Békásmegyer teljes kizárása fejlődési és igazgatási problémákat vetett volna fel. A végső törvény ezért Békásmegyert egészében a fővároshoz csatolta.Nagy-Budapest létrejötte, avagy a második városegyesítés. MTI / National Geographic Magyarország, 2020.
Az 1949. évi XXVI. törvény