A Z–4 terv egy javaslat volt a horvátországi háború politikai rendezéssel történő lezárására. A terv szövegét egy mini kontaktcsoport nevében, amely az Egyesült Nemzetek Szervezete megbízottjaiból, valamint az Amerikai Egyesült Államok, Oroszország és az Európai Unió diplomatáiból állt, Peter W. Galbraith, Leonid Kerestedjiants és Geert-Hinrich Ahrens szerkesztette. A volt Jugoszláviával foglalkozó nemzetközi konferencia társelnökei, David Owen és Thorvald Stoltenberg szintén közvetlenül részt vettek a terv körüli politikai folyamatban. A dokumentumot 1994 utolsó hónapjaiban és 1995 elején készítették el, majd 1995. január 30-án mutatták be Franjo Tuđman horvát elnöknek és a Krajinai Szerb Köztársaság (RSK) vezetőinek. Tuđmannak nem tetszett a javaslat, de elfogadta a további tárgyalások alapjául. Az RSK hatóságai viszont még az UNPROFOR mandátum státuszának megoldása előtt megtagadták a dokumentum átvételét. A későbbi reakciókból kiderült, hogy az RSK vezetése nem volt elégedett a tervvel.
A terv újraélesztésére három további kísérlet történt a május eleji Villám hadművelet után, amikor Horvátország elfoglalta Nyugat-Szlavónia egy részét, amelyet korábban az RSK irányított. Az első kezdeményezés, amely még abban a hónapban indult, kudarcot vallott, mert az RSK azt követelte, hogy a horvát erők vonuljanak vissza Nyugat-Szlavóniából (amit Horvátország nem volt hajlandó megtenni). A második próbálkozás egyszerűen azért nem sikerült, mert egyik fél sem akart tárgyalni. A tárgyalások utolsó fordulója, ahol a Z–4 tervet külföldi diplomaták javasolták, augusztus elején zajlott le, amikor úgy tűnt, hogy a horvát támadás küszöbön áll az RSK ellen. Ezúttal az RSK vezetése hajlandóbbnak tűnt a Z–4 terv alapján tárgyalni, de Horvátország előadta saját követeléseit (beleértve az RSK azonnali leváltását egy horvát polgári kormánnyal), amelyet elutasítottak. Augusztus 4-én Horvátország elindította a Vihar hadműveletet, legyőzte az RSK-t, és gyakorlatilag véget vetett annak a politikai folyamatnak, amely a Z–4 terv megalkotásához vezetett.
A terv elemei két javaslatba is bekerültek, melyeket a koszovói válság megoldására tettek: 1999-ben (a koszovói háború idején), illetve 2005-ben a koszovói státusz megvitatása folyamatának részeként. A konfliktusban részt vevő felek egyiket sem fogadták el.
Háttér
1990 augusztusában zajlott a rönkforradalom néven ismert szerb felkelés Horvátországban, amelynek középpontjában a Knin városa körüli dalmát hátország túlnyomórészt szerbek lakta részei, Lika, Kordun és Banovina régiók egyes részei, a jelentős szerb lakossággal rendelkező Kelet-Horvátország valamint a szerbek lakta vidéki települések voltak. Ezeket a területeket később Krajinai Szerb Köztársaságnak (RSK) nevezték el, és miután az RSK kinyilvánította szándékát, hogy egyesüljön Szerbiával, a horvát kormány az RSK-t szakadár államnak nyilvánította. 1991 márciusára a konfliktus kiéleződött, ami a horvát függetlenségi háborúhoz vezetett. 1991 júniusában amikor Jugoszlávia felbomlott, Horvátország is kikiáltotta függetlenségét. Ezután három hónapos moratórium következett Horvátországgal és az RSK nyilatkozataival kapcsolatban, majd október 8-án a korábbi döntések végrehajtásra kerültek.
Mivel a Jugoszláv Néphadsereg (JNA) egyre nagyobb mértékben támogatta az RSK-t, és a horvát rendőrség nem tudott megbirkózni a helyzettel, 1991 májusában megalakult a Horvát Nemzeti Gárda (ZNG). A ZNG-t novemberben Horvát Hadseregnek (HV) nevezték át. A horvát hadsereg felfegyverzését azonban akadályozta az ENSZ szeptemberi fegyverembargója. 1991 utolsó hónapjaiban a JNA előrenyomult, és a háború leghevesebb harcai zajlottak, amelyek csúcspontjukat Dubrovnik ostromával és a vukovári csatával érték el. Novemberben tűzszünetről és a Vance-tervként ismertté vált politikai rendezésről tárgyaltak, majd a tűzszünetet 1992. január elején hajtották végre. A tűzszünet 1993 januárjában – amikor a HV elindította a Maslenica hadműveletet – összeomlott, és a kisebb összecsapások több mint egy évig folytatódtak. 1994. március 16-án Vitalij Csurkin orosz megbízott közvetítette Horvátország és az RSK közötti tárgyalásokat, amelyek március 30-án új tűzszünetet hoztak létre. A további tárgyalások eredményeként megállapodás született a Zágráb–Belgrád autópálya egy szakaszának (amely Nyugat-Szlavónia RSK által birtokolt részét, az Adria olajvezetéket és több vízellátó vezetéket keresztezi) 1994 végére újra történő megnyitásáról.
A terv fejlesztése Az első verzió A Z-4 tervet az Egyesült Államok horvátországi nagykövete, Peter W. Galbraith, Leonid Kerestedjiants horvátországi orosz nagykövet és Geert-Hinrich Ahrens német diplomata készítette, akik az Európai Uniót (EU) egy mini kontaktcsoportként képviselték. A terv nevében a „Z” betű Zágrábot, Horvátország fővárosát jelentette, a 4 pedig az Egyesült Államok, Oroszország, az EU és az ENSZ részvételét. A terv egy 1994. március 23-án megkezdett folyamat eredménye, amelynek fő szerzője saját bevallása szerint Galbraith volt. Ez egy jól kidolgozott jogi dokumentum volt, amelyet a tárgyalások alapjául szántak, és Ahrens szerint arra tervezték, hogy Horvátországot nemzetközileg elfogadott rendezés mellett kötelezze el, és megakadályozza, hogy a háború katonai megoldása felé forduljon (miközben nagylelkű a horvát szerbekkel szemben). Ahrens szerint a terv valójában túlságosan is nagylelkű volt a szerbekkel szemben; lényegében megteremtette a jogi alapot egy állandó horvátországi szerb államhoz.
A terv középpontjában a krajnai alkotmányos megállapodás (első rész) állt. Az első rész Krajinát Horvátország autonóm régiójaként határozta meg, határait az 1991-es horvát népszámlálás (amely tizenegy, abszolút szerb többségű települést azonosított) eredményei alapján húzták meg. Ezek a területek magas szintű autonómiát élveztek volna, és a zágrábi központi kormánytól a legtöbb hatalom a szerb Krajinához került volna. A régiónak saját elnöke, kabinetje, törvényhozása, bíróságai, rendőrsége, emblémája, zászlója és valutája lett volna, valamint adók kivetésének és nemzetközi megállapodások megkötésének jogáva is rendelkezett volna. Az első rész az autonóm terület demilitarizálásáról is rendelkezett. A terv második része, a Szlavóniára, Dél-Baranyára, Nyugat-Szerémségre és más területekre vonatkozott, ahol 1991-ben a horvátországi szerbek nem alkottak többséget (beleértve Kelet- és Nyugat-Szlavóniát is), és átmeneti rendelkezéseket tartalmazott. A terv harmadik része az emberi jogokra, az alapvető szabadságjogokra, a háborús bűncselekmények üldözésére, az emberi jogi bíróságra nemzetközi bírákkal, valamint a horvátországi szerbek kettős horvát és jugoszláv állampolgárságát lehetővé tevő rendelkezéseket határozott meg. A terv előirányozta, hogy elsőként Nyugat-Szlavónia kerül vissza Horvátország ellenőrzése alá, majd Kelet-Szlavónia következik (ahol az átadás előtt átmeneti ENSZ-adminisztrációt állítanak fel).
Javasolt változtatások A Z-4 terv első tervezete 1994 szeptemberében készült el, majd a következő négy hónap során többször továbbfejlesztették és módosították. Ebben az időszakban a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Konferencia (ICFY) társelnökei, David Owen és Thorvald Stoltenberg a terv módosítását kérték, és ellenezték annak bemutatását a horvát vagy az RSK hatóságoknak. A kért változtatások első csoportja egy olyan rendelkezést tartalmazott, amely szerint Horvátország átengedi a Zsupanya városa körüli (a Száva folyó északi partján) területet a Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak, lehetővé téve a jobb kommunikációt Belgrád és a Banja Luka körüli boszniai szerb terület között. A szeptember 8-án benyújtott kérelmet a terv készítői elutasították. Aznap Owen azt kérte, hogy a terv tegye lehetővé Krajinának, hogy konföderációt alkosson Szerbiával vagy Jugoszláviával. Owen és Stoltenberg a volt jugoszláv köztársaságok közötti konföderációs hálózat létrehozására törekedett, de a Z–4-terv szerzői ezt lehetetlennek tartották. Klaus Kinkel német külügyminiszter a német EU-elnökség nevében figyelmeztette Owent, hogy a krajnai szerbek Horvátország lakosságának mindössze 5 százalékát teszik ki, és természetesebb lenne Koszovó és Albánia konföderációja. Október 6-án Oroszország kinyilvánította, hogy ellenzi a konföderációt, de Owen négy nappal később (röviddel azelőtt, hogy elvetették volna) ismét visszanyerte az ország támogatását az elképzeléshez.
A kért módosítások harmadik csoportja Kelet-Szlavóniára vonatkozott. Owen és Stoltenberg azt kérte, hogy hagyják megoldatlanul Kelet-Szlavónia státuszát ahelyett, hogy öt éven keresztül fokozatosan kerülne vissza a horvát irányítás alá, és a helyi rendőrség etnikai összetételének meghatározására a terület háború utáni etnikai összetételét alkalmaznák, a nyersolaj kitermelését Đeletovciban pedig egy közös horvát-jugoszláv cég folytatná. A javaslatot ugyan elutasították, de később mégis a térségben fekvő szerb falvak helyi autonómiájához vezetett, és két évre csökkentette az átmeneti időszakot. A javasolt módosítások negyedik csoportja, amelyet Owen terjesztett elő, a szerb fegyveres jelenlét fenntartására irányuló javaslatot tartalmazott Krajinában, valamint tartalmazta Krajina további felhatalmazását az ásványkincsekkel és a nemzetközi szerződésekkel kapcsolatban. A javaslatok után a terv szövege hosszas megbeszélések tárgya lett a kapcsolattartó csoport országai, az EU és az ICFY társelnökei között. A társelnökök elkezdték kidolgozni a terv végleges változatát, de Stoltenberg a norvég diplomata (és az ICFY nagykövete), konfliktust teremtve Eide és Galbraith között, Kai Eide révén megakasztotta a tervet.
A terv első közzététele Galbraith október 1-jén tájékoztatta a tervről Franjo Tuđman horvát elnököt anélkül, hogy részleteket közölt volna. Hasonlóképpen, Ahrens és Eide tájékoztatta az RSK elnökét Milan Martićot. Bár a Z–4 terv korai tárgyalásait úgy tervezték, hogy a tervet Horvátországban és az RSK-ban nem hozták nyilvánosságra, a terv egyes elemei október közepén mégis kiszivárogtak a belgrádi és a zágrábi újságokba. Florence Hartmann szerint októberben Tuđman és Slobodan Milošević szerb elnök képviselői találkoztak Grazban, Ausztriában, hogy megvitassák az RSK Horvátországba való javasolt reintegrációját és a Z–4 tervvel szembeni ellenállásukat. Tuđmannak nem tetszett a terv, mert az szerb állam létrehozását irányozta elő Horvátországban, Milošević pedig veszélyes precedensnek tekintette, amely alkalmazható lenne Jugoszlávia nem szerb vagy etnikailag vegyes többségű régióira, mint például Koszovóra, Vajdaságra és Szandzsákra.
Galbraith, Eide és Kerestedjiants megállapodtak abban, hogy október 21-én hivatalosan is eljuttatják a tervet Horvátországnak és az RSK-nak, de Owen és Stoltenberg ellenezte ezt. Owen arra is kérte Vitalij Csurkint, hogy utasítsa küldöttét, hogy tiltakozzon a kézbesítés ellen. Kerestedjiants Moszkva utasítására kilépett a megállapodásból, Galbraith pedig Owent a Z-4 terv szabotálásával vádolta meg.
A végső változat