Giacomo Leopardi (Recanati, Olaszország, 1798. június 29. – Nápoly, 1837. június 14.) az egyik legnagyobb olasz költő és gondolkodó, vagy ahogy egyesek nevezik, filozófus-költők egyike. A gyermekkorától kezdve gyenge fizikumú, egyesek által nyomoréknak tartott grófi származású fiú látása is korlátozott volt, de szelleme mégis maradandót alkotott.
Húszéves korára kitartó szorgalmának köszönhetően kiváló klasszika-filológussá vált és komoly nemzetközi hírnevet is szerzett magának. Életműve nem tűnik nagynak, hiszen 34 vers, hét töredék, huszonnégy filozófiai dialógus, egy szatirikus politikai eposz és a jegyzetfüzete maradt az utókorra. Ő volt a pesszimizmus, a világfájdalom költője és egyben a forradalmi hazafiság, a jobb életre vágyó szenvedő ember érzéseit is megtestesítette. A halál még élete teljén 38 éves korában Nápolyban és környékén pusztító tömeggyilkos kolerajárvány képében ragadta magával.
Élete Giacomo Leopardi 1798. június 29-én született Recanatiban, Monaldo Leopardi gróf és Adelaide Antici első gyermekeként. Ősi, olasz nemesi családban látta meg a napvilágot, amelyet ennek megfelelő konzervatív és merev szokások jellemeztek. Az apja alkalmatlan volt a családi gazdaság vezetésére, és 1803-tól kezdve már csak írói és közéleti tevékenységének szentelte magát. Recanatival foglalkozó helytörténeti tanulmányait tartják jelentősnek. Kétségtelen, hogy az apa oltotta be Giacomóba a tudomány és a művészetek iránti rajongást. Az anyja sokkal talpraesettebb volt a családi gazdálkodás téren, de ő komor és érzelmileg szegény ember volt, mély vallásossága mellett hihetetlenül szigorú volt a gyermek Giacomóval. Később azokat a kísérleteit, hogy esetleg függetlenítse magát a családi háztól, az anya kíméletlenül letörte. Carlo, Giacomo Leopardi öccse így írt erről: "Anyánk tekintetét mindig magunkon éreztük: ez volt benne az egyetlen gyengédség."
Az elsőszülött Giacomót egyébként még 10 testvér követte, de közülük csak kevesen maradtak életben: Carlo Leopardi (1799-1878), Paolina Leopardi (1800-1869), Luigi Leopardi (1804-1828) és Pierfrancesco Leopardi (aki a családi vagyon örököse és a családi ág folytatója lett, 1813-ban született) voltak azok, akik megélték a felnőttkort. Két testvérével, Carlóval és Paolinával együtt kezdte meg 1807-ben a tanulást. Már ekkor is írogatott verseket. Tehetséges volt a nyelvtanulásban szinte egyedül tanult meg olyan nyelveket, mint a görög és a héber. Azt mondták róla, hogy görögül majdnem jobban tudott, mint anyanyelvén. Alig 15 évesen nehéz filológiai tanulmányokba fogott. 1809-től már komolyan foglalkozott a költészettel, "őrült és reményvesztett" tanulásba fogott, amelynek köze lehetett későbbi testi bajainak kialakulásához is.
Első szonettje még 1809-ből való, amelyet aztán folyamatosan követtek az újabb kísérletek. 1812-ben tragédiát ír Pompeiusz Egyiptomban címmel. Még szinte serdülő gyermekként megírta a Csillagászat történetét (Storia dell'astronomia, 1813). Ekkor még atyja szélsőségesen legitimista politikai nézetét képviselte, de 1818-tól kezdve egyre határozottabban lelkesedett a hazafias köztársasági és demokrata eszmékért. 1816-tól Leopardi érdeklődése mindinkább elhagyta a szigorú filológiai kutatásokat. Az Aeneis második könyvének fordítása (1816), amely a milánói Stella kiadó nyomtatásában meg is jelent, lehetővé tette, hogy kapcsolatba kerüljön Vincenzo Montival és Pietro Giordanival és az utóbbival intenzív levelezésbe fogott. 1817-ben érte az első szerelem élménye (unokatestvére Gertrude Lazzari iránt), amelyből rövid elbeszélést is készít (Diario d'amore). Ugyanebben az évben kezdte meg a Zibaldone (Jegyzetfüzet) írását, amely szellemi fejlődésének sajátos és eredeti naplója (ezt 1832-ig vezette).
1819-től egészségi állapota hirtelen megromlott olyannyira, hogy tanulmányait is fel kellett adnia. "Kezdtem reményemet veszíteni és mélyen elgondolkodni a dolgokon – írta egyik levelében –, s a költőből, aki voltam, hivatásos filozófussá válni és átérezni a világ nyilvánvaló boldogtalanságát, ahelyett, hogy megismertem volna." Alapélménye a magány és az unalom lett (szembetegsége miatt hosszú tétlenségre volt ítélve), melynek következtében erősödött meg végtelen pesszimizmusa. Az 1819-1821-es évek termékenyek költészetét illetően: sok verset írt, amelyeket mindig alapos és igényes előkészítő munka előzött meg. 1822-ben nagy reményekkel Róma városába ment (első útja volt Recanatin túl), de csalódnia kellett. A város egésze taszította: egyetlen vigasza Torquato Tasso síremlékének megtekintése és a filológus Angelo Mai barátsága volt. Rómában egyébként számos kiváló filológussal és történésszel ismerkedett meg (Barthold Georg Niebuhr, von Bunsen).
1823-ban visszatért Recanatiba az ekkor már ismert költő. A következő évben fogott neki az Operette morali (Rövid erkölcsi írások) megírásának. Mind témáival, mind hangvételével (Lukianosz stílusában írt, szatirikus dialógusoknak nevezte őket) és komikus-ironikus hangjával a mű egyszerűen befogadhatatlan volt kora számára. 1825-ben Leopardi Milánóba utazott, majd Bologna volt a következő úti cél azért, hogy művei kiadásának szerezzen további pártfogókat. Irodalmi szalonokat (pl. Vieusseux szalon) látogatott és nyelvórákat adott. Bolognában egyébként különösen jól érezte magát. 1827 júniusában Firenzébe költözött, ahol Giordani már várakozásteljes légkört teremtett személye iránt. Itt ismerkedett meg Alessandro Manzonival, de eltérő személyiségük miatt nem értették meg egymást. Leoparditól nagyon messze állt Manzoni magabiztossága és sikeres irodalmi pályája.
1828-ban, rövid, de annál kellemesebb pisai kitérő után kénytelen volt visszatérni Recanatiba, ahol verseskötetének a Canti-nak újabb darabjait készítette el. Az itt töltött időszakkal kapcsolatban borzalmas hónapokról számolt be barátjának ("tizenhat hónap éjszaka"). 1830-ban ismét Firenzébe ment, ahol egy irodalmi pályázaton részt vett az Operette morali-val. Az eredmény teljes kudarc volt. Leopardi előszeretettel túlozza el ezen évek magányosságát és kitaszítottságát, pedig barátaitól sok támogatást és tiszteletet kapott. Bunsen például állást kínált neki a berlini egyetemen (görög filozófia tanára), ahol már rajongva várták a költő érkezését. Egészségi állapotára hivatkozva azonban elutasította a felkérést. Később a Vatikáni Apostoli Könyvtár élére szerették volna kinevezni, de nyílt ateizmusa miatt egyházi körökben nem nézték őt jó szemmel. Firenzében ismerkedett meg a Nápolyból száműzött Antonio Ranierivel, akivel mély barátság fűzte később össze. Utolsó éveiben Ranieri és húga, Paolina gondoskodott a költőről.
bélyegkép|jobbra|260px|Leopardi halálos ágyán 1837-ben
1831 áprilisában, a Piatti Kiadónál, megjelent a Canti. Ezekben az években látása már rohamosan romlott: csaknem állandóan sötétségben volt kénytelen élni. 1833-ban Ranierivel együtt egy Nápoly melletti vidéki birtokra költözött, ahol rendkívül szerény körülmények között éltek, ráadásul Leopardi Nápoly kulturális világába sem tudott beilleszkedni. Élete végére teljesen elszigetelődött. Apja rendszeresen küldött anyagi támogatást neki és Leopardi mindvégig mély szeretet tanúsított iránta. Harmincnyolc évesen halt meg hidropszia következtében. A városban ekkor hatalmas kolerajárvány dúlt, de ennek következményeit sikerült a várostól távoli birtokon elkerülnie. Mindenesetre Ranierinek komoly erőfeszítésébe került, hogy a költő testét, a szigorú rendszabályok ellenére, ne egy jeltelen tömegsírba hantolják el. Vergilius mellé temették az újkor nagy itáliai költőjét.
Giacomo húga ezt jegyezte be a Leopardi család évkönyvébe: "1837. június 14-én Nápoly városában elhunyt drága bátyám, aki Európa legelső irodalmárainak egyike volt. A Pozzuoli utcában található San Vitale-templomban hantolták el. Isten veled drága Giacomo. Mikor látjuk viszont egymást a paradicsomban?"
Leopardi gondolkodói fejlődése Mindmáig az egyik legnagyobb vitatéma, hogy Leopardi mennyiben tekinthető autentikus filozófusnak, miközben költői géniusza megkérdőjelezhetetlen, sőt az utóbbi időben filológiai munkásságának is egyre nagyobb figyelmet szentelnek. Tény, hogy számos írásában, mint filozófus nyilatkozott meg, amelyben olyan témák kerültek felszínre, mint a lélek vagy a természet mibenléte, a vallás problémái és az erkölcs szerepe, bár ezeket soha nem rendezte a korszak filozófiai elvárása szerinti szisztematikus művekké. Leopardi "rendszertelensége" azonban csak látszólagos: műveit precíz logika, de legalább olyan mértékű költői érzékenység fogja át, amelyben egymásba folyik a képzelet és a rideg értelem világa, ahol egyszerűen elmosódik a tiszta és absztrakt filozófiai érvelés és a költészet közötti határvonal. Az értelem leleplezte végesség és a képzeletben otthonra lelő végtelen drámája adja Leopardi költő és gondolkodói mivoltának páratlan súlyát. Giorgio Ficara, Leopardi egyik modern kritikusa is éppen ezt a drámai szembenállást mutatja meg műveinek alapjában. Törekvése, hogy a filozófia és a költészet nyelve ismét egymásra találjon.
Az olasz irodalmi kritikai hagyományban a Francesco de Sanctistól Benedetto Croceig terjedő vonal tagadta Leopardi filozófiai rangját, és megállapításainak – szerintük – alig van komoly, számba vehető jelentése, eredetisége és mélysége. Ezzel szemben Giovanni Gentile vagy Adriano Tilgher autentikus és nagy filozófusként értékelik, noha Leopardi önmagában nem vizsgál ismeretelméleti vagy metafizikai problémákat. Hasonló álláspontra jut Nicola Abbagnano is Leopardi filozófiai helyzetét illetően. Emanuele Severino, jelenkorunk egyik legnagyobb filozófusa így nyilatkozott ebben a kérdésben: "Személyes véleményem az, hogy a jelenkori filozófia legnagyobb alakjáról van szó. Leopardi voltaképpen előkészítette a nyugati hagyomány destrukciójának alapjait, amelyet korunk legmeghatározóbb gondolkodói, mint Nietzsche, Wittgenstein és Heidegger vittek és fejlesztettek – de nem radikalizáltak – tovább. Sajnos el kell ismerni, hogy az irodalmi kritika – s itt nem akarom alulértékelni ezt a kulturális tevékenységet – alapvetően hozzájárult ahhoz, hogy Leopardi filozófiai jelentőségét árnyákba borítsa. A kritika anélkül mélyedt el Leopardi műveiben, hogy számot vetett volna azzal, hogy olyan szerzővel van dolga, aki a nyugat nagy filozófiai hagyományával, vagyis a görög gondolkodással folytatott párbeszédet."
A második világháború utáni kritika (Luperini, Binni, Timpanaro, Bosco stb.) főleg Leopardi „heroizmusára” és komor felszín mögötti értéktartalom feltárására koncentrált, amely olyan gondolkodást jelez, amely ugyan nem éri el a filozófiai rangot, de a morális cselekvés éltető és tápláló forrásává lesz. A legújabb kritika főleg stilisztikai kérdésekre irányul (Bigongiari, Getto stb.). Giovanni Ipavec szerint Leopardi filozófiai státuszának legnagyobb problémája, hogy alkalmaz ugyan filozófiai eszközöket, de ezt sohasem a racionális kritika részeként teszi, hanem éppen hogy saját negatív alapérzéseit erősítgeti meg vele. Általában soha nem azt vizsgálja, hogy egy kijelentésnek milyen érvényessége lehet, hanem azt, hogy mi minden igazolja: „az ítélet, ha analízis eredménye, akkor objektív és logikailag érvényes, ám ha megelőzi, akkor előítéletté változik, amely torzítja és eszközévé teszi amannak eredményeit.”
Ifjúkora (1798–1816)