bélyegkép|jobbra|350px|A Jugoszláv Bizottság, 1916-ban Párizsban, felső sor balról jobbra: Niko Županič, Ćiro Kamenarović, Milan Srškić, Nikola Stojanović, Franko Potočnjak, Jovo Banjanin, Frano Supilo, Dušan Vasiljević; alsó sor balról jobbra: Julije Gazzari, Pavle Popović, Ivo de Giulli, Bogumil Vošnjak, Ante Trumbić, Hinko Hinković, Ivan Meštrović, Josip JedlovskiOpća i nacionalna enciklopedija - Jugoslavenski odborArchive.org Dokumenti o postanku Kraljevine Srba, Hrvata i Slovenaca 1914-1919. Sabrao ih Ferdo Šišić. str. 84-85 (pdf, 20 MB!)
A Jugoszláv Bizottság () horvát, szlovén és szerb politikusok és osztrák-magyar emigránsok politikai testülete volt, amely az első világháború idején az osztrák-magyar uralom alatt álló délszláv területek Szerbiával és Montenegróval való egyesítéséért dolgozott. A politikai tevékenységet horvát emigránsok (Frano Supilo, Ante Trumbić, Ivan Meštrović és mások) indították el, akik 1914 szeptemberében tiltakoztak az antant hatalmaknál Isztriának és Dalmáciának Olaszország részére való átadása miatt, amit a délszláv országok egy állambal való egyesítésére vonatkozó terveik miatt elleneztek.
A szarajevói merénylet után egy korábbi megállapodás értelmében több prominens horvát személyiség, a horvátok és szerbek nemzeti egysége „új irányvonalának” követői emigráltak a szomszédos országokba. 1914 őszén Frano Supilo újságíró, Ante Trumbić, Hinko Hinković és Frano Potočnjak ügyvédek és Ivan Meštrović szobrász találkozott Rómában és bár nem kaptak felhatalmazást horvát népüktől, megegyeztek egy bizottság létrehozásában, amely a nemzeti összetartozás jegyében, „jugoszláv” néven a déli szlávok Ausztria-Magyarország uralma alól való felszabadításáért és Szerbiával egy közös Jugoszlávia államban való egyesüléséért tevékenykedik. Szándékukról tájékoztatták Nikola Pašićot, a niši szerb kormány miniszterelnökét, aki megörült a hírnek, mert ezzel a szövetségesek számára is tudatják, hogy a horvátok is egyesülésre törekednek Szerbiával. Pašić azonban azt tanácsolta, hogy ne „jugoszláv”, hanem „horvát” bizottságnak nevezzék magukat, a leendő államot pedig ne „Jugoszláviának”, hanem „Kiterjesztett vagy Nagy-Szerbiának" nevezzék. 1914. november 7-én a mostari szerbek vezetői, Nikola Stojanović és Dušan Vasiljević Pavlo Popović belgrádi professzorral Rómába érkeztek. Közülük az első kettőt, mint a precai szerbek képviselőit a római testület felvette Jugoszláv Bizottság körébe. 1915 februárjában csatlakozott hozzájuk a likai Jovo Benjanin és Milan Srškić szarajevói ügyvéd.
Az 1914. december 7-én Nišben a szerb nemzetgyűlés, valamint Sándor régensherceg ugyanezen hónap 28-án a hadsereghez intézett kiáltványában azonban a szerb nemzeti gondolatot és Nagy-Szerbia eszméjét hangsúlyozta. A római tanácskozók sajnálattal vették tudomásul, hogy a hivatalos Szerbia Pašićtyal az élén nem fogadja el a szerbek és horvátok nemzeti egységét, sem pedig a teljes egyenjogúsággal rendelkező közös államot, hanem csak a szerb népet és a szerb nemzeti gondolatot tartja szem előtt. Ennek ellenére úgy döntöttek, hogy folytatják munkájukat, abban a reményben, hogy a maguk szerbek, mint demokratikus nép elfogadják egy közös, demokratikus és a népek egyenlőségén alapuló állam gondolatát, amelyben szerbek, horvátok és szlovének valódi, törzsi, kulturális és vallási sajátosságaik megtartásának és fejlesztésének lehetőségével egyenlőek lesznek.
1915. január 26-án Frano Supilo aggodalmakkal telve indult Nišen keresztül Szentpétervárra, ahol március elején egy ügyes manőverrel megtudta, hogy a szövetségesek valóban Olaszországnak akarják adni a dél-szlovén területeket, az Isztriát, az egész horvát tengerpartot és Dalmáciát a szigetekkel egészen a Krka folyóig, míg Horvátország a tengerhez való fiumei kijutással független maradna. Amikor Pašić szentpétervári képviselőjén keresztül értesült Supilo információjáról, április 9-én Lj. Stojanović és A. Belić személyében szakértőket küldött Oroszországba egy beadvánnyal, amelyben azt kérte, hogy Szerbiának Dalmáciáért, amelyet nem kaphat meg Horvátországból, nevezetesen Likából, Krbavából és Szlavóniából adjanak kárpótlást. Míg Supilo csalódottan tért vissza Rómába, 1915. április 26-án a szövetségesek aláírták a londoni egyezményt az említett, Olaszországnak adandó engedményekkel, majd másnap Trumbić és a bizottság többi tagja elhagyta Rómát. 250px|bélyegkép|balra|A Jugoszláv Bizottság küldöttsége Washingtoban 1917-ben
A Jugoszláv Bizottságot hivatalosan 1915. május 30-án hozták létre Párizsban Ante Trumbić elnökletével, londoni székhellyel, valamint párizsi, genfi, szentpétervári és washingtoni irodákkal. A Jugoszláv Bizottság erőteljes propagandatevékenységet fejtett ki az egyesülés érdekében, amely magában foglalta Ausztria-Magyarország megdöntését és az Adria keleti partvidékének megvédését az olasz behatolástól. Az egyesülést Olaszország határozottan ellenezte, míg a Nikola Pašić vezette szerb kormány kétértelmű kapcsolatban állt a bizottsággal, és tevékenységét az osztrák-magyar uralom alatt álló délszláv területek Szerbiához való csatolása gondolatának megvalósítása irányába próbálta kamatoztatni, míg az Adriai-tenger egy részét Olaszországnak hagyta. A Jugoszláv Bizottság a szerb kormánnyal szembeni egyenlőtlen pozíciója miatt Frano Supilo 1916 júniusában kilépett a bizottságból, a kihirdetett korfui nyilatkozat pedig a horvát emigráció nagy részének elégedetlenségét váltotta ki, mert sértette az egyesülés általuk elkpzelt módját. Az antant előtt a Jugoszláv Bizottságnak nem sikerült elnyernie a legitim szövetséges népképviseleti testület státuszát, amihez elsősorban az olasz és a szerb ellenkezés járult hozzá, amely arra törekedett, hogy az egyesülést a szerb politika centralista céljainak megfelelően valósítsa meg. A Jugoszláv Bizottság horvát tagjai többnyire szabadkőművesek voltak.
A szerb kormány csak Ausztria-Magyarország összeomlása és a Szlovének, Horvátok és Szerbek Államának megalakulása után egyezett bele az 1918-as genfi nyilatkozat aláírásába, amely az egyenjogúságot volt hivatott garantálni. A szerb kormány azonban hamarosan megsértette a Nemzeti Tanáccsal és a Jugoszláv Bizottsággal kötött megállapodás alapelveit, amelyeknek nem volt kellő politikai ereje ahhoz, hogy végső soron szembeszálljon a horvát tengerpart nagy részének olasz megszállásával, és hogy befolyásolja az 1918 december elsejei egyesülés végrehajtását. A Jugoszláv Bizottság hivatalosan 1919 márciusában szűnt meg.
Előzmények A horvát délszlávizmus 150px|bélyegkép|jobbra|Pilar „Világháború és a horvátok” című művének címlapja A dinamikus német imperializmustól való félelmében Horvátország a 19. század utolsó évtizedeitől egyre inkább kételkedett saját ellenálló képességében, és egyre inkább a délszláv régió felé fordult, mint olyan jövőbeli közösség felé, amely biztosíthatja fennmaradását és szabad fejlődését. Ezen az alapon, különösen a 20. század elejétől, a szellemi elitben egyre erőteljesebben bontakozott ki a jugoszláv nemzeti ideológia, amely azon a felfogáson alapult, hogy a délszlávok egy nemzet, amelynek közös államban kell élnie. Az első világháború tapasztalatai szerint a német keleti terjeszkedéstől való félelem arányában ez az ideológia megállíthatatlanul terjedt, így a horvát nemzeti kérdés megoldásának ilyen megközelítésén kívül csak az érintettek szűk köre (mint Ivo Pilar) és csoportjai (mint a frankisták) maradtak.Hrvatska revija 2, 2004. - Ljubomir Antić: Prvi svjetski rat i Hrvati
A mai generáció politikai műveltsége és tapasztalata az unitarizmus forrását Horvátországon kívülre helyezi, és kizárólag a horvátokat tekinti áldozatainak. Ezért a dolgok másként történő megfogalmazása egy olyan történész számára, aki semmi áron nem hajlik a „revizionizmusra”, bizonyos kényelmetlenséget okoz. Ezt a legkönnyebb úgy eloszlatni, ha kimondjuk a szóban forgó politikai nézet egyik ellenzőjének véleményét. Erre a legalkalmasabb az említett Ivo Pilar, aki minden bizonnyal a délszlávizmus és az állami integráció legkövetkezetesebb tagadója volt a szláv Délvidéken. Pilar a dr. Juričić néven kiadott a „Világháború és a horvátok” (Zágráb, 1915) című könyvében ezt írja:
A horvát délszlávizmus nem volt öncélú. A félelem és más pszichológiai tényezők konstrukciójaként ez volt az alapja Jugoszláviának, amely formálisan a háború vége felé megerősödött, természetes, azaz etnikai jogok alapján (W. Wilson, V. I. Lenin) és azon téves feltevés alapján jött létre, hogy a délszlávok egy nemzet és hogy egy közös államban azzá is válhatnak.Az ilyen jugoszlávizmus egyik ideológusa Milan Marjanović volt, aki téziseit egy prospektusban Narod koji nastaje címmel fejtette ki. (Rijeka, 1913).Ugyanezzel a problémával foglalkozva Miroslav Krleža ezt írja: „A „nemzeti egység” a biztonsági együttható illuzionisztikus fokozásaként jelenik meg, egyetlen kvantitatív kifejezéssé alakul át számos illír, jugoszláv és negyvennyolcas hagyomány mentén. A szerb államgépezet mágnese romantikus piemonti távlatokat nyit meg új politikai távlatok előtt a Balkánon, és a szerb állam saját politikai (horvát) semmije előtti pánikból, osztrák szemszögből a fejek meleg háztetőjeként jelenik meg".
Szerbia megszállása A Szerb Királyság csak négy hónap sikeres hadviselés után, 1914. december 4-én az ún. niši nyilatkozatban jelentette be fő háborús célját, amelyben azt mondják, hogy „minden fel nem szabadított szerb, horvát és szlovén testvérünk felszabadításáért és egyesüléséért” küzd. Azt azonban nem árulták el, hogy ez a felszabadulás ugyanaz lesz-e, mint ami két évvel korábban a macedónokkal történt. Szerbia kormánya mindenesetre egyedüli szereplőként jelölte ki magát az ún. a jugoszláv kérdésben. 1915 végén és 1916 elején a központi hatalmak, Németország, Ausztria-Magyarország és Bulgária egyesített hadereje megtörte Szerbia és Montenegró ellenállását és megszállta az országot. A szerb hadsereg maradványait Albánián keresztül a szaloniki hadszíntérre szállították, a szerb kormány pedig a görögországi Korfu szigetére menekült.
A bizottság megalapítása 150px|bélyegkép|jobbra|Ante Trumbić a bizottság elnöke Az olaszországi horvát politikai emigránsok, Ante Trumbić, Frano Supilo, Ivan Meštrović és mások a titkos londoni szerződés után, amelyben az antant megígérte, hogy átengedi a délszláv területeket Olaszországnak (1915. április 26.), politikai kampányba kezdtek Ausztria-Magyarország összes délszláv népeinek erősebb délszláv képviselete létrehozása érdekében.. 1914. november 22-én megállapodtak a bosznia-hercegovinai szerb politikai emigránsok képviselőivel a Jugoszláv Bizottság létrehozásáról. A bizottság végleges megalakulására 1915. május 30-án került sor Párizsban, amikor az Ausztria-Magyarországot elhagyó szlovén politikusok is csatlakoztak a bizottsághoz. A bizottság elnökévé Ante Trumbićot választották, tagjai Frano Supilo, Ivan Meštrović, Hinko Hinković, Franko Potočnjak, Milan Marjanović, Nikola Stojanović, Dušan Vasiljević, Niko Županič, Gustav Gregorin, Bogumil Vošnjak és mások voltak. A bizottság székhelye London volt, irodái pedig Párizsban, Genfben, Petrográdban és Washingtonban létesültek. A Jugoszláv Bizottság a Habsburg Monarchiából származó délszlávok törvényes képviselőjének kiáltotta ki önmagát, aki önállóan határozta meg azt a küldetést, hogy Ausztria-Magyarország romjain Szerbiával vállvetve harcoljon egy délszláv állam létrehozásáért.Hrvatska enciklopedija (LZMK) Jugoslavenski odbor
A bizottság működése