Nareki Szent Gergely (klasszikus örményül Գրիգոր Նարեկացի, átírásban Grigor Narekac‘i vagy Grigor Narekatsi; latinul Gregorius Narecensis; kb. 945–951 – kb. 1003) örmény szerzetes, pap, vardapet – az örmény egyházi hagyomány tanító-teológusi címe –, teológus, szentírásmagyarázó, költő és misztikus. Életének csaknem egészét a Van-tó déli térségében fekvő Narek kolostorában töltötte. Az örmény középkori irodalom és lelkiség egyik legnagyobb alakja, akinek műveiben a bibliaértelmezés, a liturgikus költészet és a személyes imádság egységet alkot.
Fő műve az 1002-ben befejezett, 95 imádságból álló Մատեան ողբերգութեան (Matean ołbergut‘ean), magyarul Siralomkönyv vagy A bánat könyve, amelyet az örmény hagyományban röviden Nareknek neveznek. A mű egyszerre bűnbánati imakönyv, teológiai költemény és az emberi állapot egyetemes megszólaltatására törekvő irodalmi alkotás. Az örmény kéziratos és vallási kultúrában évszázadokon át a Bibliához mérhető tisztelet övezte, és nemcsak olvasták, hanem liturgikus, magánáhítati és gyógyító-védelmező célokra is használták.
Az Örmény Apostoli Egyház és a Katolikus Egyház egyaránt szentként tiszteli. Ferenc pápa 2015. április 12-én az egyetemes Egyház tanítójává (Doctor Ecclesiae Universalis) nyilvánította. A döntés ökumenikus jelentőségét az adta, hogy Gergely az Örmény Apostoli Egyház hagyományából származott, miközben teológiai és lelki örökségét a Katolikus Egyház is egyetemes értékűnek ismerte el.
Neve és az életrajzi források Az örmény Narekac‘i melléknév jelentése „nareki”, vagyis a Narek nevű településhez és kolostorhoz tartozó. A magyar szakirodalomban a Nareki Szent Gergely, ritkábban a Naregi Szent Gergely, Nareki Gergely és az orosz közvetítésű Nareki Gregorij alak is előfordul. A nyugati tudományos irodalomban a Gregory of Narek forma terjedt el.
Életéről kevés egykorú adat maradt fenn. A biztosabb támpontokat saját műveinek kolofonjai, apjának és tanítójának írásai, valamint a 12. századi kilikiai örmény hagyomány szolgáltatja. A későbbi életrajzok történeti adatokat és hagiográfiai motívumokat egyaránt őriznek, ezért születési és halálozási éve csak hozzávetőlegesen állapítható meg. A modern szakirodalom többnyire a 940-es évek közepére vagy a 950 körüli évekre teszi születését, halálát pedig rendszerint 1003 körülre; egyes régebbi munkák 1010 körüli dátumot adnak.
Élete és történeti környezete Vaspurakan és a nareki iskola bélyegkép|balra|A nareki kolostor az 1900 körüli években. A templomegyüttes a Van-tó déli vidékének fontos szerzetesi és oktatási központja volt.
Gergely a 10. századi Vaspurakan királyság kulturális környezetében élt. A Van-tó körül fekvő, az Arcruni-ház uralma alatt álló ország a 9–10. században politikai önállóságot és jelentős építészeti, szerzetesi és irodalmi fellendülést élt át. Aghtamar szigetén felépült a Szent Kereszt-templom, és a térség egy időre az örmény katholikoszok székhelyévé is vált. Ebben a közegben alapították meg a 930-as években Narek kolostorát, amely rövidesen a bibliai, patrisztikus, nyelvi és aszketikus képzés egyik fontos műhelyévé fejlődött.
A „nareki iskola” nem csupán földrajzi megjelölés. A modern kutatás e néven foglalja össze Gergely apja, Khoszrov Andzevaci, tanítója, Anania Narekaci és Gergely egymással összefüggő szellemi hagyományát. Khoszrov főként a liturgia magyarázatával, Anania az erkölcsi és aszketikus neveléssel, Gergely pedig a költői imádság és a bibliai képek révén fejtette ki tanítását. E folytonosság miatt a kutatók elvetették azt a korábbi képet, amely Gergelyt előzmények nélküli, magányos lángelmeként ábrázolta: művészete a korábbi örmény és görög patrisztikus hagyományra, a kolostori liturgiára és a nareki közösség oktatási gyakorlatára épült.
Családja és neveltetése Apja, Khoszrov Andzevaci világi előkelőből lett egyházi személy, majd Andzevatsik püspöke és teológiai író. Anyja korán meghalt. Gergelyt és testvérét, Hovhannest gyermekkorukban Narek kolostorába adták, ahol anyai rokona, Anania Narekaci apát nevelte és oktatta őket. Anania a kolostor alapító nemzedékének meghatározó alakja volt, akinek műveiben a belső és külső ember összhangja, a lelki megkülönböztetés, a könnyekkel kísért imádság és a megtérés központi szerepet kapott. E témák Gergely későbbi munkásságában, különösen a Siralomkönyvben, új költői és teológiai formában jelentek meg.
Gergely szerzetesi fogadalmat tett, pappá szentelték, és vardapetként tanított. Az örmény egyházi szóhasználatban a vardapet nem pusztán művelt szerzetest jelentett, hanem a Szentírás értelmezésére, prédikálásra és teológiai oktatásra felhatalmazott tanítót. A Kommentár az Énekek énekéhez 977-es kolofonjában Gergely már papként és „Khoszrov püspök fiaként” nevezi meg magát. Élete hátralévő részét is Narekben töltötte: tanított, liturgikus költeményeket és kommentárokat írt, valamint részt vett a kolostori közösség imádságos életében.
A tondrakiánus vita A 10. századi örmény egyházi élet egyik konfliktusát a tondrakiánusnak nevezett vallási csoportokkal kapcsolatos vádak és eljárások jelentették. A fennmaradt források többnyire ellenfeleik művei, ezért pontos tanításaik és szervezetük rekonstrukciója vitatott. Az örmény egyházi hatóságok heterodox mozgalomként kezelték őket, és különösen egyháztani, szentségi és fegyelmi nézeteiket kifogásolták. A „tondrakiánus” elnevezés idővel polemikus vádcímkévé is válhatott, amelyet nem kizárólag egy jól körülhatárolható közösség tagjaira alkalmaztak.
Gergelynek tulajdonítják a ktchavi kolostor apátjához intézett Hitvalló levelet, amelyben elhatárolódott a vele szemben felhozott tondrakiánus gyanútól. A levél nem egyszerűen egy „eretnekségellenes értekezés”: egyúttal Gergely saját egyházi hűségének, a látható egyházi közösségnek, a liturgiának és a szentségi gyakorlatnak a védelme. A konfliktus történeti értelmezésekor a korszerű kutatás megkülönbözteti Gergely önvédelmét, az egyházi ellenfelek vádjait és a mozgalomra vonatkozó későbbi, gyakran ideologikus magyarázatokat.
Halála és sírja A Siralomkönyv kolofonja szerint Gergely 1002-ben fejezte be fő művét; halálát általában a következő évre vagy a 11. század első évtizedére teszik. A nareki kolostorban temették el, sírja fölé kápolnát emeltek. A hely évszázadokon át zarándokhely volt. A kolostor az örmény népirtás idején elnéptelenedett, épületei pedig a 20. század folyamán elpusztultak.
Művei Gergely műveinek korpusza bibliai kommentárokat, liturgikus himnuszokat és ódákat, dicsőítő beszédeket, homíliákat, leveleket és imádságokat foglal magában. A korábbi szócikkekben olykor neki tulajdonított ókori vagy hellenisztikus műfordításokat a mérvadó modern műjegyzékek nem sorolják hiteles művei közé; ez az adat valószínűleg más középkori örmény szerzőkkel való összetévesztésből ered.
Kommentár az Énekek énekéhez Gergely legkorábbi biztosan datált nagyobb műve a 977-ben, Gurgen Arcruni herceg kérésére írt Kommentár az Énekek énekéhez. A kolofonból kitűnik, hogy a szerző fiatal papként vállalkozott a mű megírására. Értelmezése az Énekek éneke szerelmi költészetét nem tagadja vagy becsmérli, hanem annak szó szerinti képeit az isteni szeretet, Krisztus és az Egyház, valamint a lélek Istennel való kapcsolatának tágabb összefüggésébe helyezi.
A kommentár fő patrisztikus támpontja Nüsszai Szent Gergely műve. Robert W. Thomson összehasonlító vizsgálata szerint Nareki Gergely nem egyszerűen lefordította vagy kivonatolta elődjét: átfogalmazta értelmezéseit, más görög és örmény szerzők párhuzamait is felhasználta, és saját korának örmény egyházi kérdéseire alkalmazta a szöveget. A mű ezért egyszerre tanúja a görög patrisztika örmény recepciójának és a középkori örmény bibliaértelmezés önállóságának.
Himnuszok, ódák és dicsőítő művek Gergely költői művei végigkísérik az örmény liturgikus évet. Írt a Krisztus születéséről, a megkeresztelkedésről, a feltámadásról, a színeváltozásról, a mennybemenetelről, a pünkösdről, az Egyházról, a Szent Keresztről és az Istenszülőről. Himnuszai és ódái nem pusztán irodalmi olvasmányok voltak: énekelt szövegek, amelyek a bibliai eseményt a liturgikus „ma” jelenvaló eseményeként szólaltatták meg.
A dallamoknak csak töredéke maradt fenn. Egyes kéziratok az örmény khaz-neumákkal jelölték az ének módját, a későbbi zenei hagyományt pedig többféle lejegyzés és szájhagyomány őrizte meg. Haig Utidjian kutatásai szerint a Gergelyhez kapcsolt ódák története a középkori neumás kéziratoktól a Limondzsian-féle örmény hangjegyírásig és a modern liturgikus előadásig követhető.
További fennmaradt munkái közé tartozik az Aparank szent keresztjének története és dicsérete; az apostolokról, Niszibiszi Szent Jakabról és Világosító Szent Gergelyről írt magasztaló beszédek; az Istenszülőhöz intézett dicsőítés; a Jób könyve 38–39. fejezetéhez kapcsolódó magyarázat; valamint a tondrakiánus vádra válaszoló levél.
A Siralomkönyv bélyegkép|Az 1173-ban készült kilikiai Siralomkönyv-kézirat, amelyet Lambroni Nerszesz megrendelésére másoltak. A Matenadaran gyűjteménye.
Gergely fő művének klasszikus örmény címe Մատեան ողբերգութեան (Matean ołbergut‘ean, „a siralom könyve”). A 95 egységet az örmény szöveg bannak, vagyis beszédnek, igének, fejezetnek nevezi; visszatérő alcímük „Beszéd Istennel a szív mélyéből”. A művet ezért Imádságok könyve, Beszélgetés Istennel a szív mélyéből, illetve egyszerűen Narek címen is ismerik. A szerző 1002-ben fejezte be, közvetlenül élete végén; a kolofon testvére, Hovhannes közreműködését is említi.
A könyv szerkezete nem követ egyetlen lineáris értekezést. A bűnvallomás, a könyörgés, a bibliai parafrázis, a dogmatikai elmélkedés és a himnikus dicsőítés váltakozik benne. A beszélő egyszerre konkrét szerzetes és egyetemes emberi hang: saját vétkeit sorolja, de az egész emberiség törékenységét is magára veszi. A túlzó önvád ezért nem pusztán önéletrajzi adalék. Retorikai és aszketikus eszköz, amely a bűn felismerésétől az isteni irgalomba vetett bizalomig vezeti az olvasót.
A mű központi feszültsége az ember önmagában tapasztalt elégtelensége és Isten változhatatlan irgalma között áll fenn. Gergely újra meg újra bibliai alakok – Dávid, Péter, a tékozló fiú, a vámos és a jobb lator – történetéhez fordul. A bűnbánat nem reménytelenségbe torkollik, hanem Krisztus megváltó művére és a kegyelemre irányul. A mű gyakran megszólítja az olvasót is, és azt kívánja, hogy a későbbi nemzedékek saját imájukként használják szavait.
A Siralomkönyv egyes fejezetei a krizma, a keresztség, az Eucharisztia, az Egyház, a nagypéntek, az éjszakai zsolozsma és a feltámadás témáit fejtik ki. Más részek az imádságot „szavak vértelen áldozataként” ajánlják fel. A könyv így nem választható el az örmény liturgia és a szentségi élet közegétől, még akkor sem, ha személyes hangja a különböző korok és felekezetek olvasói számára is közvetlenül megszólalónak bizonyult.
Teológiája és lelkisége Szentírás, liturgia és a vardapeti szerep Roberta Ervine szerint Gergelyt nem elsősorban modern értelemben vett „magánköltőként”, hanem vardapetként kell olvasni. Műveinek alapja a Szentírás tanulmányozása és a liturgiában való részvétel; költői formája e két gyakorlatot közvetíti. A bibliai idézetek nem díszítő elemek: az imádkozó hangja állandó párbeszédben áll a zsoltárokkal, a prófétákkal, az evangéliumokkal és Pál apostol leveleivel.
A Siralomkönyv az olvasót vagy hallgatót társszerzővé teszi abban az értelemben, hogy Gergely imáját saját helyzetére alkalmazhatja. Ez magyarázza a mű liturgikus és magánáhítati használatát, valamint azt, hogy az örmény hagyományban nem pusztán irodalmi klasszikusként, hanem imádkozott szövegként öröklődött tovább.
Bűnbánat, irgalom és emberkép