Frano Supilo (Cavtat, 1870. november 30. – London, 1917. szeptember 15.) horvát újságíró, politikus és publicista volt. 1895-ben a Jogok Pártja élére választották. A pártszakadás után Josip Frank ellen lépett fel, és kiállt a hazafias mozgalom mellett. Ő indította el a Crvena Hrvatska folyóiratot, melynek 1899-ig főszerkesztője volt. Ebben dolgozta ki Dalmácia Horvátországgal való egyesülésének politikai gondolatát, és Ante Trumbić mellett hamarosan a dalmát liberális jobboldal legkiemelkedőbb képviselője lett.
Az „új kurzus” politikájának egyik kezdeményezője volt, a fiumei és zárai határozatok elfogadását leginkább szorgalmazó politikusok közé tartozott. Svetozar Pribićevićtyel együtt 1905-ben megalapította a horvát–szerb koalíciót, amely a következő évben megnyerte a választásokat, és Supilót beválasztották a horvát parlamentbe. 1909-ben az opportunista vezetéssel való nézeteltérés miatt kilépett a pártból. A többség centralista felfogásával szembeni nézeteltérései miatt 1916-ban kilépett a Jugoszláv Bizottságból, és önállóan folytatta a délszláv népek felszabadítását és föderalista alapon történő egyesítését célzó tevékenységét.Enciklopedija LZMK: Frano Supilo, hozzáférés:2013. november 17.
Élete Ifjúkora Frano Supilo 1870-ben született Cavtatban, gazdag családban, apja Ivo Supilo, anyja Mara Guljemović volt.moljac.hr: Frano Supilo, (u međumrežnoj pismohrani archive.org 10. lipnja 2015.), hozzáférés:2017. április 10. Dubrovnikban tanult, ahol már 1885-ben gimnazistaként Rudolf trónörökös 1885-ös Dubrovnikba érkezése alkalmából részt vett az osztrák politika elleni tiltakozásokon. Mivel iskolatársaival kifütyülték a trónörököst, az Osztrák–Magyar Monarchia minden iskolájából kitiltották. Később a megszerzett engedéllyel még elvégezte a polgári iskola negyedik osztályát, de a szegénység miatt a gimnáziumba nem iratkozhatott be, így szülei a Dubrovnik melletti Gruž alsófokú tengerésziskolájába íratták be. Az iskolai hatóságokkal való konfliktus miatt azonban abból az iskolából is kizárták. Ezt követően beiratkozott a mezőgazdasági iskolába. Gružban végezte el a mezőgazdasági iskolát, majd vándortanári állást kapott. A dubrovniki Crvena Hrvatska (1890–1899) jobboldali társadalmi-politikai lap alapítójaként és főszerkesztőjeként lépett be a politikai életbe, és Dalmácia Horvátországgal való egyesüléséért küzdött. Supilo nagy szerepet játszott a közvélemény megváltoztatásában, ami a választások során a 19. század nyolcvanas éveiben a bécsi udvar favoritizmusa és a horvát pártok bénultsága, valamint a választási manipulációk miatt a dubrovniki önkormányzatban hatalomra került olasz-szerb koalíció bukásához vezetett. 1895-ben a Jogok Pártja élére választották. A pártszakadás után Josip Frank ellenében politizált és kilépett a pártból.
Ezután az ottani horvát olvasókör köré csoportosuló horvát hazafiak a Fiume melletti Trsatba hívták. A fiatal és ambiciózus Supilo sikeres karriert futott be Fiuméban.Penzići Rijeka, Hrvatska čitaonica Trsat, hozzáférés: 2013. április 12. Így 1900-tól a dalmát jogok biztosaként Fiuméban tevékenykedett, és az általa szerkesztett újságon (Novi list, 1907-től Rijeka novi list) keresztül próbálta befolyásolni a horvát politikát, a délszlávok politikai együttműködése felé orientálva azt. Az új kurzus politikájának megfelelően, amely felé az újonnan alapított Horvát Jogpártot irányította, szorgalmazta az Ausztria-Magyarország többi népével történő megállapodást a fenyegető németesítéssel szemben.
A horvát-szerb koalíció vezetőjeként Supilo Trumbić és Josip Smodlaka mellett az új kurzus politikájának egyik kezdeményezője volt, akinek elévülhetetlen érdemei voltak 1905-ös fiumei határozat elfogadásában (valójában ő volt az értelmi szerzője) és a horvát-szerb koalíción alapuló kormány megalakításában. Supilo életének fiumei és zágrábi szakaszát csak a JSZK felbomlása után a történelmi távlatból megjelent tanulmányok és könyvek tárgyalták komolyan és elfogulatlanul - vagyis addig a tevékenységének ezt az időszakát csak sablonosan, mint egy régóta áhított és (főleg a kommunista Jugoszláviában) a horvátok és szerbek közös államának létrehozásáról szóló álom érdekében végzett tevékenységet kezelték. Jó példa Supilo politikai tevékenységének közelmúltbeli értékelésére a Kolo folyóiratban 1998-ban megjelent rövidebb értekézések sorozata, melyek lényege röviden: Supilo két ponton fordult el radikálisan a hagyományos jobboldali politikától: ideológiai és pragmatikus-politikai téren.
Ideológiai szinten Supilo a felpuhult jugoszláv unitarizmus hívévé vált (amiért egyébként horvát nemzeti körökben legtöbbször megbélyegezték, sőt démonizálták). Supilo véleménye (amit az akkori horvát és szerb értelmiség jelentős része is osztott) az volt, hogy a horvátok és a szerbek (akikhez később a szlovének is csatlakoztak) egy három törzsből álló nemzet – tehát nem három nemzet, hanem egy jugoszláv nemzet, három névvel. Ez a modern szempontból szokatlan elképzelés a horvátok (kisebb mértékben a szerbek és szlovének – nem beszélve a macedónokról, bosnyákokról és montenegróiakról) nemzeti kikristályosodásának késedelme és a szerbek és horvátok területi keveredésének, valamint annak a ténynek az elfogadása volt, hogy horvát és a szerb irodalmi nyelvek társalgási szinten rendkívül közel állnak egymáshoz, és megértik egymást. Ez a gyakorlatban a horvát–szerb koalíció létrejöttét jelentette, amelynek létrejöttével a szerbeket de facto – a történelemben először – politikai nemzetként ismerték el Horvátországban.
Még erősebb fordulatot jelentett a koalíció és Supilo tárgyalása az Osztrák-Magyar Monarchia magyar és olasz politikusaival. Post festum, ez a lépés rendkívül bátornak, innovatívnak és - teljesen hiábavalónak minősíthető. Supilo a hagyományos horvát ellenfeleket, akik horvát földeket követeltek (olasz irredensták és magyar nacionalisták), a bécsi udvarral fennálló átmeneti feszültségüket felhasználva igyekezett horvát szövetségesekké alakítani a monarchia általános demokratizálódásáért vívott harcban, amelyben – ez volt a véleménye – minden nemzet győztes lesz. Ám tévedett az értékelésében: az olasz és a magyar imperializmus olyan mélyen gyökerezett e nemzetek nemzeti elitjének tudatában, hogy a megváltoztatásukhoz világháborúkra volt szükség.
A szerb nacionalizmust illetően Supilo nem értékelte reálisan a szerb területi követelések makacsságát és hajthatatlanságát, melyek gyakorlatilag egész Bosznia-Hercegovinára és Horvátországra kiterjedtek abban az időszakban. A következő 1906-os választásokon, amelyeken a koalíció győzött, Supilót a horvát parlament, a Szábor tagjává választották, és ő lett a koalíció vezetője. Amikor a magyar országgyűlés 1907 tavaszán elfogadta a vasúti szabályzatot, amellyel a magyar nyelvet a horvátországi vasutakon is hivatalos nyelvvé tették, Supilo a magyar parlamentet akadályozó akciókba vezette a horvát ellenzéket, és kemény kampányt folytatott a horvátországi vasutak ellen. Támadta a félig magyar származású Rauch Pál horvát bánt, és alapvető alkotmányos kérdéseket vetett fel Horvátország helyzetével kapcsolatban. Radikális hozzáállása összeütközésbe hozza a koalíció vezetésével, amely az óvatosabb politikát pártolta, nehogy elveszítse a hatalomba való visszatérés lehetőségét.
Supilo arra törekedett, hogy Horvátország az Ausztria-Magyarország délszlávjainak élére álljon az egyesülésükért vívott harcban – míg a koalíció szerb része, valamint a kompromisszumra hajló horvát tagok egy része a horvát nyelvnek a Szerb Királyságéval történő harmonizálása mellett foglalt állást, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy Horvátországot a szerb politikai csapdája felé terelték. A Monarchia a szerb köztisztviselőinek politikai pere, a felségárulási per idején, 1909-ben, amelyet a Bécsi Bíróság kezdeményezett azzal a céllal, hogy megismételjék a Bosznia-Hercegovina 1908-as annektációs válságát, Supilo a horvát-szerb megegyezés megőrzése érdekében, valamint a fiumei és a zárai határozatban elfogadott elvek alapján amellett állt, hogy a horvátok támogassák a fenyegetett szerbeket.
Hozzáállása éles reakciót váltott ki osztrák körökben, a koalíció által kezdeményezett Friedjung-perben résztvevők pedig megpróbálják kompromittálni és politikailag ellehetetleníteni Supilót. Így 1909-ben Zágráb központjában a frankisták egy csoportja tettleg bántalmazta Supilót, Pribićevićet, Banjanint és Budisavljević újságírót. Bár az ellene felhozott rágalmakat a tárgyaláson leleplezték, Supilo, hogy helyzetét enyhítse, kilépett a koalícióból. A koalíció ezután megegyezett a folyamat kompromisszumos megoldásával, ami Rauch bán bukásához, de a koalíció paktumához is vezetett az újonnan kinevezett Nikola Tomašić bánnal. Ettől kezdve a monarchia összeomlásáig és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság létrejöttéig (1918) a koalíció az akkori kor legbefolyásosabb és legfürgébb horvát pragmatikus politikusa, a unitarista gondolkodású horvátországi szerb politikus, Svetozar Pribićević eszközévé süllyedt, akinek elsődleges célja az volt, hogy bármi áron kivárja a KuK Monarchiák összeomlását és a Szerbiával való egyesülést. Supilo elítélte a koalíciós vezetés opportunista politikáját, mert úgy vélte, hogy az kompromittálja Horvátországot, és megakadályozza, hogy az egyesülésért folytatott küzdelemben Szerbiával egyenrangú tényezővé váljon. Ebben teljesen igaza volt – de Pribićevićnek nem az volt a célja, hogy Horvátország egyenlő tényező legyen a jövőben elképzelt délszláv államban.
A Jugoszláv Bizottság A szarajevói merénylet után az Olaszországba menekült Supilo, Ante Trumbićcsal és Ivan Meštrovićcsal együtt akciót indított az Ausztria-Magyarország területén élő horvátok, szerbek és szlovének felszabadításáért, valamint Szerbia és Montenegróval való egyesüléséért, valamint részt vett a Jugoszláv Bizottság megalakításában. Megpróbálja megnyerni a háromoldalú egyezmény kormányait egy jugoszláv állam létrehozására, amely magában foglalná az összes déli szlávok által lakott régiót. Az 1914-1915-ös bordeaux-i, londoni és petrográdi küldetései során Supilo kiállt Olaszország adriai imperialista törekvései ellen, és kompromisszumos megoldást szorgalmazott az adriai kérdésben. Miután felfedezte a titkos tárgyalásokat, amelyeket a központi hatalmak folytatnak Olaszországgal, erőteljes hadjáratot indított az adriai horvát és szlovén régiók Olaszországnak való feláldozása ellen. Supilo a délszláv népek egyesítésének demokratikus módját és nemzeti egyenlőségüket szorgalmazta, és szövetségi rendszer bevezetését javasolta a leendő jugoszláv államban. Nézetei miatt összeütközésbe került az akkori szerb miniszterelnökkel, Nikola Pašićtyal, a Nagy-Szerbia eszme reálpolitikai főszereplőjével, valamint a Jugoszláv Bizottság megalkuvó és politikailag éretlen többségével is. Emiatt (1916. június 5-én, tettét nyilatkozattal indokolva) kilépett a bizottságból. További munkája során Supilo az antant hatalmait igyekezett meggyőzni (petíciói és memorandumai brit, olasz és orosz politikusokhoz, Greyhez, Sonninhoz és Sazonovhoz) a horvátok helyzetének javítására, illetve a délszláv probléma, a nemzeti egyenlőségen alapuló jugoszláv kérdés teljes megoldására.
Halála