A gall háborút C. Iulius Caesar Kr. e. 58 és 50 között vívta kelta és germán törzsek ellen, főként a mai Franciaország területén. A harcok végére az egész térség behódolt Rómának. Caesar óriási vagyonra és támogatottságra tett szert, mely lehetővé tette, hogy legyőzze szövetségesből lett riválisát, Cn. Pompeius Magnust és életfogytiglani diktátorrá (dictator perpetuo) váljon.
Kr. e. 58-ban a helvétek törzse nyugatra kezdett mozogni, veszélybe hozva ezzel más közösségeket. Caesar benyomult a térségbe és legyőzte őket a bibractei csatában, ami után haza kellett térniük. Ezután Róma ottani szövetségeseinek védelme ürügyén megtámadta a Galliában élő szvébeket. Ariovistus királyuk vereséget szenvedett és visszavonult Germániába. A következő két évben felmorzsolta a belga és tengermelléki törzseket, melyek ellenezték autoritását. Eközben legátusa és a triumvir fia, P. Licinius Crassus lefegyverezte az aquitanus törzseket. Kr. e. 56 végére a Köztársaság népe elhamarkodottan már Gallia letérdelését ünnepelte. Caesar is másfele fordította figyelmét: hidat vert a Rajnán, hogy rövid időre átkeljen megfélemlíteni a germánokat, emellett kétszer is partra szállt a Brit-szigeten. Egyik helyen sem tudott tartós uralmat teremteni, pedig utóbbiban a helyiek Cassivellaunus király alatt egyesült erejét is felülmúlta, még a Temzénél is tovább haladva. Mint kiderült, Gallia felett sem volt még szilárd a hatósága, ugyanis a népségnek egyáltalán nem tetszett önállóságuk elvesztése. Kr. e. 54-ben a belgák Ambiorix vezetésével csapdába csaltak és egytől egyig megsemmisítettek másfél légiót. Egy másikkal kis híján ugyanez történt. A rómaiellenes Indutiomarusnak sikerült a saját közösségében döntő vezetést szereznie. Róma gyorsan újakat, még többet is állított az elvesztettek helyére. Caesar és kitűnő alvezére, T. Labienus sikeresen szembeszálltak az ellenállókkal: Indutiomarust levadászták, Ambiorix nincstelenné vált menekülés közben. Caesar visszavett kegyelmes attitűdjéből, népirtásokkal torolta meg a hűtlenséget. A függetlenségi mozgalom azonban Kr. e. 52-ben újra fellángolt Vercingetorixszel és az arvern törzzsel az élen. A gallok korai vereségei, mint Avaricum elvesztése csak kierőszakolták az összefogást. A gergoviai csatában elért jelentős győzelmük után a törzsek túlnyomó többsége, még az eddigi szövetségesek nagy része is, a rómaiak ellen fordultak. A döntő mérkőzés Alesia körül folyt. Caesar két falat építtetett, egyfelől a város ostromlására, másfelől a felmentősereg feltartóztatására. Katonái és erődítményei kiállták a két oldalról érkező rohamokat, így az éhező várvédők nem tudtak mit tenni: Vercingetorix megadta magát. Fontos csoportok még folytatták az ellenállást, de hamarosan az utolsó szikrák is kialudtak, Róma fennhatósága pedig konszolidálódott.
A háború eredményeképp a határ kitolódott a Rajnáig. Caesar hatalmas presztízst nyert és nagy vagyont halmozott fel. A következő évre a hadvezér politikai pozíciója súlyosan megromlott, mivel M. Licinius Crassus és Cn. Pompeius Magnus elvtársai közül Crassus halott volt, Pompeius pedig az optimaták unszolására azok mögé állt és elkezdte kiszorítani őt. Caesar, mielőtt helytartói megbízatása lejárt volna, harcedzett katonáit a Rubiconon keresztül átvezette Itáliába, ezzel kirobbantva a római polgárháborút és megszerezve magának az egyeduralkodói szerepet. Augustus császársága alatt, Kr. e. 27-ben Gallia provinciává vált, az ekkor született Római Birodalomnak rengeteg jövedelmet és több császárt adott. Ókori források bélyegkép|Első oldala Arnold Pannartz és Canrad Sweynheym 1469-es Rómában kiadott változatának a Feljegyzésekről|234x234px|balra A legfontosabb forrás a galliai háborúról a Feljegyzések vagy Kommentárok Caesartól, azaz a Commentarii de bello Gallico. A mű Kr. e. 50-ben vagy később, a Commentarii de bello civilivel egyszerre került publikációra és nyolc könyvből áll. Az első hetet maga a hadvezér, az utolsót legátusa, A. Hirtius írta. A Feljegyzések szakszerű és lehetőleg igaz elbeszélése az eseményeknek közvetlen obzerválójuktól, aki egyes szám harmadik személyben hivatkozik magára. A hadvezér legátusaihoz írt levelei és a szenátushoz írt jelentései képzik az alapját. A kortársak általában pozitívan értékelték, dicsérve kendőzetlenségét. Az egyetlen fennmaradt kortársi bírálat C. Asinius Polliotól való, aki úgy vélte Caesar feledékenységből vagy szándékosan pontatlanul írt, noha lehet inkább a polgárháborúról szóló írásait kritizálta.
L. Cassius Dio, a Kr. u.-i 229-es év konzulja Római történelem című 80 könyves munkáját több, mint 20 évig írta. A maga korában ez volt a kanonikus mű. Hiteles és forrásai széles körből merítettek. Bár nem ad Caesar életpályájáról általános értékelést, olyan részleteket közöl, melyeket más íróknál nem találunk meg. A Plutarchos (L. Mestrius Plutarchus) által írt Párhuzamos életrajzokban Nagy Sándoréval párban biográfia áll Caesarról. C. Suetonius Tranquillius is írt egyet, a Caesarok élete című művében.
Háttér
Róma bélyegkép|303x303px|Cn. Domitius Ahenobarbus harmadik emléktáblája a római Neptunus templomból, mely két korabeli katonát mutatA római hadsereg ütőképességét C. Marius katonai reformjainak köszönhetjük. Úgy küszöbölte ki azt a problémát, hogy nem állt rendelkezésre elég besorozható ember, hogy bevette a seregébe az önkéntesen jelentkező szegényeket, akik nem tudtak gondoskodni saját ellátásukról. A nincsteleneknek a katonai szolgálat megélhetést és társadalmi felemelkedést ígért. A harcosok ettől kezdve meghatározott zsoldot és ellátást kaptak, s tizenhat évnyi szolgálat után földjuttatásra tarthattak igényt. A katonák ezentúl nem azt várták, hogy visszatérhessenek földjükre, hanem azt, hogy mikor lesz a következő hadjárat. Az új modell lehetővé tette az alaposabb kiképzést. Marius szervezeti módosításokat is végbevitt. A manipulusos rendszert elvetette, a légiókat inkább 10 cohorsból állította fel, melyek egyenként 600 embert foglaltak magukba. A cohorsok hatékonyabbak voltak nagyobb számú seregek letiprására és önállóan is gyorsan tudtak mozogni.
A Marius és L. Cornelius Cinna által vezetett néppárti frakció hosszú dominanciáját a római politikában L. Cornelius Sulla Kr. e. 83-82-ben megdöntötte: a Hellászban győzedelmes seregével partra szállt Itáliában, majd a kapunál lefojt véres csata után bevonult a fővárosba. Sulla oldalán az optimaták két másik legkiemelkedőbb alakja Pompeius és Crassus voltak, akik mindig is féltékenyek voltak egymásra. Itt indult be igazán pályafutásuk: előbbi megszerezte „nagy” jelentésű cognomenjét, utóbbi pedig hírhedten nagy vagyonát. Sulla visszavonulása után segítettek a rendszerének felszámolásában, a harmadik rabszolgaháborút, avagy a Spartacus-felkelést leverő seregeket ők ketten vezették, és Kr. e. 70-ben konzulok lettek. Pompeius három évvel ezután nagyon széles körű felhatalmazást kapott, hogy törje meg a kalózok tengeri uralmát. Ezt mindössze három hónap alatt elvégezte. A harmadik mithridatészi háborúban ismét fő szerepet kapott, ugyanis L. Licinius Lucullust katonái faképnél hagyták. Befejezte a háborút és két új provinciát alakított: Bithynia et Pontust, illetve Syriát.
Rómában ezalatt a néppárt ereje nőtt és közelebb került Crassushoz, aki vagyona és szónoklásai révén egyre nagyobb befolyásra tett szert a közéletben. Caesar, részben Mariusszal és Cinnával való rokoni kapcsolatai miatt (Iulia nevű nénje Marius felesége volt, Cinna Cornelia nevű lánya pedig az övé), a plebejusok bálványa lett. Crassus és Caesar segítettek a P. Servilius Rullus néptribunus által Kr. e. 64-ben előterjesztett földtörvénytervezet kidolgozásában, melyet azonban a következő évben M. Tullius Cicero konzul leszavaztatott az urbánus lakosság érdektelenségét kihasználva. A Catilina-féle összeesküvést, mely az elszegényedett nemességből kiindulva tervezte erőszakosan átvenni a hatalmat, anyagilag támogatták, de igyekeztek a háttérben maradni. Ezért miután a konspiráció lebukott és főszervezőit Cicero kivégeztette, nem is sikerült rájuk bizonyítani semmit.
Caesar Kr. e. 63-ban pontifex maximusként és praetorként, 61-ben pedig Hispania Ulterior propraetor kormányzójaként szolgált. A tartomány gazdasági életét eligazította és sikeres csatákat vívott, emellett a maga pénzügyi helyzetét is rendezte. Tudni illik oltári nagy összegeket költött maga és a nép szórakoztatására. Pompeius Kr. e. 62-ben tért vissza a keletről, Caesar pedig 60-ban a nyugatról. Előbbi, amint megérkezett Brundisiumba, az etikett szerint önként elbocsátotta katonáit, majd a város határánál egyszerű polgárként megvárta, hogy a szenátus elfogadja diadalmenetét. Előtte ilyen szigorú és lojális magatartást csak legendás időkből lehetett hallani. Önzetlenségének eredménye annyi lett, hogy az érkezésétől feszült hangulat eloszlott és a politikusok más elintéznivalókra fordították figyelmüket.
Caesar, látván kollégája kiszorítottságát, nagyszabású érdekszövetséget alakított: kibékítette őt Crassusszal és titokban megegyeztek, hogy összehangolják politikai tevékenységüket, egymásnak kedvezve. Ekképpen létrejött az első triumvirátus. Caesar egyből magára vállalta Pompeius követeléseinek teljesítését, amennyiben Kr. e. 59-ben konzul lesz. Házasságokkal is erősítették viszonyukat: Pompeius elvette Caesar lányát, Iuliát, az pedig Pompeius egyik tekintélyes pártfogójának (L. Calpurnius Piso Caesoniusnak) lányát, Calpurniát.
Miután megválasztották, nagy tömeget gyűjtött össze szövetségeseivel, hogy kikényszerítse a törvényjavaslatok igenlését. Konzultársát és a szenátusi frakció jelöltjét, M. Calpurnius Bibulust, illetve M. Porcius Cato Uticensist eltávolították a helyszínről, mielőtt szóhoz jutottak volna. A ratifikáció megtörtént, sőt Caesar szabad kezet kapott, mert a megfélemlített Bibulus elvonult a nyilvánosság elől. Egy sor intézkedést vitt át, mely csökkentette a szenátus befolyását.
P. Vatinius néptribunus indítványozására konzulátusának lejártakor öt évre proconsulként megkapta Gallia Cisalpina és Illyricum tartományokat. Felhatalmazták. hogy három légiót irányítson és saját legátusokat helyezzen élükre. Kr. e. 59-ben halt meg Q. Caecilius Metellus Celer, Gallia Narbonensis helytartója, Pompeius és Crassus nyomására átvehette ezt a provinciát is, meg további egy légiót toborozhatott.
Gallia bélyegkép|Gallia törzsei térképen|272x272px Tágabb értelemben a gallok földje Gallia Transalpinára (Alpokon túlsó Gallia), Gallia Cisalpinára (Alpokon innenső Gallia) és Gallia Narbonensisre oszlott. A másodikat, néha a harmadikat is a rómaiak tógásnak (Gallia Togata) nevezték, ezzel kifejezve a hozzájuk tartozását, „civilizáltságát”. Gallia Narbonensist becézték még nadrágosnak (Gallia Bracata) vagy egyszerűen Provinciának (ebből ered a francia Provence elnevezés), míg Gallia Transalpinát üstökösnek (Gallia Comata). Ezt a területet további három részre tagolhatjuk: a Pireneusok és a Garonne közötti délnyugati részre, amit a gall-ibér aquitanus törzsek laktak; a középső részre, amit a „tisztavérű” gall törzsek laktak; a Szajna és a Rajna közötti északi részre, amelyet a gall-germán belga törzsek laktak.