A Vid-napi alkotmány (, ) az újonnan létrejött Szerb-Horvát-Szlovén Királyság első alkotmánya volt. Az alkotmányt az alkotmányozó nemzetgyűlés fogadta el, és nevét onnan kapta, hogy Szent Vid ünnepén, 1921. június 28-án (Vidovdan) hirdették ki, ezért népszerű nevén csak Vidovdan alkotmánynak nevezték. A Vid-napi alkotmány egészen a diktatúra 1929. január 6-i bevezetéséig érvényben maradt. Az 1921-es alkotmány elfogadta és szabályozta a monarchikus államformát, a hatalmi ágak szétválasztásának elvét és a parlamentarizmust, a kompromisszumos unitarizmus és az állami centralizmus elvét, az állampolgári jogokat és a társadalmi-gazdasági rendelkezéseket. 300px|bélyegkép|jobbra|A Vid-napi alkotmány első oldala
A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság megalakulása A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság 1918. december 1-jén jött létre. Ennek az államnak a kialakulását azonban jelentős történelmi események előzték meg és létrejöttének folyamata is összetett volt. Miután 1914-ben Ausztria-Magyarország hadat üzent Szerbiának, amiből hamarosan világháború lett, a délszláv népek egyesítésére több elképzelés látott napvilágot, melyek közül a niši nyilatkozatot (1914. december 7.) kell kiemelni, amelyben a Szerb Királyság kormánya hivatalosan deklarálta háborús céljait, egyben ígéretet tartalmazott a délszlávok idegen uralom alóli felszabadítására és egy közös délszláv állam létrehozására. Az olaszországi horvát politikai emigránsok Ausztria-Magyarország összes délszláv népeinek erősebb délszláv képviselete létrehozása érdekében1914. november 22-én megállapodtak a bosznia-hercegovinai szerb politikai emigránsok képviselőivel a Jugoszláv Bizottság létrehozásáról, melynek végleges megalakulására 1915. május 30-án került sor Párizsban. A jugoszláv népek közös állama gondolatának megvalósítására tett konkrét kísérletek két aktus a korfui nyilatkozat (1917) és a genfi nyilatkozat (1918) voltak. E megállapodások ellenére a Szerb Királyság és a nemzetközileg el nem ismert új délszláv állam (az ún. Szlovén–Horvát–Szerb Állam) egészen más módon egyesült, mint ahogy azt a megállapodások előirányozták.
Miután a nemzetközileg el nem ismert Szlovén–Horvát–Szerb Állam Nemzeti Tanácsának Központi Bizottsága 1918. november 24-én úgy döntött, hogy egyesíti ezt az államot a Szerb Királysággal, huszonnyolc tagú küldöttséget választott, amelyet felhatalmazott a Szerb Királysággal való egyesülés végrehajtására vonatkozóan lefolytatandó tárgyalásokra. A bizottság pontos utasításokat adott a küldöttségnek az egyesülés végrehajtására vonatkozóan, ám az ezt követő események miatt az egyesülés nem az utasításban előírt módon valósult meg. A helyzet elsősorban az újvidéki és podgoricai nemzetgyűlések döntései miatt változott meg, amelyek megerősítették Szerbia helyzetét a Szlovén–Horvát–Szerb Állammal szemben. Ugyanis 1918. november 25-én Újvidéken a vajdasági szerbek, bunyevácok és más szlávok Nagy Nemzetgyűlése határozatot hozott a Bánság, Bácska és Baranya Szerbiával való egyesüléséről (az ott élő jelentős számú, egyes részeken többségben élő magyar és német lakosságot nem kérdezték meg), és mindössze egy nappal később hasonló határozatot hozott Montenegrónak Szerbiához való csatolásáról Podgoricában a Montenegrói Nagy Nemzetgyűlés.
Az események ilyen alakulásán felbuzdulva, miután a Nemzeti Tanács Központi Bizottságának küldöttsége 1918. december 1-jén Belgrádba érkezett, és miután megkapta a küldöttség nyilatkozatát Sándor régensherceg kijelentette, hogy Szlovén–Horvát–Szerb Állam a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságban egyesül a Szerb Királysággal. A régens kijelentésével előre meghatározta a leendő alkotmányos berendezkedés fontos kérdéseit - mindenekelőtt az államformát (királyság) és az államszervezeti formát, amellyel nagymértékben korlátozta a leendő alkotmányozó nemzetgyűlés jogkörét.
Az alkotmányozó nemzetgyűlés szuverenitásának kérdése Néhány fontos politikai kérdés és alkotmányos megoldás kapcsán, amelyeket az új alkotmánynak kellett volna szabályoznia, már az alkotmányozó nemzetgyűlés ülése előtt felmerült szuverenitásának kérdése.
Az egyik álláspont szerint az alkotmányozó nemzetgyűlés nem szuverén. Ezt az álláspontot már a korfui nyilatkozat is kifejezte, amely egy nem szuverén alkotmányozó nemzetgyűlést irányzott elő, amelynek határozatai a király jóváhagyásával lépnek hatályba. Ezen vélemények szerint a december 1-jei törvény alkotmányfölötti jellegű, rendelkezései alkotmányon felüliek, az alkotmány nem változtathatta meg őket. A december 1-jei aktus nemcsak államot hozott létre, hanem az államforma kérdését is megoldotta: az állam fennállásának első napjától kezdve monarchia, amelyet a Karađorđević-dinasztia irányít. Ez azt jelentette, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlés nem volt szuverén.
A másik álláspont a genfi nyilatkozat tartalmára épül. Eszerint az alkotmányozó nemzetgyűlésnek kellett volna döntenie az állam alkotmányos berendezkedésének minden kérdésében, így az államformát illetően is, tehát teljes szuverenitása volt. A december 1-jei törvény kivételével az ezután kezdődő állami berendezkedést mindig ideiglenesnek tüntették fel. Az alkotmányozó nemzetgyűlés szuverenitásának formális korlátozását azonban az alkotmányozó nemzetgyűlési képviselők választásáról szóló törvény és az ideiglenes ügyrend rendelkezései határozták meg.
Az alkotmány elfogadása Az első világháború vége és Szerbia egyesülése a Szlovén–Horvát–Szerb Állammal egyetlen Szerb-Horvát-Szlovén Királysággá, 1918. december 1-jén új fejezetet jelentett az ország és a délszláv népek történelmében. Az egyik alapvető feltétele az új állam belső stabilizálásának és külső legitimációjának az új alkotmány elfogadása volt, az új országnak ugyanis komoly gazdasági, agrár-, szociális, pénzügyi és egyéb problémái voltak. A győztes antant hatalmaknak erős és jogilag megszilárdult jugoszláv államra volt szükségük, amely gátat jelent nemcsak a bolsevizmussal szemben, de a germán terjeszkedés és a magyar revizionista törekvések ellen is. Az átmeneti időszak nehéz és bonyolult időszaka magában foglalta a közös állam megszervezését, amelyben előtérbe kerültek mind az osztály-, mind a nemzeti ellentétek, és éles konfliktus jellemezte az új királyság államszervezetének kérdésében is, ami elsősorban a problémának a szerb kormány és a Jugoszláv Bizottság általi értelmezési különbségeit tükrözte. Nikola Pašić miniszterelnök úgy vélte, hogy az átmeneti időszak nem tarthat tovább két-három évnél, és ebben az időszakban a főszerepet az ő kormányára kell bízni. Ante Trumbić, a Jugoszláv Bizottság elnöke éppen ellenkezőleg vélekedett, mivel nem bízott Pašić kormányában, és azon a véleményen volt, hogy az ideiglenes időszaknak – az emberek közötti sokféle nézeteltérés miatt – a lehető leghosszabb ideig kell tartania, és ebben az időszakban a fő tényező a régens.
A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság alkotmányának elfogadására annak megalkotása után több mint két és fél évig vártak. Az ideiglenes alkotmányos időszakban a központi hatalom a király, az ideiglenes népképviselet és a kormány kezében volt, amely kizárólag a királynak volt felelős. I. Péter szerb király haláláig (1921. augusztus 16-án halt meg) a királyi hatalmat régensként Sándor trónörökös gyakorolta. Nemzetközi szinten az új állam helyzetének, elismertségének és határainak kérdését bonyolítota a szövetségesek ingadozó magatartása. Bár Szerbia a háború kezdete óta az antant táborban volt, az SHS Királyság teljes nemzetközi elismerésére a Németországgal kötött békeszerződés 1919. június 28-i aláírásáig vártak.
Az alkotmányozó nemzetgyűlési választásokat 1920. november végén tartották. Huszonkét párt vett részt ezeken, ebből tizenhat kapott parlamenti mandátumot. Összesen 419 képviselői hely volt. A legtöbb mandátumot a Demokrata Párt (92), a Népi Radikális Párt (91) kapta, rajtuk kívül a Jugoszláv Kommunista Párt (KPJ, 58), a Horvát Köztársasági Parasztpárt (50), Gazdaszövetség és a Független Mezőgazdasági Párt (39), a Jugoszláv Muszlim Szervezet (24), a Szlovén Néppárt (14), a Horvát Néppárt és a Bunyevác-Sokác Párt (13), a Szociáldemokrata Párt (10), a skopjei székhelyű Dzemijet (8) kapott nyolc, vagy több mandátumot. További hét párt nyolcnál kevesebb mandátumot szerzett. A centralizmust hirdető két vezető párt, a Demokrata Párt és a Népi Radikális Párt együttesen 183 mandátummal rendelkeztek, további huszonhétre volt szükségük az abszolút többség eléréséhez, és kénytelenek voltak kisebb pártok támogatását kérni. Stjepan Radić Horvát Köztársasági Parasztpártja (HRSS) csak Horvátországban és Szlavóniában vett részt a választásokon, ahol 230 000 szavazattal a legerősebb politikai párt lett.
Az alkotmányozó nemzetgyűlés munkájának kezdetét a kormány beavatkozása jellemezte. A kormány 1920. december elején rendelettel ideiglenes eljárásrendet írt elő az alkotmányozó nemzetgyűlés számára. Az eljárási szabályzat szerint a képviselőknek esküt kellett tenniük a királynak, és az alkotmány elfogadásához elegendő volt az egyszerű többség, ami ellentmondott a korfui nyilatkozat minősített többségi rendelkezésének. Az egyszerű többség, a minősített többség helyett lehetővé tette a nemzeti („törzsi”) felülírást és olyan megoldások kikényszerítését, amelyeket nem fogadna el mindhárom nemzet (mindhárom törzs). Az ügyrend a vitában a kormány alkotmánytervezetét részesítette előnyben, és csak húsz fős képviselőcsoport terjeszthetett elő módosító indítványokat, mégpedig nagyon rövid időn belül. Az eljárási szabályzat rendelkezései elégedetlenséget váltottak ki a HRSS és a Horvát Jogok Pártja körében, amelyek már nem vettek részt az alkotmányozó nemzetgyűlés munkájában.
Az alkotmányozó nemzetgyűlésben az alkotmány elfogadásának munkája, 1920. december közepén kezdődött. Az Alkotmánybizottság január 31-én alakult meg, és 1921. február 1-jén alakult meg. Az alkotmánytervezetek benyújtásának határideje 1921. február 15. volt.
A Szerb-Horvát-Szlovén Királyság alkotmányát 1921. június 28-án, a Vidovdan (Szent Vid napja) nevű vallási ünnepen fogadták el, ezért is nevezték el Vidovdan alkotmánynak. Az alkotmányról szóló szavazáson összesen 258 képviselő vett részt. Az Alkotmány elfogadása mellett 223 képviselő szavazott, 35 ellenében, míg 161 képviselő nem vett részt a szavazáson (tartózkodott). Mivel ekkor 161 képviselő volt az Alkotmányozó Nemzetgyűlésen kívül, úgy tekinthető, hogy valójában 196 képviselő volt a kormány alkotmányos javaslata ellen. A Szociáldemokrata Párt, a Mezőgazdasági és Republikánus Párt és Ante Trumbić hívei az alkotmány ellen szavaztak. Az Alkotmányra a Radikális Párt, a Demokrata Párt, a szlovén "Gazdálkodók", a Jugoszláv Muszlim Szervezet és a dél-szerbiai és macedóniai muszlimok szervezet, a Dzemijet szavaztak. Az alkotmányt abszolút többséggel, 223:196 szavazattal szavazták meg. Ezt az elenyésző többséget a demokraták és radikálisok szavazatán kívül három kisebb képviselőcsoport „megvásárolt” szavazata tette lehetővé, amelyek támogatását a kormány az utolsó pillanatban biztosította.
Az Alkotmány tartalma Az államforma