Augustus alkotmányos reformjai az Augustus római császár által Kr. e. 30 és Kr. e. 2 között hozott törvények sorozata, amelyek a Római Köztársaság alkotmányát a Római Birodalom alkotmányává alakították át. Az a korszak, amelyben ezek a változások történtek, akkor kezdődött, amikor Augustus legyőzte Marcus Antoniust és Kleopátrát az actiumi csatában Kr. e. 31-ben, és azzal ért véget, amikor a római szenátus megadta Augustusnak a Pater Patriae címet Kr. e. 2-ben.
A köztársaság jogi háttere
Történelmi alkotmány A Római Köztársaság alkotmánya többnyire íratlan alkotmány volt, amely fokozatosan fejlődött ki a köztársaság Kr. e. 509-ben történt megalapításától fogva. Róma ügyeinek intézésében jelentős hangsúlyt fektettek a szokásokra, a mos maiorumra ("a vének útjai"). A köztársasági keretek között a legfontosabb intézmények a konzulok, a tribunusok, a tartományi kormányzók és a szenátus voltak.
Konzulok – Minden évben két konzult választottak (egyéves mandátummal), hogy a köztársaság vezetői legyenek. A konzulok irányították a köztársaság katonai erőit, összehívhatták a Szenátust és ügyeket terjeszthettek elé, összehívhatták a Köztársaság bármely törvényhozó gyűlését, és szintén ügyeket terjeszthettek eléjük, valamint a köztársaság külkapcsolatait intézték más államokkal. Az idő múlásával a konzulok belföldi funkcióit fokozatosan más tisztviselők vették át (a pretorok a bírói, az aedilesek pedig az adminisztratív feladatokat), így a konzulok elsősorban katonai szerepkörben működtek..Míg katonai hatalmuk magán Róma városán belül korlátozott volt, hatalmuk abszolút volt a város határain kívül. A hivatali korrupció megelőzése érdekében minden konzulnak jogában állt megvétózni kollégáját. Egy év hivatali idő után a korábbi konzulokat a Szenátus kirendelte valamelyik tartomány kormányzói (prokonzul) feladatkörébe. Tribunusok – A tribunus hivatalát a Kr. e. 5. században hozták létre arra, hogy plebejusok ellenőrizzék a korabeli patríciusok által uralt kormányt. A rendi konfliktus megszűnését követően a tribunusok az egyes állampolgárok érdekeit képviselték az állam érdekeivel szemben. Évente tíz tribunust választottak egyéves mandátumra, és csak plebejusok tölthették be ezt a tisztséget. A tribunusok jogköre személyének sérthetetlenségén alapult, ami megakadályozta a letartóztatását, és az ellene elkövetett testi sértést főbenjáró bűnnek minősítette. A tribunusnak jogában állt összehívni a szenátust és eléje terjeszteni az ügyeket, összehívni a plebejus tanácsot és eléje terjeszteni az ügyeket, megvétózni bármely köztársasági elöljáró vagy intézmény intézkedéseit, és gyorsított büntetéssel sújtani minden olyan személyt, aki nem ismerte el a vétóját. Ha bármelyik magisztrátus (beleértve bármelyik konzult is) azzal fenyegetett, hogy intézkedést hoz egy polgár ellen, a polgár fellebbezhetett a magisztrátus döntése ellen a tribunushoz felülvizsgálat céljából. A tribunus jogköre azonban csak Róma városán belül volt érvényes. Tartományi kormányzók – A kormányzók voltak a Köztársaság számos tartományának (provincia) legfőbb adminisztrátorai. A kormányzó fő feladatai közé tartozott az adóbeszedés, az ügyek tárgyalása és az igazságszolgáltatás, valamint katonai parancsnokként a biztonság szavatolása. A szenátus választotta ki a kormányzókat. Bár névlegesen az uralkodó konzulok felsőbb hatalmának és a szenátus irányításának voltak alárendelve, a kormányzók a gyakorlatban nagyrészt önállóak voltak. Szenátus – A szenátus 300 tagból álló testület volt (mindegyikük élethosszig tartó megbízatással), amely a Köztársaság fő tanácskozó testületeként szolgált. A szenátus a senatus consulta elnevezésű rendeleteket hozta, amelyek a Szenátus "tanácsai" voltak a magisztrátusnak vagy a törvényhozó gyűlésnek, hogy mi a helyes cselekvési irány. Bár a szenátus tanácsai nem bírtak jogi erővel, a szokások szerint általában engedelmeskedtek nekik. Tanácsaival a szenátus irányította a magisztrátusokat, különösen a konzulokat a katonai konfliktusok és a külügyek intézésében. A szenátusnak óriási hatalma volt a római polgári kormányzatra is. A szenátus irányította a köztársaság pénzügyeit, mivel csak ő engedélyezhette a közpénzek kincstárból való folyósítását vagy adók kivetését. A szenátus felügyelte a tartományok közigazgatását is, és a szenátus megbízásából a szenátorok tartományi kormányzóként szolgáltak.
Sulla reformjai bélyegkép|Sulla római diktátor, aki megpróbálta növelni az arisztokrácia hatalmát a tömegek rovására Kr. e. 82-ben Lucius Cornelius Sulla tábornok Rómába vonult, és átvette az irányítást a köztársaság kormánya felett. Sullát a szenátus nevezte ki „ a köztársaság alkotmányának és törvényeinek megírásáért felelős diktátornak” ( dictator legibus faciendis et rei publicae constituendae causa ), aki a köztársaság korai éveiből származó rendkívüli tisztviselő volt. Diktátorként Sulla a Köztársaság legfelsőbb katonai és polgári tisztviselője volt. A szenátus felhatalmazást adott Sullának a köztársaság alkotmányának újjászervezésére. A hagyományos diktátori hivataltól eltérően, amely csak hat hónapig tarthatott, Sulla mandátuma korlátlan időre szólt.
Sulla, aki maga is gazdag arisztokrata, természeténél fogva konzervatív és reakciós volt. Mint ilyen, az arisztokráciát igyekezett megerősíteni a tömegekkel szemben, különös tekintettel a szenátus hatalmára. Sulla szenátusi jóváhagyást követelt meg, mielőtt bármilyen törvényjavaslatot a plebejus tanács elé terjeszthetett volna (amely a köztársaság legfőbb törvényhozó gyűlésévé fejlődött). Sulla csökkentette a tribunusok hatalmát is. A plebejus tanácsot érintő reformjaival a tribunusok gyakorlatilag elvesztették a törvénykezdeményezési jogkörüket. Sulla ezután megtiltotta, hogy a volt tribunusok más tisztséget töltsenek be, így az ambiciózus egyének többé nem törekedtek arra, hogy a tribunátusba válasszák őket, mivel egy ilyen választás véget vetett volna politikai karrierjüknek. Végül Sulla visszavonta a tribunusok vétójogát a szenátus törvényei ellen.
Sulla ezután gyengítette a különböző magisztrátusi tisztségek függetlenségét és presztízsét azzal, hogy növelte az évente megválasztott magisztrátusok számát, és előírta, hogy minden újonnan megválasztott quaestor automatikusan tagja legyen a szenátusnak. Ez a két reform lehetővé tette Sulla számára, hogy a szenátus létszámát 300-ról 600 tagra növelje. Ezzel megszűnt annak a szükségessége, hogy a censor összeállítsa a szenátorok listáját, mivel mindig, mint elegendő volt a magisztrátusok száma a szenátus betöltésére. A censori tisztség volt a legrangosabb az összes magisztátusi hivatal közül, és a censorok hatalmának csökkentésével ez a bizonyos reform tovább segítette a magisztrális tisztség presztízsének csökkentését. Emellett a magisztrátusok számának növelésével csökkent az egyes magisztrátusok presztízse, és nőtt az egyes magisztrátusi kollégiumokon belüli obstrukció lehetősége. Az obstrukció megelőzése érdekében a különböző magisztrátusok a szenátustól kértek tanácsot és útmutatást. Ez megnövelte a szenátus, mint a köztársasági állam legfőbb szervének jelentőségét.
A Szenátus presztízsének és tekintélyének további megszilárdítása érdekében Sulla kodifikálta a cursus honorumot, amely megkövetelte, hogy az egyén elérjen egy bizonyos életkort és tapasztalati szintet, mielőtt bármilyen hivatalért indulhatott volna. A múltban a cursus honorumot szokás szerint betartották, de valójában soha nem volt jogi követelmény. Azzal, hogy a szenátoroktól a korábbinál nagyobb tapasztalatot követelt meg, a szenátus mint testület presztízsét és ezáltal tekintélyét kívánta növelni.
Sulla annak kockázatát is csökkenteni akarta, hogy egy leendő tábornok megpróbálja magához ragadni a hatalmat, ahogy ő maga tette. Ennek a kockázatnak a csökkentése érdekében megerősítette azt a követelményt, hogy minden egyénnek tíz évet kell várnia, mielőtt újraválasztják bármely tisztségre. Ezután Sulla olyan rendszert hozott létre, amelyben minden konzul és praetor Rómában szolgált a hivatali évében, majd a hivatalból való kilépést követő évben kormányzóként egy tartományi hadsereget irányított. E két reform azt volt hivatott biztosítani, hogy egyetlen helytartó se vezényelhesse ugyanazt a hadsereget hosszabb ideig, hogy minimálisra csökkenjen annak a veszélye, hogy egy másik hadvezér megpróbáljon Róma ellen vonulni.
A reformok hatályba lépésével Sulla lemondott diktátori tisztségéről és visszavonult a magánéletbe Kr. e. 79-ben, majd a következő évben, Kr. e. 78-ban meghalt. A folyamatos római jelenléte nélkül Sulla reformjai hamarosan semmissé váltak. Gnaeus Pompey Magnust és Marcus Licinius Crassust, Sulla két korábbi hadnagyát választották konzulnak Kr. e. 70-ben. Ők gyorsan felszámolták Sulla alkotmányának nagy részét. Míg a Szenátus továbbra is a köztársasági kormány elsődleges szerve maradt, és a magisztrátusok alávetették magukat az akaratának, a tribunusok visszaszerezték azokat a jogköröket, amelyeket Sulla elvett tőlük.
Caesar reformjai balra|bélyegkép| Julius Caesar diktátor átvette az irányítást a római kormányzat felett azzal, hogy minden köztársasági intézmény fölé helyezte magát Julius Caesar Kr. e. 59-től 49-ig Galliában háborúzott, ami páratlan katonai hatalmat és népszerűséget biztosított számára Róma népe körében. A gall háborúk befejeztével a szenátus megparancsolta Caesarnak, hogy mondjon le katonai parancsnokságáról, és privatusként („magánpolgárként”) térjen vissza Rómába. Caesar ezt visszautasította, és ellenállását Kr. e. 49-ben azzal jelezte, hogy hadserege élén átkelt a Rubicon folyón, és illegálisan belépett Róma területére. Polgárháború alakult ki, amelynek végén Caesar Róma korlátlan ura lett.
A köztársaság legitim kormányának legyőzésével Caesar saját alkotmányos reformjának kezdeményezéséhez kezdett. Caesar azonnal hozzálátott, hogy elfoglalja a köztársaság különböző hivatalait. Először 49-ben nevezték ki diktátornak, de tizenegy napon belül lemondott. Kr. e. 48-ban újra kinevezték diktátornak, csak ezúttal határozatlan időre, Kr. e. 46-ban pedig tíz évre. Végül, Kr. e. 44-ben Caesart egy élete végéig diktátorrá nevezték ki. A diktatúra birtoklása mellett Caesar a konzuli tisztséget is betöltötte Kr. e. 48-ban, Kr. e. 46-ban, Kr. e. 45-ben és Kr. e. 44-ben. Azáltal, hogy a diktatúrát és a konzuli tisztséget egyidejűleg viselte, Caesar imperiuma ("katonai hatóság") volt a legfelsőbb, és minden tartományi kormányzó az ő akaratának volt alárendelve. Megkérdőjelezhetetlen parancsnoki hatalmával Caesar tetszés szerint eltávolíthatta hivatalából bármely polgári elöljárót vagy katonai parancsnokot.
Kr. e. 48-ban Caesar egy életre megkapta a tribunicia potestast ("Tribunusi hatalom"), amely megadta neki a tribunusok minden jogosítványát anélkül, hogy ténylegesen maga viselte volna a tisztséget. Személye szent és sérthetetlen volt, jogosult volt összehívni a szenátust, és ügyeket terjeszteni elé (beleértve a szenátus bármely intézkedésének megvétózását), jogosult volt megvétózni bármely bíró intézkedését (beleértve az ellene engedetlenek elleni gyorsított végrehajtást), és összehívhatta a plebejus tanácsot, és törvényhozást terjeszthetett elé. Lényeges, hogy a törvényszéki hatalom birtoklása anélkül, hogy ténylegesen betöltötte volna a tisztséget, lehetővé tette Caesarnak, hogy megvétózta a tribunusokat anélkül, hogy cserébe ők megvétózhatták volna. Caesar így uralta a plebejus tanácsot, megakadályozva a vele szemben álló tribunusok megválasztását. Legalább egy alkalommal egy tribunus megpróbálta őt akadályozni. Az ebben az ügyben vétkes tribunusokat a szenátus elé állították, és megfosztották hivataluktól. Az impeachment után Caesarnak nem volt többé ellenállása a tribunusi testület többi tagjának részéről.