Az UNESCO Világörökség Bizottsága az 1982. október 13-17. között Párizsban megtartott 6. ülésszakán az alábbi helyszíneket nyilvánította a világörökség részévé: 250px Taszilin-Ádzser Vegyes (I)(III)(VII)(VIII) Védett terület: 7 200 000 ha, hivatkozás: 179A líbiai és nigeri közelében elterülő Taszilin-Ádzser hasadékokkal, kiszáradt folyómedrekkel és kőerdőkkel tagolt hegyvidéki fennsíkján 1933-ban sziklafestményeket fedeztek fel. Eddig több mint tizenötezer rajzot vettek nyilvántartásba, a különböző korokból származó képek közül a legkorábbiakat i. e. 6000 körülire datálták. A legkésőbbiek az időszámításunk előtti néhány évszázadban készülhettek. A rajzok elkészítésekor a terület sokkal csapadékosabb volt a mainál. A képek egy részén vadászokat, elefántokat zsiráf- és bivalycsordákat ábrázoltak. Háziállataik is voltak, egyes festményeken pásztorokat jelenítettek meg, ahogy csordáikat legeltetik. Az ábrák stilisztikai jellegzetességeik alapján több csoportra bonthatók, ezek mindegyikére más állatállomány jellemző. A képek egy részén vallási szertartások láthatók, ezeken a jeleneteken is világosan megkülönböztethetőek az egyes fázisok. A korábbi motívumok elnagyoltak és stilizáltak, a későbbiek már gondosabban kidolgozottak. A sziklafestmények az emberi fejlődés egyes szakaszainak felbecsülhetetlen értékű dokumentumai. 250px Mzab-völgy Kulturális (II)(III)(V) Védett terület: 665,03 ha, hivatkozás: 188Az Mzab-völgyben mozabita berber népcsoportok a 11. században megerősített kis falvakat, kszárokat (fellegvár) alapítottak. A világörökségi helyszínhez öt ilyen kszár tartozik, el-Atteuf, Bunura, Beni-Izgen, Melika és Ghardaia. A zárt, tömör szerkezetű települések tökéletesen alkalmazkodtak a környezethez és az időjárási viszonyokhoz. Mind az öt falut fal veszi körül, míg a legmagasabb ponton egy mecset áll, ami a magtárral és a fegyverraktárral önmagában is egy erődítményt alkotott, és ostrom esetén ez volt a lakók legvégső menedéke. A mecsethez tartozó minaret őrtoronyként is funkcionált. Az agyagszínű lakóházak egyszerű kivitelezésűek és kocka alakúak. A lakók évente többször is költöztek, nyáron a falakon kívülre telepített ötletes öntözőrendszerrel életben tartott pálmaligetekbe és gyümölcsösökbe költöztek. Ezeken a nyári településeken erődjellegű lakóházakat és minaret nélküli mecseteket építettek, biztonságuk érdekében őrtornyokat emeltek. A völgy települései jelentős hatást gyakoroltak a 20. századi építészetre és várostervezésre. 250px Dzsemíla Kulturális (III)(IV) Védett terület: 30,6 ha, hivatkozás: 191A 900 méter tengerszint feletti magasságban elterülő ma Dzsemila néven ismert Cuicult az 1. század végén Nerva császár uralkodása alatt alapították egy korábbi berber település helyére. A római várostervezés jellegzetességeit a dombos terephez igazították. A település a 3. században élte virágkorát, de lakosainak száma már a 2. században elérte a tízezer főt. A 4. században a kereszténység megjelenésével újabb építkezések kezdődtek a területén, de az 5. századtól hanyatlani kezdett. Központja a főrum volt, amelyet a legfontosabb középületek szegélyeztek. A fórum mellett a város meghatározó épületei voltak a fürdők, a színház és a piac. Egyik főútja a cardo két végénél városkapukat emeltek. A 2. századtól a gazdagabb lakosok házaikat mozaikokkal díszítették. A 3. században a település kinőtte eredeti városfalait és déli irányban kezdett terjeszkedni, ahol létrejött egy középületekben és lakóépületekben gazdag negyed egy új fórummal. A 4. században kialakult egy keresztény negyed, ahol két bazilika, egy keresztelőkápolna, egy kápolna és több, a papság elszállásolására használt épület romai maradtak meg. A romvárosban 1909-ben kezdték meg az ásatásokat. 250px Tipáza Kulturális (III)(IV) Védett terület: 52,16 ha, hivatkozás: 193 Az Algírtól 70 kilométerre nyugatra fekvő Tipáza egy jelentős pun kereskedőállomás volt. Az i. sz. 1. században római fennhatóság alá került, és a későbbi Mauretania provincia meghódítására indított hadjárat kiindulópontja lett. 430-ban vandálok foglalták el, ekkor keresztény lakosságának nagy része elmenekült, majd a 6. századtól hanyatlani kezdett és elnéptelenedett. A romváros régészeti jelentőségét az adja, hogy területén tanulmányozni lehet az őshonos civilizációk és az i. e. 6. századtól az i. sz. 6. századig tartó több hullámban érkező gyarmatosítók közötti kulturális kölcsönhatásokat. A ma is látható romok a föníciai, a római, az ókeresztény és a bizánci időkből származnak, valamint itt található Kbor er Roumia mauritániai király mauzóleuma is. A római korból a fórum, az amfiteátrum, a fürdő, villák és lakóházak romjai maradtak fenn. A házak egy részét festményekkel és mozaikokkal díszítették. A lakóépületek, a boltok és a műhelyek egy sűrűn beépített kör alakú területen zsúfolódtak össze. Közvetlenül a tengerparton egy, a korai kereszténység idejére datálható bazilika állt. A város másik jelentős keresztény műemléke a 14. században épült héthajós templom. 250px Tímgád Kulturális (II)(III)(IV) Védett terület: 90,54 ha, hivatkozás: 194Az Aurés-hegység északi lejtőjén elterülő Timgád az i. sz. 3. században Numidia egyik legfontosabb városa volt. A települést i. sz. 100-ban alapította Traianus császár, hogy otthont biztosítson a nyugállományú római légiósoknak. Az előzményekkel nem rendelkező település a római várostervezés tökéletes példája. Alaprajza rácshoz hasonlít, két fő sugárúttal az észak-déli cardóval és a kelet-nyugati irányú decumanussal. A várost egy minden oldalán 355 méter hosszú fal veszi körül. Ma is látható épületeinek nagy része a 2. századból származik. Közülük legfontosabb egy majdnem 4000 személyes színház, a fórum, a kúria, a bazilika, egy piac és fürdők a város déli részén. Az északkeleti városrészben újabb fürdők és egy nyilvános könyvtár kapott helyet. Az utcákat mészkőlapokkal borították és a gazdagabb házakat mozaikokkal díszítették. A 4. és az 5. században a szakadár donatisták egyik központja lett. Az 5. század végén vandálok pusztították el, később a bizánci korban újjáépítették, de a 7. században az arab hódítások során újból lerombolták és ekkor már a sorsára hagyták. Feltárása korán, már 1880-ban elkezdődött. 250px Cahokia Kulturális (III)(IV) Védett terület: 541 ha, hivatkozás: 198 Cahokia földhalmai Illinois állam délnyugati részén St. Louistól 13 kilométerre helyezkednek el. A földhalmok egy olyan őslakos kultúrához tartoztak, amely az idők során teljesen feledésbe merült. Itt terült el a Mexikótól északra eddig ismert legnagyobb Kolumbusz előtti település. Fénykorában, Kr. u. 850 és 1150 között a városban több mint 100 lapos tetejű piramis és földhalom állt, melyek közül mintegy 20 ma is látható. Egykor a halmokon hatalmas faszerkezetű épületek - talán az előkelők lakhelyei - álltak, de a lakosok többsége a halmok és terek körül húzódó kisebb faépületekben élt. A lakosság száma vélhetően meghaladta a 10 000-et, de a környező falvakkal együtt elérhette a 40 000 főt is. A város vonzáskörzetéhez több peremkerület és számos közeli falu is tartozott. A települést fallal vették körül, ez egy nagyobb területet védett a támadásoktól, ezen kívül a város központját még egy külön palánksorral is megerősítették. A lelőhely jellegzetes építményei a mesterséges földhalmok (mound), ezek temetkezési, szertartási helyek vagy lakóházak alapjai voltak. Közülük legnagyobb a Monk's Mound ennek területe 5 hektár, magassága pedig eléri a 30 métert és feltételezhetően szertartási helynek használták. Az itt lakók hétköznapi életéről keveset tudunk, annyi biztosra vehető, hogy egy magasan fejlett és hierarchikusan tagolódó, mezőgazdasággal foglalkozó társadalom volt. A régészeti területen feltárt kör alakú mélyedésekbe valószínűleg faoszlopokat állítottak, ezek egyfajta naptárként funkcionálhattak. 250px Nyugat-Tasmania nemzeti parkjai Vegyes (III)(IV)(VI)(VII)(VIII)(IX)(X) Védett terület: 1 584 233 ha, hivatkozás: 181 A Cradle-hegy és Tasmania délnyugati csúcsa között húzódó, 13800 négyzetkilométeren elterülő helyszín öt nemzeti parkból (Lake St. Clair, Franklin-Lower Gordon, Wild Rivers, South-West, Walls of Jerusalem, Hartz Mountains) és további védett területekből áll. Itt található a Föld egyik utolsó érintetlen ökoszisztémája, egy mérsékelt övi esőerdő egyedülálló állatvilággal. A védett területek hálózatához számos part menti sziget is hozzátartozik. A táj jellegzetes elemei a mély kanyonok, a fűrészfogú hegycsúcsok, a vízesések, a lápok, az elmocsarasodott térségek, a barlangok és a tavak. A látványos földtani formák glaciális eróziós folyamatok eredményei. A barlangokban feltárt leletek (kőszerszámok, kenumaradványok és sziklafestmények) szerint a szélsőséges időjárás ellenére a terület már 35 ezer évvel ezelőtt is lakott volt. A változatos növény és állatvilág bizonyítéka a vidék ősi, gondwanai örökségének. Az állatok között Tasmania elszigeteltsége miatt sok az endemikus faj, ilyen például a tasman ördög, a narancshasú fűpapagáj vagy az ékfarkú sas. 250px Lord Howe-szigetcsoport Természeti (VII)(X) Védett terület: 146 300 ha, hivatkozás: 186A Tasman-tengerben fekvő 28 tagból álló szigetcsoport egy hétmillió évvel ezelőtt kitört pajzsvulkán erősen erodálódott maradványa. Délnyugati partjainál kőkorallokból és elmeszesedett vörösalgákból kialakult zátony húzódik. Ez a világ legdélebben fekvő korallzátonya, amely az egymást váltó hideg és meleg áramlatok miatt jelentősen különbözik az északabbra található meleg vizes zátonyoktól. A szigeteken kis méretük ellenére változatos a táj, vulkáni hegyvonulatok, meredek lejtők és sziklák váltakoznak. A trópusi és a mérsékelt égöv határánál fekvő szigeteken távoli fekvésüknek köszönhetően sajátos ökoszisztéma alakult ki, itt élő 220 növényfaj egyharmada csak itt található meg. A sűrű erdőkben veszélyeztetett madárfajok élnek, köztük az ékfarkú viharmadár, a fehérhasú viharfecske és a röpképtelen barna bozótguvat. 250px Olinda történelmi óvárosa Kulturális (II)(IV) Védett terület: 120 ha, puffer zóna: 920 ha, hivatkozás: 189A Brazília atlanti partvidékének északi részén fekvő Olindát portugál megszállók alapították 1537-ben. A település legfőbb bevételi forrása cukornádültetvényekből származott. A 17. század elején a hollandok meghódították a területet, ekkor a város komoly károkat szenvedett. 1654-ben egy Guararapes közelében vívott csata után a portugálok visszaszerezték és az elpusztított épületeket helyreállították, illetve kibővítették. Ma is látható műemlékeinek túlnyomó többsége a 17. és a 18. századból származik, óvárosa a brazil barokk építészet egyik legszebb példája. A korai misszionáriusok által építtetett templomokból és kápolnákból csak kevés maradt fent. A település mindig is fontos vallási központ volt, erről a ferences, bencés és karmelita kolostorok mellett mintegy 20 barokk templom és számtalan kápolna tanúskodik. Legkorábban épült temploma az 1537-ben alapított Igreja da Sé a város északkeleti részén terül el, és 1676-tól Olinda és Recife érsekségének székesegyházaként működik. A városközpontban az utóbbi évtizedekben átfogó állagmegóvási munkákat végeztek, ennek során felújításra került többek között az egykori jezsuita kollégium a mellette álló Graca-templom és az érseki palota is.