A Nemzeti Felszabadító Hadsereg, vagy Jugoszláv Partizánok, hivatalosan Jugoszlávia Nemzeti Felszabadító Hadserege és Partizán Különítményei (, ) egy a kommunisták által vezetett antifasiszta ellenálló mozgalom volt a tengelyhatalmakkal (főleg a náci Németországgal) szemben a megszállt Jugoszláviában a második világháborúban. A Josip Broz Tito vezette partizánokat Európa leghatékonyabb tengelyellenes második világháború alatti ellenállási mozgalmának tartják.Rhodri Jeffreys-Jones (2013): In Spies We Trust: The Story of Western Intelligence, Oxford University Press, , p. 87Adams, Simon (2005): The Balkans, Black Rabbit Books, , p. 1981
A partizánok, a második világháború kezdetén elsősorban gerillacsapatként működtek, a háború későbbi szakaszában hagyományos hadviselésben részt vevő nagyméretű katonai erőkké fejlődtek, amelyek létszáma 1944 végén körülbelül 650 000 volt, amelyek négy hadseregbe és 52 hadosztályba szerveződtek. A partizánok fő kinyilvánított céljai a jugoszláv területek felszabadítása a megszálló erőktől és egy soknemzetiségű szocialista szövetségi állam létrehozása Jugoszláviában.
A partizánok Tito kezdeményezésére szerveződtek a tengelyhatalmak 1941. áprilisi jugoszláviai inváziója után, és miután Németország júniusban megtámadta a Szovjetuniót, aktív gerillahadjáratba kezdtek a megszálló csapatok ellen. Júliusban nagyszabású felkelés indult, amelyhez később Draža Mihailović csetnikjei is csatlakoztak, ami a rövid életű Uzsicei Köztársaság létrejöttéhez vezetett. Válaszul a tengelyhatalmak egy sor offenzívát indítottak, de nem sikerült teljesen elpusztítaniuk a rendkívül mozgékony partizánokat és vezetésüket. 1943 végére, ahogy a csetnik együttműködés mértéke a tengelyhatalmakkal nyilvánvalóvá vált, a szövetségesek támogatásukat Mihailovićról Tito csapataira helyezték át, és a teheráni konferencián a partizánok hivatalos elismerésben részesültek. 1944 őszén a partizánok és a szovjet Vörös Hadsereg a belgrádi offenzívájukat követően felszabadították Belgrádot. A háború végére a partizánok birtokba vették az egész országot, valamint Triesztet és Karintiát is. A háború után a Nemzeti Felszabadító Hadsereget átszervezték az újonnan megalakult Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság reguláris fegyveres erejévé.
A mozgalom céljai A mozgalom két célkitűzésének egyike az Egységes Nemzeti Felszabadítási Front (UNOF) katonai ágának megszervezése volt, amelyet a Jugoszláv Kommunista Párt (KPJ) vezetett, és amelyet Jugoszlávia Népi Felszabadításának Antifasiszta Tanácsa (AVNOJ), egy tanácskozó és törvényhozó testület képviselt. A mozgalomnak a megszállókkal saját erejéből kellett megküzdenie, mert amíg a brit készletek 1944-ben el nem kezdtek jelentős mennyiségben érkezni, a megszállók jelentették az egyetlen fegyverszerzési forrást. A másik cél egy szövetségi, többnemzetiségű kommunista állam létrehozása volt Jugoszláviában. Ennek érdekében a KPJ megkísérelte megszólítani a Jugoszláviában élő az összes etnikumot, hangsúlyozva jogaik elismerését.
A rivális ellenállási mozgalom, a csetnikek célja a jugoszláv monarchia megtartása, a szerb etnikumú lakosság biztonságának biztosítása, valamint az olyan területeken, amelyeket ők jog szerint és történelmileg szerbnek tekintettek: "From the summer of 1941, the Chetniks increasingly gained control over Serb insurgents and carried out gruesome crimes against Muslims of eastern Bosnia-Herzegovina. Massacres of Muslims, usually by cutting the throats of the victims and tossing the bodies into various water-ways, occurred especially in eastern Bosnia, in Foča, Goražde, Čajniče, Rogatica, Višegrad, Vlasenica, Srebrenica, all in the basin of the Drina river, but also in eastern Herzegovina, where individual villages resisted Serb encirclement with ferocious determination until 1942. Chetnik documents – for example the minutes of the Chetnik conference in Javorine, district of Kotor Varoš, in June 1942 – speak of a determination to 'cleanse Bosnia of everything that is not Serb'. It is difficult to estimate the number of Muslim victims of this original ethnic cleansing, but it can be counted in the tens of thousands."a nem szerb közösségektől való etnikai megtisztítása révén, egy Nagy-Szerbia létrehozása volt. A két mozgalom viszonya kezdettől fogva feszült volt, de 1941 októberétől fegyveres konfliktussá fajult. A csetnikek számára Tito internacionalista politikája szerbellenesnek tűnt, míg a csetnikek királypártisága a kommunisták számára volt elfogadhatatlan. A háború korai szakaszában a partizán erők túlnyomórészt szerbekből álltak. Ebben az időszakban a partizán erők muszlim és horvát parancsnokainak nevét meg kellett változtatni, hogy megvédjék őket túlnyomórészt szerb társaiktól.
A németek szerbiai, észak-macedóniai és koszovói szovjet-bolgár offenzíva által kikényszerített visszavonulása után 1944 őszén jelentősen megnőtt a szerbek, macedónok és koszovói albánok részvétele a partizánharcokban. 1944 végére a partizánok összereje 650 000 férfit és nőt számlált, amelyek négy hadseregbe és 52 hadosztályba szerveződtek és hagyományos hadviselést folytattak. 1945 áprilisára a partizánok száma meghaladta a 800 000-et.
Elnevezése A mozgalmat a háború során következetesen „partizánoknak” nevezték. A gyakori méretváltozások és szerkezeti átszervezések miatt azonban a partizánok történelmük során négy teljes hivatalos nevet viseltek (szerb-horvátról fordítva):
1941 júniusától 1942 januárjáig Jugoszlávia Nemzeti Felszabadító Partizán Különítményei (Narodnooslobodilački partizanski odredi Jugoslavije, rövidítve: NOPOJ), vagy a rövid nevük egyszerűen „Partizánok” volt;
1942 januárjától 1942 novemberéig Jugoszlávia Nemzeti Felszabadító Partizán és Önkéntes Hadserege (Narodnooslobodilačka partizanska i dobrovoljačka vojska Jugoslavije, rövidítve: NOP i DVJ), mely a mozgalom „önkéntes hadsereg” jellegét akarta tükrözni;
1942 novemberétől 1945 februárjáig Jugoszlávia Nemzeti Felszabadító Hadserege és Partizán Különítményei (Narodnooslobodilačka vojska i partizanski odredi Jugoslavije, rövidítve: NOV i POJ), de 1942 novemberétől a partizán hadsereg egészét gyakran egyszerűen Nemzeti Felszabadító Hadseregnek (Narodnooslobodilačka vojska, rövidítve: NOV) nevezték, mely azt a tényt tükrözi, hogy a proletárdandárokat és más mobil egységeket a Nemzeti Felszabadító Hadseregbe (Narodnooslobodilačka vojska) szervezték. A névváltoztatás azt is tükrözi, hogy ez utóbbi jelentőségében felülírta magát a partizánkülönítményt.
1945 március 1-től Jugoszláv Hadsereg, mivel a Nemzeti Felszabadító Hadsereg Jugoszlávia reguláris fegyveres erőivé alakult át, és ennek megfelelően nevezték át. Ezt a nevet 1951-ig viselte, amikor átnevezték Jugoszláv Néphadseregnek.
Előzmények
1941. április 6-án a Jugoszláv Királyságot minden oldalról megtámadták és megszállták a tengelyhatalmak, elsősorban német erők, de olasz, magyar és bolgár alakulatok is. Az invázió során a Luftwaffe bombázta Belgrádot. Az invázió alig több mint tíz napig tartott, és április 17-én a Jugoszláv Királyi Hadsereg feltétel nélküli megadásával ért véget. Amellett, hogy a hadsereg a Wehrmachthoz képest reménytelenül rosszul volt felszerelve, megpróbálta az ország minden határát megvédeni, de a rendelkezésre álló korlátozott erőforrásokat csak csekély mértékben tudta szétosztani.
A kapituláció feltételei rendkívül szigorúak voltak, mivel a tengelyhatalmak megkezdték Jugoszlávia feldarabolását. Németország elfoglalta Dráva Banovina (nagyjából a mai Szlovénia) északi részét, miközben egy bábkormánnyal fenntartotta a közvetlen katonai megszállást a szerb területen. Német irányítással jött létre a Független Horvát Állam (NDH), amely a mai Horvátország területének nagy részére kiterjedt, és magába foglalta a mai Bosznia-Hercegovina egész területét, valamint a mai Szerbia Szerémség régióját. Mussolini Olaszországa elfoglalta a Dráva Banovina fennmaradó részét (melyet elcsatoltak, és Lubiana tartományra kereszteltek), Zeta Banovina nagy részét és a part menti Dalmácia régió nagy részét (adriai-tengeri szigeteivel együtt). Az újonnan létrehozott olasz kormányzóság megszerezte az irányítást Montenegró felett is, és a Független Horvát Állam (NDH) királya is olasz herceg lett, bár kevés valódi hatalommal bírt benne. Magyarország visszafoglalta a Trianonban elvett Drávaszöget, Bácskát, a Muraközt és a Muravidéket. Eközben Bulgária majdnem egész Macedóniát, valamint Kelet-Szerbia és Koszovó kis területeit annektálta. Jugoszlávia felosztása, az NDH, Montenegró, Szerbia területeire, valamint a jugoszláv területeknek a tengely különböző országai általi annektálása összeegyeztethetetlen volt az akkor hatályos nemzetközi joggal. 250px|bélyegkép|jobbra|Német katonai menetoszlop Maribor utcáin
A megszálló erők olyan súlyos terheket róttak a helyi lakosságra, hogy a partizánok nemcsak hogy széles körű támogatást élveztek, de sokak számára ez volt az egyetlen lehetőség a túlélésre. A megszállás korai szakaszában a német csapatok válogatás nélkül akasztottak vagy lőttek agyon helyi lakosokat, köztük a nőket, gyerekeket és időseket, minden egyes megölt német katonára száz kivégzett helyi lakos jutott. Míg ezeket az intézkedéseket a kommunisták által vezetett ellenállás leverésére a németek által megszállt valamennyi területen végrehajtották, Szerbiában még szigorúbban hajtották végre. A német erők két legjelentősebb atrocitása az volt, amikor Kraljevóban 2000, Kragujevacon pedig 3000 civilt mészároltak le. Azt az utasítást, hogy minden megölt német katonáért 100 túszt, minden megsebesült német katonáért pedig 50 túszt kell lelőni, 1943 februárjában a felére csökkentették, majd ugyanazon év őszén teljesen visszavonták. Emellett Jugoszláviára a törvény és a rend felbomlása volt a jellemző, a vidéken barangoló kollaboráns milíciák terrorizálták a lakosságot. A Független Horvát Állam bábkormánya a megszállás korai szakaszában képtelen volt ellenőrizni területét, aminek eredményeként az usztasa milíciák és a német hadsereg keményen léptek fel a lakossággal szemben. A kialakult viszonylagos káosz közepette a Jugoszlávia Kommunista Pártja arra törekedett, hogy az antifasiszta frakciókat és politikai erőket egy országos felkelésbe szervezze és egyesítse. A Josip Broz Tito vezette pártot az első világháború utáni jugoszláv választásokon elért jelentős sikere után betiltották, és azóta a föld alatt működött. Tito azonban nem léphetett fel nyíltan a Szovjetunió támogatása nélkül, és mivel a Molotov–Ribbentrop paktum még érvényben volt, kénytelen volt várni.
A megalakulás és a korai lázadások Jugoszlávia áprilisi inváziója idején a KPJ vezetése Josip Broz Titoval együtt Zágrábban tartózkodott, és csak egy hónappal később indultak el Belgrádba. Amíg a Molotov–Ribbentrop-paktum Németország és a Szovjetunió között érvényben volt, a kommunisták tartózkodtak a nyílt konfliktustól a Független Horvát Állam új rezsimjével. A megszállás első két hónapjában kibővítették földalatti hálózatukat, és fegyvereket kezdtek felhalmozni. A kommunista pártnak az egész ország területéről érkezett tisztségviselői részvételével, akik a megszállókkal szembeni ellenállás megszervezésére törekedtek, 1941. május elején Zágrábban úgynevezett „májusi konzultációkat” tartottak. 1941 júniusában a KPJ Központi Bizottságának ülésére is sor került, amelyen elhatározták, hogy megkezdik a felkelés előkészítését.Davor Marijan, The May Deliberations of the Central Committee of the Communist Party of Yugoslavia, Hrvatski institut za povijest, 2003, p. 325-331, A partizánmozgalom támogatásának mértéke régiónként és nemzetiségenként változott, tükrözve a helyi lakosság és a hatóságok egzisztenciális aggályait.