A Ferrari F50 (Type F130) egy középmotoros sportautó, amelyet a Ferrari olasz autógyártó gyártott 1995-től 1997-ig. Az 1995-ben bemutatott autó kétajtós, kétüléses targa tetejű. A Ferrari F50-et egy 4,7 literes szívómotoros Tipo F130B V12 motor hajtja, amelyet az 1990-es Ferrari 641 Formula–1-es autóban használt 3,5 literes V12-ből fejlesztettek ki. Az autó dizájnja az 1989-es Ferrari Mythos koncepcióautó evolúciója.
Összesen 349 autó készült, az utolsó példány 1997 júliusában gördült le a gyártósorról. Az F50-es motorja megelőzte az autót; 1994-ben a Ferrari 333 SP-ben használták az amerikai IMSA GT Bajnokságon, ami lehetővé tette, hogy jogosulttá váljon az alapmotoros World Sports Car kategóriában. Az F50 a Ferrari F40 örököse és utódja, amelyet a Ferrari 50. évfordulójára szántak, noha már két évvel korábban debütált.
Az autót a Formula–1-es technikák alapján építették, felhasználva azt a tudást, amelyet a márka több mint ötven éven keresztül szerzett a Scuderia Ferrari versenyrészlegével. Fejlett technológiájának és limitált példányszámának köszönhetően az F50-et a rajongók és a gyűjtők egyaránt keresik, és előkelő helyet szerzett a Ferrari történelmi szupersportkocsi-családjában. 2002-ben, öt évvel az utolsó F50 megépítése után, az Enzo Ferrari ugyanazzal a filozófiával vette át a pozícióját: egy közúti sportautó a lehető legközelebb a Formula–1-es autókhoz.
Eredettörténet Tervezés, fejlesztés Piero Ferrari, Enzo Ferrari legfiatalabb fia azt szokta mondani, hogy a Ferrarinak olyan személyisége van, mint semmilyen más autónak.Ferrari, entre réalité et légende, O. Grizzi, éd. Gründ, 2008, pages 340 et 341 Mintha csak e vélemény igazságát hangsúlyozná, az F50 története az ő egyik ötletével kezdődött az 1980-as évek végén, nem sokkal az F40 bemutatása után. Egyszerű ötlet volt: egy olyan sportautó megalkotása, amely az 1947-es Ferrari 125 S, a Ferrari történetének legelső futamgyőztes modelljén alapul, és amely magában foglalja a márka által a megalapítása óta elért összes technológiai fejlődést. Ahhoz hogy a Formula–1-et vegyék alapul az autó fejlesztéséhez, nemcsak az ügyfelek rendszeres kérése játszott közre, hanem az a tény is, hogy ez volt az a versenykategória, amelyre a Ferrari az azt megelőző 20 évben minden technológiai fejlesztését összpontosította.
A javaslat meggyőzte a Ferrari munkatársait. Luca di Montezemolo-nak, a márka akkori elnökének közvetlen felügyelete alatt elkészült az F130 belső kód nevű projekt specifikációja: az F50 egy utcai használatra átalakított Formula–1-es autó lett volna, amellyel a legmagasabb szintű versenyzés volt a cél, az ötven év alatt felhalmozott sportos és technikai jellemzőkkel. Ennek megfelelően az új jövevénynek a lehető legnagyobb mértékben a márka által versenyen indított modellekből kellett származnia.
Az F50-et egy 4,7 literes szívómotoros Tipo F130B V12 motor hajtja, amelyet korábban a Ferrari 641-es, Formula–11-es autókban használt 3,5 literes V12-es motorjából fejlesztettek ki. Ez a motor elsőként azonban nem az F50-esekben debütált, hanem már 1994-ben, a Ferrari 333 SP versenyautóban is szerepelt a motor, az amerikai IMSA GT Bajnokságon. Az IMSA ugyan is előírta, hogy a felhasznált motornak a nagyközönség számára értékesített autókban használt motorból kellett származnia. Ehhez a Ferrari F50 motorja megfelelőnek bizonyult, még ha csak egy évvel később is mutatták be a modellt. Az IMSA GT bajnokságban való részvétel fontos volt a Ferrari számára, mivel a márka 20 év kihagyás után a 333 SP-vel a prototípus osztályban szeretett volna visszatérni a sportautóversenyzésbe. Az ottani siker kulcsfontosságú volt ahhoz, hogy a márka egy visszaesés után visszanyerje népszerűségét az Egyesült Államokban, a Ferrari legnagyobb piacán.
Ami a tervezés során a legjelentősebb változásnak bizonyult az elődökhöz képest, az az erőforrásként választott atmoszférikus V12-es motor volt. A Ferrari korábbi szupersportautói - a 288 GTO és az F40 - ugyanis kétturbós V8-as motorral rendelkeztek. A formaterv megalkotására a Pininfarinát, a Ferrarival mindig is szorosan együttműködő neves olasz formatervező céget bízták meg. Lorenzo Ramaciotti rajzolta meg az autót az iroda megbízásából. Mivel az F130-ba (az F50 tervezésekor ezzel a motor kódnévvel futott a project) a Ferrari ötven évnyi versenyzői múltja során felhalmozott összes tudást bele kellett építeni, a fejlesztési folyamat sokkal tovább tartott, mint az F40 esetében. Míg a 288 GTO-ra épülő F40 és annak acélváza technológiailag nem volt kifinomult, az F50 teljes egészében könnyű anyagokból, például szénszálból készült. Az F50 nevet az autó elődje, az F40-es előtti tisztelgésként választották, amely nemcsak formatervével és teljesítményével hagyott maradandó nyomot, hanem azzal is, hogy az utolsó autó volt, amelyet még Enzo Ferrari életében építettek.
Bemutatás 1995. március 6-án este a Genfi Nemzetközi Autómúzeumban tartott bemutató során Ferrari F50 néven leplezték le az F130 sorozatgyártású változatát, megelőzve a három nappal későbbi Genfi Autószalonon történő világszintű bemutatót. Di Montezemolo a bemutatón elmondta: "Az volt a célunk, hogy a lehető legtöbb Formula–1-es technológiát tegyük egy utcai sportautóba, ugyanakkor egy könnyen vezethető autót építsünk."
Az 1995-ös bemutatóval az F50 bizonyos értelemben két olyan célt is elhibázott, amelyet a Ferrari előzetesen kitűzött az autó számára. Egyrészt az F50 két évvel korábban érkezett a Ferrari 50. évfordulójának megünnepléséhez - mivel ezt a mérföldkövet csak 1997-ben érte volna el -, másrészt az autó egy évvel túl későn érkezett az IMSA homologizációjához. A Ferrarinak mégis sikert könyvelhetett el, hiszen az IMSA szervezete annyira elégedett volt a Ferrari nevezésével, hogy elfogadta a 333 SP homologizációját, csupán az F50-es megalkotásának ígéretével.
Az F50 bemutatásakor a Ferrari bejelentette, hogy két év alatt legfeljebb 349 példányt fog gyártani. Enzo Ferrari elképzelése volt korábban, hogy a tervezett piaci keresletnél eggyel kevesebbet gyártanak, hogy biztosítsák a kellő exkluzivitást. Végül legalább 350 darab F50-es készült a Ferrari maranellói gyárában - bár a pletykák szerint valószínűleg több példány készült néhány nagyon gazdag ügyfél kérésére, a legelső F50-es pedig a Ferrari tulajdonában maradt, és soha nem kínálták eladásra. Az autó kereskedelmileg nagy siker lett, amely a leglelkesebb "Ferraristák" számára készült, és akkori ára 400 000 euró környékén volt.
Jellemzői Motor és meghajtás
Az F50 szíve egy hosszirányban elhelyezett 4,7 literes, atmoszférikus F130B V12-es motor, 65 fokos V-szöggel, hengerenként öt szeleppel (azaz összesen hatvan szeleppel) és dupla felső vezérműtengelyes (DOHC) motorral. A kenésről egy dry-sump rendszer gondoskodik; a szekvenciális elektronikus benzinbefecskendezést a Bosch Motronic 2.7 motorvezérlő rendszer végzi. A motort a 3,5 literes V12-es motor alapján fejlesztették ki, amelyet először az 1990-es Ferrari 641-es Formula–1-es autóban használtak, amelyet abban az idényben Alain Prost és Nigel Mansell vezetett. A 11,3:1 sűrítési arányú, nagy fordulatszámú erőforrás 520 lóerőt (383 kW) termel 8500-as fordulatszámon, és 471 Nm nyomatékot 6500-as fordulatszámon. Ez 109,2 lóerő/liter fajlagos teljesítménynek felel meg, ami akkoriban a legmagasabb volt a légköri motorral szerelt szériaautók között.
Azonban annak, hogy a Ferrari 641-es Formula–1-es autójának motorját fejlesztették tovább az F50-hez, egy komoly hátránya is lett. Nevezetesen, hogy a korlátozottan megnövelt motorteljesítmény miatt az F50 messze elmarad riválisaitól. Azok, amelyek nem rendelkeznek nagyobb lökettérfogattal (mint például a McLaren F1 és a BMW 6,1 literes V12-ese vagy az 5,7 literes Lamborghini Diablo) kompresszoros rendszerrel vannak felszerelve, mint például a Bugatti EB110 és a 3,5 literes V12-ese 4 turbófeltöltővel. A megbízhatóság bizonyos szintjének fenntartása érdekében egy blokkot nem lehet a végtelenségig újrafúrni, és a lökettérfogatát sem lehet tetszőlegesen növelni: az F50 hengerűrtartalma ezért 4,7 literre korlátozódik, és az a törekvés, hogy egy olyan motorblokkal szereljék fel, amely a lehető legjobban hasonlít az F1-es autókéhoz, kizárja a kompresszoros feltöltés alkalmazását.
Mindazonáltal a motor az akkori technológia élvonalába tartozott: 5 szelepes hengerfej, száraz olajozás, a legmodernebb elektronikus vezérlés a szívó- és gyújtásvezérléshez, titánból készült összekötőrudak, változó szelepnyitási rendszer a szívó- és a kipufogórendszerben, karbon légtartály, változó hosszúságú szívócsövek és így tovább. Tizenkét hengeres motorhoz képest meglehetősen könnyű, száraz tömege 198 kg. Használat közben versenyzői származása jellegzetes hangjában tükröződik.
A motor a hátsó kerekeket hajtja, és egy hatfokozatú kézi sebességváltóhoz csatlakozik a Ferrarinál hagyományos H-mintázatú, száraz, dupla tárcsás tengelykapcsolóval és korlátozott csúszású differenciálművel felszerelve. Mivel a technológia még gyerekcipőben járt, a Ferrari a hosszú élettartam miatt még nem merte felszerelni az F50-et az akkoriban nemrég bevezetett, a kormánykeréken elhelyezett váltókarokkal ellátott F1-es félautomata sebességváltóval. A 105 literes gumitartályok a motor két oldalán vannak elhelyezve. A motort fém segédkeretek rögzítik közvetlenül az alvázhoz. Ennek előnye a súlymegtakarítás és a merevség növelése; hátránya, hogy ez a rögzítési módszer vezetés közben sok rezgést okoz a pilótafülkében. Ez bizonyosan nem teszi az F50-et kényelmessé vezetés közben.
Alváz, Külső
Az F50 váza szénszálból, kevlárból és epoxigyantából készült monocoque, amelyet az amerikai Cytec Aerospace által gyártott méhsejt szerkezetbe építettek össze. Tehát az F50 is teljes egészében olyan kompozit anyagokból készült monocoque szerkezetet alkalmaz (a levehető tető kivételével), mint közvetlen riválisa a McLaren F1. Egyetlen alváz megépítéséhez a Cytec Aerospace 250 folyóméter szénszálat és 500 méter nejlonszövetet állított össze mintegy 400 óra kézimunkával. A Cytec Aerospace által a Pininfarina5 műszaki tanulmánya alapján gyártott egész egység tömege mindössze 102 kg. Ez volt az első alkalom a Ferrari számára; ez az eljárás akkoriban a versenyzésben nagyon gyakori volt, de a sorozatgyártásban rendkívül ritka. Az F50 alváza a 333 SP alvázából származik, amely sportkocsi a Scuderia által az amerikai IMSA-bajnokságban indított sportkocsi volt. Kis súlya ellenére ez a konstrukció nagyon merevvé teszi a vázat torziós szempontból, ami javítja az autó kezelhetőségét és vezethetőségét. Az F50 fogasléces kormányművel rendelkezik.
A hosszirányban elhelyezett motor/váltómű egység teherhordó és közvetlenül a karosszériához csavarozott, ami a szuperautók között teljesen egyedülálló megoldás. A független felfüggesztés titán tolórudakból és egyenlőtlen hosszúságú keresztlengőkarokból, tekercsrugókból és Bilstein gázzal töltött teleszkópos lengéscsillapítókból áll, amelyeket toló- és lengőkarok működtetnek, - mindezt elektronikusan vezérelve - és közvetlenül a sebességváltóhoz vannak rögzítve.
Az F50-et Brembo öntöttvas féktárcsákkal szerelték fel, amelyek a jobb hűtés érdekében perforáltak, és alumínium féknyergekkel vannak felszerelve. Olyan segédrendszerekkel, mint a blokkolásgátló, a szervofék és a szervokormány az F50 nem rendelkezik. A Ferrari úgy gondolta, hogy ez nem illik az F50 purista jellegéhez. Az elektronikus vezetési segédeszközöket nélkülöző, kompozit monocoque alvázzal, versenyfelfüggesztésekkel, talajhatású alufalazattal és teherbíró motorral rendelkező F50-es csak a teljesítményről szól. Ennek eredményeképpen a kényelem szintje viszonylag alacsony, a mechanikai zajok és rezgések szintje magas, ami az utastér és a motortér közötti szigetelés hiányának köszönhető. A légkondicionáló (amelyet hasznosnak tartanak, mivel a vezető csak néhány centiméterre ül a V12-es motor előtt) mindazonáltal emlékeztet arra, hogy ez egy nyílt utakon való használatra jóváhagyott autó.