A kaukázusi front az első világháború egyik mellékfrontja volt, ahol az Orosz Birodalom és az Oszmán Birodalom seregei ütköztek meg a Kaukázus hegyvonulataitól délre eső területeken. A harcokba később becsatlakoztak a térségben függetlenségre szert tevő államok, Örményország, Azerbajdzsán, Grúzia (Georgia), az Észak-Kaukázusi hegyi köztársaság (Hegyi-Karabah), a Német Birodalom, a Közép-kaszpi Diktátorság és a Brit Birodalom. A hadszíntér a déli Kaukázustól az Örmény-felföldig terjedt, elérve egészen Trabzonig, Bitlisig, Musig és Van városáig. A szárazföldi harcokhoz kapcsolódóan zajlottak tengeri összecsapások a Fekete-tengeren.
A front 1914. november 1-én nyílt meg az Orosz Birodalom támadásával az Oszmán Birodalom ellen, melynek során az orosz csapatok betörtek Örményország török kézen lévő részeire.
1917 februárjában az orosz előretörést megakasztotta az orosz forradalom, ami után nem sokkal az orosz kaukázusi hadsereg bomlásnak indult és helyét a függetlenedő Örményország fegyveres erői vették át, melyek részben a korábbi orosz hadsereg részét képezték és örmény önkéntes alakulatokkal és az örmény irreguláris egységekkel egészítődtek ki. 1918 folyamán a térségben több új államalakulat jött létre, közte a Közép-kaszpi Diktátorság és Hegyi-Örményország, az antantnak a mezopotámiai frontról és a nyugati frontról a térségbe áthelyezett erőiből pedig ebben az évben hozták létre a Dunsterforce nevű haderőt.
Az 1918. március 3-án megkötött breszt-litovszki békeszerződés véget vetett az Orosz Birodalom és az Oszmán Birodalom közötti a fegyveres összecsapásoknak, az Oszmán Birodalom pedig 1918. június 4-én a batumi békeszerződéssel elismerte Örményország, Azerbajdzsán és Grúzia függetlenségét. A harcok azonban tovább folytatódtak az Oszmán Birodalom és a Közép-kaszpi Diktátorság, Hegyi-Örményország és a Dunsterforce között egészen a mudroszi fegyverszünet 1918. október 30-ai aláírásáig.
A törökök 1915-től kezdődően egészen 1923-ig népirtást követtek el az örményekkel szemben. A törökök a tettüket azzal indokolták, hogy az örmények együttműködnek ellenük az oroszokkal és ezért potenciálisan „ötödik hadoszlopként” szolgálhatnak.
Előzményei Az Oszmán Birodalom fő célja a Kaukázusban elveszített területeinek visszaszerzése volt, melyek nagy részét még az 1877-78-as háborúban veszítette el Oroszországgal szemben. A legnagyobb városok, melyeket vissza akartak szerezni Artvin, Ardahan, Kars és a tengerparti Batumi voltak. Az új front megnyitása azt is jelentette egyben, hogy az oroszoknak erőket kell elvonniuk a lengyel és galíciai frontokról, ezért a török hadba lépést és a kaukázusi hadjárat tervét Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia kedvezően fogadta. Németország szállította le a hiányzó eszközöket, amivel a térségben állomásozó 3. török hadsereg megkezdhette a hadjáratot. Enver pasa török hadügyminiszter azt remélte, hogy a siker utat nyit Tiflisz, és az azon túli területek felé, és a török sikerek a kaukázusi muszlimok lázadását vonják majd magukkal. Az oszmánok stratégiai célja az volt, hogy az oroszokat elvágják a Kaszpi-tenger körüli szénhidrogén-lelőhelyektől.
Oroszország másodlagos frontként tekintett a kaukázusi frontra a keleti front mellett, ahol jelentősen nagyobb erőket vetettek be. Az oroszok 1877-ben szerezték meg Kars városát a törököktől és attól tartottak, hogy a törökök a Kaukázusba betörve ezt a várost illetve Batumit megpróbálják majd visszaszerezni. 1915 márciusában az Orosz Birodalom külügyminisztere, Szergej Szazonov a brit nagykövettel, George Buchanannel és a francia nagykövettel, Maurice Paléologue-gal való találkozója során úgy nyilatkozott, hogy a háború utáni tartós béke eléréséhez Konstantinápolynak (Isztambuknak), a Boszporusznak és a Dardanelláknak, a Márvány-tengernek, és Trákia déli részének fel egészen az Enosz–Midija-vonalig, valamint Anatólia fekete-tengeri partvidékének a Boszporusz és a Sakarya folyó közötti részének egy İzmithez közeli meg nem határozott pontig teljesen orosz kézre kell kerülnie. A cári hatalom elképzelése szerint Észak-Anatólia és Isztambul muzulmán lakosságát jóval megbízhatóbb kozák telepesekkel kellett volna lecserélni.
1914-ben, még a háború előtt a brit kormányzat szerződést kötött az Angol–Perzsa Olajvállalattal a haditengerészet igényeinek fedezéséről. Ez a vállalat a török elképzelések útjában állt, és kizárólagos jogokkal rendelkezett Perzsia olajlelőhelyei felett, leszámítva annak Iráni Azerbajdzsán, Gilán, Mázendarán, Asdrabad és Horászán tartományait.
A szembenálló erők Oszmán Birodalom A törökök a háború kezdetén egy hadsereget állomásoztattak a régióban, mely a 3. hadsereg megnevezést viselte. Az 1916-ban küldött erősítésekkel megalakították a 2. hadsereget is. A konfliktus kezdetén a törökök hadereje ezen a fronton összesen 100- főt tett ki, a katonák nagy része gyengén volt felszerelve. Oroszország A háború előtt orosz részről a fős Kaukázusi Hadsereg állomásozott a régióban Illarion Voroncov-Daskov kormányzó és tábornok névleges parancsnoksága alatt. A hadsereg tényleges vezetője a vezérkari főnök, Nyikolaj Nyikolajevics Jugyenyics tábornok volt. A kaukázusi hadjárat kezdetén az oroszoknak az itt állomásozó haderejük csaknem felét át kellett helyezniük a porosz frontra, ahol a tannenbergi csata és az első mazuri-tavaki csata során súlyos vereségeket szenvedtek. A kaukázusi hadseregnél emiatt mindössze katonája maradt. Ez a haderő azonban az örmények részéről jelentős támogatást kapott, akik Tovmasz Nazarbekov, Movszesz Szilikján és Primuv tábornokok parancsnoksága alatt a Kaukázusban maradtak. Az oroszok kaukázusi hadserege 1917-ben feloszlott, miután az orosz ezredek a forradalom után dezertáltak. Ekkor az állományából 110- fő volt örmény. A Közel-Keleten a törökök ellen harcoló örmények száma a többi szövetséges haderőben szolgálókkal együtt közel főt tett ki.
Örményország 1914 nyarán örmény önkéntes alakulatokat hoztak létre az orosz hadseregen belül. Eleinte különítményeket állítottak fel belőlük a Kaukázusi alkirályság alatt és nem voltak alárendelve a kaukázusi parancsnokságnak. Ezeket az alakulatokat Andranik Ozanján vezette. Ismertebb vezetői voltak még Drasztamat Kanaján, Amazaszp Szrvanctján, Arsak Gafavján és Szargisz Mehrabján. Egy török alattvaló, Karekin Bastermadjian is a vezetők között volt. Kezdetben fő felett rendelkeztek, de a konfliktus ideje alatt ez tovább növekedett. 1916 fordulóján Nyikolaj Jugyenyics úgy döntött, hogy ezeket az erőket vagy összevonja az Orosz Kaukázusi Hadsereggel, vagy feloszlatja őket.
Az örmény felszabadítási mozgalom irányította az örmény fedajíneket a konfliktusok során. Ezek a polgári erők általában ismert vezetők köré szerveződtek, mint Szebaszteiai Murád, és általánosan örmény partizán különítményeknek nevezik őket. Boghos Nubar, az Örmény Nemzeti Gyűlés elnöke, a párizsi békekonferencián kijelentette, hogy csatlakoztak a fő örmény egységekhez. A Vantól Erzincanig húzódó orosz védelmi vonalat ezek az egységek szervezték meg.
1917 decemberében az Örmény Nemzeti Felszabadítási Mozgalom felállított egy fegyveres erőt Tovmas Nazarbekian tábornok vezetésével. A frontvonalat három fő hadosztály tartotta, melyeket Movses Silikiyan, Andranik Ozanian és Mihail Aresian vezettek. Ezeken túl egy reguláris egységet vezetett még Korganian ezredes. A Vantól Erzincanig húzódó vonalat is ezek az egységek szervezték meg.
1918 elején az orosz haderő korábbi katonájából és helyi önkéntesből hozták létre az Örmény Nemzeti Hadsereget. A sereg gyalogosból és 1000 fős lovasságból állt. Allen és Muratoff szerint az Örmény Hadtest 1918. január 1-én a következő erőkkel bírt:
2 gyalogsági hadosztály: 4 ezred (ezredenként 3 zászlóaljjal) 3 gyalogsági dandár: 4 zászlóaljjal dandáronként 1 lovassági dandár: 2 ezred: 4 század ezredenként néhány milícia-zászlóalj 6 tüzérüteg: 4 löveggel ütegenként
A zászlóaljak állomány 400 és 600 fő között váltakozott.
A kezdeti török véleményekkel szemben az örmény haderő jól felszereltnek és jól kiképzettnek számított. A gyalogságot a Druzsinij-egységek veteránjai alkották, akik az oroszok oldalán harcoltak csaknem négy éven át és engedélyezték számukra, hogy a felbomló orosz hadsereg által hátrahagyott felszereléseket használják. A törökök úgy becsülték, hogy az örmény haderő főből állt 1918 elején, míg a háború utáni orosz források szerint két veterán lövészhadosztályból, három önkéntes dandárból és egy lovassági dandárból álltak.Erickson 2001, 182–183. o.
Egyéb haderők A térségben a konfliktus végén beavatkozó brit haderő élére 1917-ben Lionel Dunsterville-t nevezték ki, akinek a parancsnoksága alá 1000 ausztrál, brit, kanadai és új-zélandi katona tartozott. A haderő rendelkezett néhány páncélautóval is.
A hadműveletek 1914 Az 1914. november 1-én az oroszok a Berhman-offenzíva megindításával átlépték az orosz-török határt és terveik szerint el kellett foglalniuk Doğubeyazıtot és Köprüköyt. Oroszország csak másnap, november 2-án üzent hivatalosan hadat az Oszmán Birodalomnak. Erre a feladatra 25 gyalogsági zászlóaljat, 37 lovasegységet és 120 ágyút vontak össze, melyeket két támadóirányban vetettek be. A jobbszárnyon az orosz I. hadtest lépte át a határt és Sarikamişen át nyomult Köprüköy felé, ahova november 4-én ért el. A bal szárnyon a IV. hadtest Jerevánon át tört előre Pasinler felé.
A 3. török hadsereg parancsnoka, Hasszán Izzet nem támogatta a hadügyminiszter, Enver pasa által sürgetett tél miatt nehéz körülmények miatt megindítandó offenzíva megindítását. Ő azt tervezte, hogy védelemben marad és kivárja a kellő időpontot egy ellentámadás megindításához, de Enver pasa hadügyminiszter felülbírálta. November 7-én a 3. török hadsereg végül megindította az offenzíváját a XI. hadtesttel és az összes lovassági egységgel közösen. Ezt a haderőt támogatta még egy kurd törzsi ezred is. A lovasságnak nem sikerült végrehajtania a számára kijelölt bekerítő hadműveleteket, a kurd alakulat pedig megbízhatatlannak bizonyult. A 18. és a 30. hadosztályok visszavonása után az oroszoknak sikerült területeket szerezniük, de a törököknek is sikerült megtartaniuk az állásaikat Köprüköynél. November 12-re az Ahmet Fevzi pasa vezette török IX. hadtesttel erősítették meg a bal szárnyat, ahol a XI. hadtest harcolt, a 3. hadsereg pedig a lovasság segítségével hozzálátott az oroszok visszaszorításához. A 3. gyalogezrednek sikerült behatolnia Köprüköybe a november 17-20. között lezajlott Azap offenzíva után. November végére a front stabilizálódott és ekkor az oroszok 25 kilométeres mélységben tartottak a kezükön egy kiszögellést a Sarikamiş-Erzurum-útvonal mentén. Az orosz offenzíva déli szárnyán az örmény önkéntesek sikerrel jártak és elfoglalták Karaköse és Doğubeyazıt településeket. A törökök 9000 halottat és 3000 hadifoglyot veszítettek, 2800 fő dezertált.
December folyamán II. Miklós cár látogatást tett a kaukázusi frontvonalon. Az örmény egyház feje a Tifliszi Örmény Nemzeti Tanács elnökével, Alexander Katiszjánnal együtt fogadta. A cár beszédében többek között a következőket mondta:
bélyegkép|jobb|300px|A sarikamişi győzelmet ábrázoló orosz poszter 1914. december 15-én az ardahani csata során a német August Stange alezredes vezette török csapatok megszerezték Ardahant. Stange bég vezette különítmény küldetése az volt, hogy látványos hadműveletekkel elvonja az oroszok figyelmét és egységeiket lekösse. Ehhez először a Chorok-folyó térségében kellett ténykednie, amiben a térségben anyagi segítséget nyújtottak neki a lázongó adzsárok, akik megszállták az utat. Enver később változtatott az eredeti terven annyiban, hogy a Sarikamiş elleni támadás kapott benne nagyobb szerepet. Stange bég különítménye azt a feladatot kapta, hogy vágja el az oroszok Sarikamiş-Karsz utánpótlási útvonalát. Január 1-én ez az egység Ardahanban volt.