A Football Club Internazionale Milano (röviden: Internazionale vagy Inter) egy milánói székhelyű olasz futballklub. Az 1908-ban alakult együttes az AC Milannak is otthonul szolgáló Stadio Giuseppe Meazzában játssza mérkőzéseit.

A klub színei a kék és fekete.

Az Inter – a Juventus 2006-os, bundabotrány miatti kiesése óta – az egyetlen olasz csapat, amely története során mindvégig a legmagasabb osztályban tudott maradni. 2010-ben pedig egyedüli olasz klubként triplázni tudott, azaz megnyerte egy szezonon belül a hazai bajnokságot és kupát, valamint a Bajnokok Ligáját.

Története

A klubot 1908. március 9-én alapította az AC Milant (akkori nevén Milan Cricket and Football Club) elhagyó, 44 fős svájci és olasz csoportosulás. A Ristorante Orologio nevű, leginkább művészek által látogatott, jó nevű milánói étteremben gyűltek össze Giorgio Muggiani grafikus és festőművész vezetésével. Elégedetlenségük – mely végül új klub alapítására sarkallta őket – oka az anyaegyesület akkori játékospolitikája volt, amely az olaszokat favorizálta. Így született meg a külföldi játékosokat is elfogadó új egyesület, amely – hogy ezen nézetét így is kinyilvánítsa – az Internazionale, azaz nemzetközi nevet kapta.

Muggiani rögtön el is készítette a klub arany-kék-fekete címerét, amely ugyan több változáson is átesett az évek folyamán, ma azonban az eredetihez nagyon közeli formában díszíti a csapat mezét. Az első elnök Giovanni Paramithiotti, míg az első csapatkapitány a svájci Hernst Manktl lett.

Az újonnan alakult egyesület első sikere nem váratott sokat magára: a Virgilio Fossati neve fémjelezte csapat, mindössze két évvel a megalakulást követően, megnyerte az olasz bajnokság 1910-es kiírását. Ezt követte a második scudetto (olasz bajnoki cím – a szó jelentése pajzsocska, amely a mindenkori címvédő mezén viselt pajzs alakú, zöld-fehér-piros emblémára utal) 1920-ban, ekkor már az időközben az első világháborúban elhunyt Fossati nélkül.

A bajnokság történetének legzűrösebb kiírása következett 1921-1922-ben, amely egyben a klub történetének leggyengébb szereplése is. A szezonban két szövetség égisze alatt két bajnokság is indult. A FIGC (Federazione Italiana Gioco Calcio) mellett az új szövetség a CCI (Confederazione Calcista Italiana) külön kiírást szervezett. Az Inter ez utóbbi B csoportjában indulva végzett utolsó helyen, mely papíron kiesést vont maga után. Emilio Colombo, a La Gazzetta dello Sport igazgatója azonban a ligák összevonását és az olasz futball kaotikus állapotának helyreállítását kezdeményezte. Ennek folyományaként az Inter elindulhatott az összevont rájátszásban. Az első körben a Sport Club Italia di Milanót kapta ellenfélül, amely azonban – feltehetőleg több játékosának katonai kötelezettsége miatt – nem tudott tizenegy játékost kiállítani, így az Inter a zöld asztalnál 2-0-val abszolválta a párosítást. A második körben aztán a Libertas Firenze elleni 3-0 és 1-1 a bent maradást jelentette a csapatnak. A dolognak kissé visszás felhangot adott a Venezia kiesése. A velenceiek ugyanis két hellyel is megelőzték az Intert a bajnokságban, amivel papíron bent maradtak volna, azonban az összevonás miatt kénytelenek voltak indulni a rájátszásban, melynek során végül kiestek. 1928-ban a fasiszta rezsim kényszerrel összevonta a csapatot a Milanese Unione Sportivával, nevét pedig Ambrosiana SS Milanóra változtatta, a város védőszentjére, Szent Ambrusra (latinul Ambrosius) utalva. A klub címere és meze is megváltozott. Az Inter a teljes mezt uraló, Milánó város címerében is szereplő Szent György kereszttel játszotta meccseit. 1929-ben ismét névváltozás következett, ezúttal AS Ambrosianára. Ezen a néven nyerte meg a csapat harmadik bajnoki címét 1930-ban. 1931-ben megint új nevet kapott az egyesület, mivel az emberek továbbra is Internek hívták, ami a tagokon keresztül nyomást helyezett az új elnök, Pozzani vállára. Így lett a csapat három éven belül a harmadik nevén AS Ambrosiana-Inter. Ezzel a névvel két további bajnoki cím következett: az 1937-1938-as és az 1939-1940-es kiírásban is az Inter gyűjtötte a legtöbb pontot. Az első Coppa Italia győzelem a két bajnoki cím közé beékelődve, az 1938-1939-es szezonra datálódik. 1927 és 1940 között játszott a klubban annak máig legnagyobb legendának számító játékosa, Giuseppe Meazza, akinek nevét ma a stadion is viseli. Ő továbbá a klub történetének legeredményesebb játékosa is, 408 meccsen szerzett 287 góljával. A második világháborút követően, 1945 októberében a csapat utolsó névváltoztatása következett, ekkor FC Internazionale Milanóra.

bélyegkép|jobb|140px|A BEK-győztes csapat

Meazza visszavonulását követően újabb nagyszerű generáció volt feltörőben, melynek egyik legjelesebb alakja a magyar Nyers István volt. Nyers mellett meghatározó volt még az olasz Benito Lorenzi és a svéd Lennart Skoglund. A sikerek fő kovácsa azonban a játékosként 1938-ban világbajnok Alfredo Foni vezetőedző volt, aki végül két bajnoki címet nyert, jelesül a hatodikat (1953) és a hetediket (1954). 1955. május 28-án aztán bekövetkezett az az esemény, amely nagyban meghatározta az Inter történetét: a csapat teljes jogú tulajdonosa az olajmágnás Angelo Moratti lett. Moratti a gyenge 1954-1955-ös szezont követően menesztette Fonit, akinek regnálását öt sikertelen év alatt tíz edzőváltás követte. Ezen időszak alatt kétszer is Meazza vezette a csapatot, aki azonban nem tudta megismételni a játékosként elért sikereket.

Moratti elnöki regnálása tehát nem indult éppen sikeresen, azonban 1960-ban sportvezetői pályafutásának legjobb húzását követte el: leszerződtette vezetőedzőnek az argentin Helenio Herrerát. Herrera ezt megelőzően a Barcelonát vezette két idényen keresztül, mellyel két spanyol bajnoki címet, egy spanyol kupát és egy Vásárvárosok kupáját nyert. Sikerei ellenére azonban távoznia kellett, mivel több személyes nézeteltérése is támadt a klubon belül, többek között a korszak legnagyobb barcelonai sztárjával, a magyar Kubala Lászlóval. Moratti tehát azonnal lecsapott a tehetséges trénerre, aki később három bajnoki cmíet (1963, 1965, 1966), két BEK-et (1964, 1965) és két Interkontinentális kupát (1964, 1965) nyert a csapattal.

A klub történetének legsikeresebb időszaka volt az Herrera-éra. Az akkori csapatot a mai napig csak úgy emlegetik Grande Inter (Nagy Inter). A csúcsot mindenképpen a három BEK-döntő jelentette. 1964-ben a Real Madridot múlta felül 3-1-re, majd a következő, 1965-ös fináléban a korszak egyik legnagyobb sikercsapatát, az Eusébióval felálló, kétszeres győztes Benficát verte 1-0-ra. A következő szezonban elődöntőig jutott a csapat, melyet a későbbi győztes Real Madrid búcsúztatott 2-1-es összesítéssel. Az 1967-es évben ismét a fináléig menetelt az Inter, a lisszaboni döntőben azonban 2-1-re kikapott a skót Celtic-től.

A sikerkorszak kiemelkedő játékosai voltak többek között Giacinto Facchetti, Sandro Mazzola, Armando Picchi, Tarcisio Burgnich, a spanyol aranylabdás Luis Suárez és a brazil Jair. A kétségtelenül világklasszis emberanyag mellett azonban a siker legfőbb kulcsa Herrera védekezésen és kontrajátékon alapuló taktikája, a Catennaccio volt, amely évtizedekre meghatározta az olasz futball fejlődését és külföldi megítélését. A rendszert az osztrák Karl Rappan alkotta meg az 1930-40-es években, azonban Herrera volt az, aki tökélyre fejlesztette, és igazán nagy sikereket ért el vele.

bélyegkép|bal|Facchetti

Mint minden nagy korszak, a Grande Inter érája is véget ért egyszer. Moratti és Herrera távoztak a felejthető 1967-1968-as szezont követően, melyben a csapat erejéből csupán a Serie A ötödik helyére futotta. Az edzői teendőket a korábbi sikerkovács Alfredo Foni vette át, míg az új elnök Ivanoe Fraizzoli lett. Foni azonban csak egy helyet tudott javítani az egy évvel korábbi, gyenge szereplésen, így a szezon végeztével mennie kellett. Helyét egy jól csengő név, a paraguayi Herriberto Herrera vette át, aki azonban csak nevében hasonlított a híres elődre. A Juventusszal az azt megelőző szezonban bajnok mester is csak egy ezüstre volt jó 1970-ben, akit végül a gyenge 1970-1971-es szezonrajtot követően menesztettek. Az ötödik fordulónál jártunk ekkor, a "tűzoltás" feladatát pedig az ificsapat addigi trénerére, Giovanni Invernizzire bízták. A váltás nem várt eredményt hozott, és a hamvaiból főnixmadárként feltámadó Inter végül megnyerte tizenegyedik bajnoki címét. A Grande Interből ekkorra már csak Brugnich, Mazzola, Facchetti, Corso, Bedin és Jair maradtak, olyan nevekkel kiegészülve, mint Mario Bertini, Roberto Boninsegna és a fiatal Gabriele Oriali. A következő szezonban ismét csalódást keltő, negyedik helyen végzett a csapat a Serie A-ban, a BEK-ben viszont egészen a döntőig menetelt, ahol azonban egy 2-0-ra elbukott mérkőzésen alulmaradt a Johan Cruijff inspirálta Ajax ellen. Ezután edzőváltás edzőváltást követett, a sikerek mégis szinte teljesen elkerülték a csapatot a hetvenes évek további részére, mely csak egy olasz kupát tudott begyűjteni 1978-ban.

Az 1979-1980-as szezon, Eugenio Berselli vezetésével végül meghozta a régóta várt újabb Scudettót. A csapat meghatározó nevei voltak többek között Giuseppe Baresi, Alessandro Altobelli, Gabriele Oriali, Evaristo Beccalossi és Giampiero Marini. A keretben szép számmal kaptak helyet a saját nevelésű játékosok.

A nyolcvanas években a csapat szinte lemásolta a hetvenes évekbeli teljesítményét: új elnök (Ernesto Pellegrini, 1984), edzőváltások, csalódást keltő teljesítmény a Serie A-ban és a nemzetközi porondon, valamint egy újabb Coppa Italia győzelem (1982). Nagy nevekben pedig nem volt hiány, hiszen a csapatnál olyan játékosok fordultak meg az évek során, mint Karl-Heinz Rummenigge, Lothar Matthäus, Daniel Passarella, Enzo Scifo, Liam Brady vagy éppen Marco Tardelli. 1986-ban aztán érkezett edzőnek Giovanni Trapattoni, aki akkoriban a Juventusszal halmozott sikert sikerre (10 év alatt hat bajnoki cím, két UEFA-kupa- és egy BEK-győzelem). Vezetésével ugyan remekül kezdett a csapat, mégis trófea nélkül zárta a szezont, csak úgy mint a következőt. Ennek ellenére hagyták dolgozni, aminek 1989-ben a 13. bajnoki cím lett az eredménye, melyet pontrekorddal és csupán két vereséggel abszolvált a csapat. A történelmi szezont két bajnoki bronz és az első kettő UEFA-kupa-győzelem követte (1991, 1994), melyek után azonban Trapattoni visszatért a Juventushoz.

1995-ben érkezett az egykori tulajdonos, Angello Moratti fia, Massimo Moratti, és átvette a klubot. Moratti új játékosokat hozott a csapathoz, úgy mint Roberto Carlos da Silva, Paul Ince, Javier Zanetti, 1997-ben pedig Ronaldo, aki a San Siro közönsége előtt emelhette a magasba az Aranylabdát. A csapat Ronaldo vezetésével UEFA-Kupát nyert 1998-ban.

2004. január 18-án Moratti lemondott, az új elnök Giacinto Facchetti, a klub egykori hátvédje lett. A 2004-2005-ös szezonban az új edző Roberto Mancini lett. A 2006-os olasz bundabotrányt követően -17 év elteltével újra- az Interé lett a bajnoki cím. Szeptemberben azonban egy szomorú hír sújtotta a csapatot: elhunyt az egykori Inter játékos és elnök, Facchetti. Emlékére a csapat visszavonultatta a 3-as számú mezt és Massimo Moratti lett a régi-új elnök. bélyegkép|bal|200px|Szurkolók ünneplik az újabb bajnoki címet