Cesare Borgia (olaszul Cesare Borgia, katalánul Cèsar de Borja; Róma, 1475 szeptembere körül – Viana mellett, 1507. március 12.) valenciai eredetű Borgia-házból származó itáliai politikus, hadvezér, korábban bíboros, VI. Sándor pápa és Vannozza dei Cattanei fia. Franciaországi címe alapján il Valentino, azaz Valentinois hercege néven is ismert.
Apja eredetileg egyházi pályára szánta: fiatalon több spanyol egyházi javadalmat kapott, 1491-ben Pamplona püspöke, 1492-ben Valencia érseke, 1493-ban pedig bíboros lett. 1498-ban lemondott bíborosi méltóságáról, majd XII. Lajos francia király támogatásával világi és katonai karrierbe kezdett. A pápai és francia támogatással indított közép-itáliai hadjáratok során Imola, Forlì, Rimini, Pesaro, Faenza, Urbino, Camerino és Senigallia is hatalma alá került.
Cesare Borgia hírnevét egyszerre határozta meg tényleges politikai erőszaka, különösen Alfonso d’Aragona meggyilkolása és a senigalliai leszámolás, valamint a Borgia-család köré épült fekete legenda. Niccolò Machiavelli A fejedelem című művében Cesare módszereit a hatalomszerzés, az államépítés és a politikai alkalom kihasználásának példájaként elemezte, de ez nem jelentett feltétlen erkölcsi azonosulást vele.
Élete
Származása és neveltetése Cesare Borgia 1475 szeptembere körül, valószínűleg Rómában született. Apja Rodrigo Borgia bíboros, a későbbi VI. Sándor pápa, anyja Vannozza dei Cattanei volt. Testvérei közé tartozott Giovanni Borgia, Lucrezia Borgia és Goffredo Borgia. Rodrigo Borgia korábbi kapcsolataiból Cesare-nek több féltestvére is volt, köztük Pedro Luis de Borja, Gandía hercege.
Vannozza és Rodrigo kapcsolata az 1480-as években megszűnhetett; a gyermekeket Rodrigo rokoni-patronázsi környezetében, Adriana de Mila gondozásában nevelték. Cesare a korabeli főnemesi és egyházi elitnek megfelelő műveltséget kapott, és apja már korán egyházi pályára szánta. Neveltetése ennek megfelelően nemcsak udvari, hanem jogi és teológiai képzésre is irányult.
A Borgia-család valenciai eredetű volt, és Itáliában sokszor idegenként, spanyol vagy katalán családként tekintettek rá. Ez a származás később a Borgia-ellenes propaganda egyik eleme lett: a család itáliai ellenfelei gyakran az „idegen” felemelkedők veszélyeként ábrázolták őket. E tényező nem magyarázza meg önmagában a Borgiák hírnevét, de hozzájárult ahhoz, hogy politikai ellenfeleik a családot különösen könnyen démonizálják.
Egyházi pályája Rodrigo Borgia második fiát egyházi pályára szánta, ami a késő középkori és reneszánsz főúri családok körében nem volt szokatlan. Cesare már gyermekkorában több spanyol egyházi javadalmat kapott: 1482-ben apostoli protonotárius lett, majd valenciai, játivai és más spanyol javadalmak birtokosa. 1491-ben Pamplona püspökévé nevezték ki, 1492-ben pedig, apja pápává választása után, Valencia érsekévé. 1493-ban VI. Sándor bíborossá kreálta.
E kinevezések jól mutatják VI. Sándor nepotizmusát, ugyanakkor fontos megjegyezni, hogy Cesare pályája kezdetben elsősorban javadalmi és dinasztikus egyházi karrier volt. Nem lelkipásztori értelemben vett főpapi működéséről, hanem egyházi javadalmakra és családi patronázsra épülő karrierről volt szó. A reneszánsz főpapi tisztségek jelentős része politikai, javadalmi és családi funkcióval is bírt.
Cesare életmódja és ambíciói egyre kevésbé illettek egy egyházi pályához. Kortársai feltűnő megjelenését, fényűző udvartartását, vadászatait, lovagi és katonai érdeklődését emelték ki. Mindez nem jelenti azt, hogy egyházi tisztségei pusztán névlegesek lettek volna, de pályája hamarosan világossá tette, hogy politikai és katonai szerepre törekszik.
Juan Borgia halála és Cesare világi pályára lépése 1497 júniusában meggyilkolták Cesare testvérét, Giovanni vagy Juan Borgiát, Gandía hercegét. Holttestét a Tiberisből emelték ki. A gyilkosság megrázta VI. Sándor udvarát, és a tettest nem sikerült azonosítani. A kortárs híresztelések több lehetséges felelőst is emlegettek, köztük Cesare Borgiát is, de közvetlen bizonyíték nem maradt fenn ellene.
Cesare bűnösségének gyanúja főként abból a feltételezésből táplálkozott, hogy Juan halála megnyitotta előtte a világi és katonai karrier útját. Ez a magyarázat azonban önmagában nem bizonyíték. Alexander Lee szerint a Juan-gyilkosság Cesare-nek tulajdonítása gyenge lábakon áll, mert Juan halála a Borgia-család politikai helyzetét is gyengítette, és más magyarázatok — személyes bosszú, szerelmi konfliktus, római nemesi családok vagy politikai ellenfelek — sem zárhatók ki.
Egyes modern értelmezések más irányba mutatnak: Michael Mallett nyomán Jordan Sant az Orsiniak bosszúját tartja valószínű magyarázatnak, mivel Juan a pápai politika katonai eszközeként az Orsini-birtokok ellen lépett fel. Ez sem bizonyított véglegesen, de jól jelzi, hogy a Cesare elleni vád nem az egyetlen lehetséges értelmezés.
Juan halála után Cesare előtt valóban megnyílt a világi karrier lehetősége. 1498. augusztus 17-én lemondott bíborosi méltóságáról. Ez a lépés rendkívül szokatlan volt, és jól jelezte, hogy a Borgia-család új dinasztikus stratégiát alakított ki: Cesare immár nem az egyházi hierarchiában, hanem katonai és fejedelmi szerepben vált apja politikájának fő eszközévé.
Lemondása a bíborosi méltóságról és francia házassága A bíborosi méltóságról való lemondás után VI. Sándor először a nápolyi Aragóniai-házzal próbált házasságot szervezni Cesare számára, de a terv nem valósult meg. A Borgia-politika hamarosan francia irányba fordult. XII. Lajos francia király itáliai tervei és VI. Sándor közép-itáliai ambíciói kölcsönösen hasznos szövetségi helyzetet teremtettek.
Cesare Franciaországba utazott, ahol XII. Lajos támogatásával Charlotte d’Albret-t, a navarrai király testvérét vette feleségül. A házassággal együtt megkapta a Valentinois hercege címet, amelyből il Valentino mellékneve származott. Franciaországi rangja és házassága európai dinasztikus legitimációt adott új világi pályájának.
Charlotte d’Albret és Cesare házassága politikailag fontos, de személyes értelemben rövid együttélés maradt. Cesare hamarosan visszatért Itáliába, és feleségét, valamint később született törvényes lányát, Louise Borgiát már nem látta viszont. A házasság ennek ellenére fontos szerepet játszott abban, hogy Cesare francia támogatással léphessen fel az itáliai hadszíntéren.
Romagna meghódítása 1499-től Cesare francia katonai támogatással és pápai felhatalmazással hadjáratot indított Romagna és a közép-itáliai területek urai ellen. Ezek a városok és fejedelemségek formálisan sok esetben a Pápai Állam fennhatósága alá tartoztak, de ténylegesen helyi urak, pápai vikáriusok vagy félig önálló dinasztiák irányították őket. Cesare első hadjárata után, 1500 márciusában VI. Sándor a Római Egyház főkapitányává és gonfalonierejévé nevezte ki.
1499–1500-ban Imola és Forlì került a kezére. Forlì védelmét Caterina Sforza irányította, aki erős ellenállást tanúsított, de végül fogságba esett. Ezt követően Cesare tovább terjeszkedett: Rimini, Pesaro és Faenza is hatalma alá került. 1501-ben VI. Sándor Romagna hercegévé tette, ami a Borgia-uralom intézményesítését szolgálta.
1502-ben Cesare újabb hadjáratokat indított, és megszerezte Urbino, Camerino és Senigallia fölött is az ellenőrzést. Hadjáratai során gyors, gyakran megtévesztésre és erőszakra épülő módszereket alkalmazott. Katonai és politikai sikereiben jelentős szerepet játszott a pápai pénzügyi támogatás és a francia fegyveres háttér is, de kortársai számára szervezőkészsége, gyorsasága és könyörtelensége tette különösen félelmetessé.
A hadjáratok sikere nemcsak Cesare katonai gyorsaságán múlt, hanem azon is, hogy VI. Sándor és fia ügyesen használták ki Franciaország és Velence érdekeit. Sant ezt „paktumokra épülő politikaként” írja le: Cesare addig terjeszkedhetett, amíg sikerült semlegesítenie vagy maga mellé állítania azokat a nagyobb hatalmakat, amelyek a romagnai városokat korábban védelmezték vagy befolyásuk alatt tartották.
Romagna kormányzása és a pápai-dinasztikus hatalom Jordan Sant értelmezése szerint Cesare romagnai vállalkozását nem lehet sem pusztán családi hatalmi kalandként, sem egyszerű pápai restaurációként leírni. A hadjáratok egyszerre illeszkedtek a reneszánsz pápai monarchia központosító törekvéseihez és a Borgia-család világi-dinasztikus felemeléséhez. A Borgia-politika így a pápai és a családi hatalom metszéspontján működött: Cesare uralma a Római Egyház jogigényére épült, de egyben saját, személyes fejedelmi hatalmát is szolgálta.
Sant szerint Cesare romagnai uralma nem modern értelemben vett centralizált államként, hanem személyes, signoriális jellegű uralomként írható le, amely a pápai vikariátus jogi mintájára épült. A Romagna hercegségének létrehozása egységesebb területi keretet adott a Borgia-uralomnak, de Cesare továbbra is a Római Egyház nevében, pro Sancta Romana Ecclesia kormányozta városait.
Uralma ugyan erőszakos hódítással kezdődött, de a megszerzett városokban nem mindenütt jelentett teljes intézményi törést. Sant hangsúlyozza, hogy Imolában Cesare a városi statútumok reformjára és javítására hivatkozott, Faenzában pedig a helyi elit több patrimonális és joghatósági kiváltsága fennmaradt. A Borgia-kormányzás ezért egyszerre jelentett katonai kényszert, pápai jogigényre épülő uralmat és helyi elitekkel kötött kompromisszumokat.
A rendteremtés egyik legismertebb epizódja Ramiro de Lorqua, Machiavellinél Remirro de Orco kivégzése volt. Cesare korábban őt bízta meg Romagna kemény kézzel való pacifikálásával, majd látványosan kivégeztette. Machiavelli ezt a politikai kegyetlenség és a közvélemény kezelésének példájaként értelmezte; Sant szerint az epizód egyben azt is jelezte, hogy Cesare a puszta katonai megszállás után adminisztratívabb, helyi tisztviselőkre építő kormányzás felé mozdult el.
Cesare kormányzása tehát nem pusztán katonai megszállásként írható le. Egyes városokban kiszámíthatóbb igazgatást és rendfenntartást próbált kialakítani, miközben hatalma mindvégig erősen személyes, katonai és pápai-dinasztikus jellegű maradt. Ez a kettősség magyarázza, hogy kortársai egyszerre látták benne a félelmetes hódítót és a rendteremtő fejedelmet.
Leonardo da Vinci és Machiavelli Cesare udvarában Cesare 1502-ben Leonardo da Vincit hadmérnökként alkalmazta. Leonardo a Borgia-uralom alatt álló területeken erődítéseket, katonai létesítményeket és térképeket vizsgált, és rövid ideig Cesare szolgálatában működött. Ez az epizód jól mutatja, hogy Cesare nemcsak hadvezéri, hanem technikai és adminisztratív eszközökkel is igyekezett megszilárdítani uralmát.
Ugyanebben az időszakban Niccolò Machiavelli firenzei követként többször is megfigyelte Cesare politikáját. Machiavelli számára Cesare különösen azért volt érdekes, mert gyorsan emelkedett fel, friss hódításokat próbált tartós uralommá szervezni, és könyörtelenül alkalmazta a korszak hatalmi eszközeit. Cesare nem erkölcsi példaképként, hanem politikai esettanulmányként vált fontos szereplővé Machiavelli gondolkodásában.
A senigalliai leszámolás 1502 végén Cesare vezető condottieréi és szövetségesei közül többen ellene fordultak; ez volt az úgynevezett magionei összeesküvés. A Borgia-terjeszkedéstől tartó itáliai urak és zsoldosvezérek attól féltek, hogy Cesare őket is megfosztja birtokaiktól és hatalmuktól. Az összeesküvés azonban nem bizonyult elég egységesnek, és Cesare diplomáciával, ígéretekkel és katonai manőverekkel megbontotta az ellene szerveződő csoportot.
1502. december 31-én Cesare Senigalliába hívta az összeesküvés egyes vezetőit. Vitellozzo Vitellit, Oliverotto da Fermót, Paolo Orsinit és Francesco Orsinit elfogatta; Vitellit és Oliverottót még aznap megfojtották, az Orsiniket később végezték ki. Az esemény Cesare politikai módszereinek egyik legismertebb példája lett.