VIII. Bonifác pápa

VIII. Bonifác pápa (), eredeti nevén Benedetto Caetani vagy Benedetto Gaetani (Anagni, 1230/1235 körül – Róma, 1303. október 11.) Róma püspöke, a katolikus egyház pápája volt 1294. december 24-től haláláig. A Szentszék hivatalos listája szerint a katolikus egyház 193. pápája volt; pontifikátusának kezdő dátumaként a választás napját, 1294. december 24-ét, illetve a koronázás napját, 1295. január 23-át is megadja.

Bonifác a késő középkori pápaság egyik legjelentősebb és legvitatottabb alakja. Kiemelkedő kánonjogász, tapasztalt kúriai diplomata és erősen centralizáló egyházfő volt. Pontifikátusát a pápai plenitudo potestatis, vagyis a pápai hatalmi teljesség középkori felfogásának következetes képviselete, az 1300-as első biztosan dokumentált szentév, a Liber Sextus kánonjogi gyűjtemény kiadása, a Colonna családdal folytatott római konfliktus, valamint IV. Fülöp francia király és a pápaság közötti súlyos összeütközés határozta meg.

Az Unam sanctam bullát 1302. november 18-án adta ki, nem pontifikátusa elején. A bulla a középkori pápai primátus egyik legerőteljesebb megfogalmazása: az egyház egységéről, a római pápa egyházfői szerepéről és a lelki hatalom elsőbbségéről szól. A modern szakirodalom ugyanakkor hangsúlyozza, hogy a dokumentum nem előzmény nélküli újdonság volt, hanem a korábbi kánonjogi és hierokratikus hagyomány szintézise a francia királlyal folytatott konkrét politikai-joghatósági konfliktus csúcspontján.

Bonifác emléke már kortársai körében is megosztó volt. Ellenfelei, különösen a Colonnák, a spirituális ferencesek egyes körei, IV. Fülöp francia udvara és később Dante Alighieri, rendkívül kedvezőtlen képet terjesztettek róla. Ezzel szemben más források kiváló jogászként, a pápai intézmény tudatos védelmezőjeként és a művészetek, jogtudomány és egyetemi kultúra jelentős pártfogójaként emlékeztek meg róla. Történeti megítélése ezért különösen erős forráskritikát igényel: külön kell választani az igazolható tényeket, a kortárs politikai propagandát, a későbbi legendákat és a modern történeti értelmezéseket.

Származása és tanulmányai

Benedetto Caetani Anagniban született, valószínűleg 1230 vagy 1235 körül. Apja Loffredo vagy Roffredo Caetani volt. A Caetani család közép-itáliai nemesi család volt, amelynek eredetét régebbi hagyományok spanyol gyökerekkel is kapcsolatba hozták, de a család már régóta Itáliában, különösen Gaetában, Anagniban és a pápai területeken volt jelen. Anyai ágon a Segni családhoz kötődött, amelyből korábban több pápa is származott, köztük III. Ince, IX. Gergely és IV. Sándor.

Benedetto egyházi és jogi képzése magas színvonalú volt. Tanult Todiban és Spoletóban, egyes források szerint talán Párizsban is. Kánonjogból és római jogból szerzett képzettsége későbbi pályájának meghatározó eleme lett. Már pápasága előtt is a kor egyik legképzettebb kánonjogászaként tartották számon, és politikai gondolkodását is alapvetően jogászi kategóriák határozták meg.

Pályája elején több egyházi javadalmat kapott: kanonok volt Anagniban, Todiban, Párizsban, Lyonban és Rómában. 1265-ben elkísérte Ottobuono Fieschi bíborost, a későbbi V. Adorján pápát Angliába, ahol a pápai legáció III. Henrik angol király és a bárói ellenzék közötti konfliktus rendezésén dolgozott. Ez a diplomáciai tapasztalat később is meghatározó volt számára.

Az 1270-es évek közepétől a római kúria szolgálatában állt. Konzisztoriális ügyvédként, apostoli jegyzőként és kúriai jogászként gyorsan tekintélyt szerzett. 1281-ben IV. Márton pápa a San Nicola in Carcere Tulliano címzetes bíboros-diakónusává nevezte ki, 1291-ben pedig IV. Miklós pápa a Santi Silvestro e Martino ai Monti bíboros-presbiterévé emelte. Bíborosként legátusi feladatokat látott el, többek között Franciaországban és Szicíliában, ahol a pápai joghatóság, a nemzetközi békeközvetítés és a mediterrán hatalmi egyensúly kérdéseivel foglalkozott.

Bíborosi működése és kúriai tekintélye

Caetani bíboros nem csupán technikai jogász, hanem határozott politikai szereplő is volt. A Treccani szerint különösen az 1290-es francia legáció idején mutatkozott meg egyszerre diplomáciai ügyessége és kemény kúriai álláspontja. A franciaországi egyházi vitákban, így a koldulórendek és a világi papság közötti konfliktusban, a pápai álláspontot erőteljesen védte, ami tartós francia ellenérzéseket váltott ki vele szemben.

Bíborosként és később pápaként családja érdekeit is erősen támogatta. Már a pápai trónra kerülése előtt jelentős birtokpolitikai lépéseket tett Anagni, Alatri és Ferentino környékén. A Treccani szerint a Colonnák későbbi vádja, amely szerint e célból gátlástalanul az egyházi pénztárhoz nyúlt volna, valószínűleg megalapozatlan, de birtokpolitikájának korrektsége vitatható maradt. E családi politika később fontos szerepet játszott a Colonna családdal kirobbanó konfliktusban.

V. Celesztin lemondása és Bonifác megválasztása

IV. Miklós pápa halála után hosszú, több mint két évig tartó pápaválasztási válság következett. A bíborosi kollégium megosztottsága és az itáliai politikai érdekellentétek miatt csak 1294 nyarán sikerült pápát választani: a választás a szent életű remetére, Pietro del Morrone-ra esett, aki V. Celesztin néven foglalta el a pápai trónt.

Celesztin jámbor, de a kúriai kormányzásra és a nemzetközi politikára kevéssé felkészült személy volt. Rövid pontifikátusa alatt a pápai adminisztrációban zavarok keletkeztek, és erősen II. Károly nápolyi király befolyása alá került. A pápai udvar Nápolyba helyezése tovább növelte az Anjou-udvar befolyását.

Celesztin 1294. december 13-án lemondott. Lemondásának hátteréről már a középkorban viták keletkeztek. Bonifác ellenfelei azt állították, hogy Caetani bíboros ravasz módon maga kényszerítette vagy vette rá Celesztint a lemondásra. A modern szakirodalom ennél óvatosabb. A Treccani szerint a novellisztikus legenda, amely Caetanit Celesztin lemondásának fondorlatos megszervezőjeként ábrázolja, nem tartható; valószínűbb, hogy a lemondás gondolata magában Celesztinben érlelődött meg, Caetanit pedig kánonjogi szaktekintélyként kérdezték meg a lemondás érvényességéről. Nem kizárt, hogy Caetani jogászként részt vett a lemondási formula megszerkesztésében, de ez nem azonos azzal a későbbi váddal, hogy csalárd módon távolította volna el elődjét.

A bíborosok a lemondás után Nápolyban gyűltek össze. 1294. december 24-én, karácsony előestéjén Benedetto Caetanit választották pápává, aki a Bonifác nevet vette fel. A névválasztásnál a korábbi, ellenpápaként számon tartott VII. Bonifác miatt a számozás kérdése is sajátos volt; az új pápa VIII. Bonifác néven került a pápalistákba.

Megválasztása után rövid időn belül érvénytelenítette Celesztin több rendkívüli vagy rendezetlen intézkedését. 1295. január 23-án Rómában, a lateráni Szent János-bazilikában koronázták meg. A korabeli források szerint a szertartás rendkívül fényes volt; jelen volt II. Károly nápolyi király és fia, Martell Károly, a magyar trónigény képviselője is.

Celesztin fogva tartása és halála

Bonifác egyik legvitatottabb döntése elődje, V. Celesztin őrizetbe vétele volt. A lépés hátterében az a politikai és egyházjogi veszély állt, hogy a lemondott pápa személyét Bonifác ellenfelei ellenpápai vagy szakadásra vezető mozgalom központjává tehették volna. A spirituális ferencesek és a celesztini körök egy része nem fogadta el könnyen Celesztin lemondását, a Colonnák pedig később Bonifác legitimitását is ezzel támadták.

Celesztin megpróbált visszatérni remetéi közé, majd elmenekült, és végül a hatóságok Vieste közelében fogták el. Bonifác előbb Anagniba vitette, majd Fumone várába záratta. Celesztin 1296. május 19-én halt meg fogságban.

A fogva tartás szigorú körülményei már kortársak és későbbi szerzők számára is súlyos erkölcsi kérdést jelentettek. Ugyanakkor a meggyilkolásáról szóló hagyományt a modern szakirodalom nem tekinti hitelesnek. A Treccani kifejezetten elutasítja azt a legendát, hogy Bonifác megölette volna Celesztint. Ezért helyesebb azt mondani, hogy Celesztin őrizetben halt meg, halálát Bonifác ellenfelei később gyanúsnak állították be, de a gyilkosság vádja nem bizonyított.

Pontifikátusának általános jellege

Bonifác pápasága a középkori pápai hatalomfelfogás egyik utolsó nagy, következetes megfogalmazása volt. A pápa teológiai és jogi alapállása a korábbi nagy pápák, különösen VII. Gergely, III. Ince és IV. Ince örökségéhez kapcsolódott. Nem új pápai abszolutizmust talált ki, hanem a korábbi hierokratikus és kánonjogi érvelést alkalmazta egy olyan politikai helyzetben, amikor a nyugat-európai monarchiák – különösen Franciaország és Anglia – már erősen központosodó államként léptek fel.

Ez a történeti helyzet magyarázza pontifikátusának drámai ellentmondását. Bonifác a pápaság korábbi, egyetemes keresztény rendet feltételező jogi nyelvén beszélt, miközben ellenfelei egyre inkább királyi szuverenitásban, fiskális államban, nemzeti érdekben és királyi joghatóságban gondolkodtak. A konfliktus nem pusztán személyes hiúság vagy hatalmi makacsság ütközése volt, hanem a középkori respublica christiana és a kialakuló rendi-nemzeti monarchiák közötti nagy átmenet egyik jelképes esete.

Bonifác személyes stílusa ugyanakkor nem segítette a kompromisszumokat. A források szerint kemény, gúnyos, szenvedélyes és gyakran kíméletlen hangot használt. Nepotizmusa, a Caetani család felemelése és a Colonnákkal szembeni szigorú fellépése sok ellenséget szerzett neki. E jellemzők azonban nem teszik feleslegessé annak megkülönböztetését, hogy egyes ellene felhozott vádak valós politikai-történeti eseményeken, mások pedig ellenpropagandán alapultak.

Szicília és az aragón–Anjou konfliktus

Bonifác egyik első nagy külpolitikai feladata a szicíliai vecsernye óta megoldatlan szicíliai kérdés rendezése volt. 1282 óta Szicília az Anjou-ház és az Aragóniai-ház közötti konfliktus központja volt. A pápaság hagyományosan hűbéri jogot formált a szigetre, amelyet korábban az Anjouknak adományozott. II. Jakab aragóniai király azonban a szigeten tényleges uralmat gyakorolt, miközben II. Károly nápolyi király az Anjou-jogokat képviselte.

Bonifác 1295. június 21-én jóváhagyta azt a megállapodást, amelyben Jakab lemondott Szicíliáról II. Károly javára, cserébe békét nyert az egyházzal, házassági kapcsolatba lépett az Anjou-házzal, és pápai hűbérként megkapta Szardínia és Korzika jogát. Ez a rendezés a pápaság hagyományos szicíliai politikájához illeszkedett, nem pedig valamiféle előzetesen vállalt Anjou-párti összeesküvésből következett.

A megállapodást azonban a szicíliaiak nem fogadták el. Jakab öccsét, Frigyest hívták meg a trónra, akit 1296. március 25-én Palermóban királlyá koronáztak. Bonifác kiközösítette Frigyest és interdiktum alá helyezte Szicíliát, de a szankciók gyakorlati eredménye korlátozott maradt.

A háború végül a caltabellottai béke felé vezetett. A megállapodás értelmében Frigyes életére megtarthatta Szicíliát, házasságot kötött Anjou Eleonórával, és Bonifác 1303. június 12-én jóváhagyta a rendezést. A pápa eredeti terve nem valósult meg teljesen, de sikerült elérnie, hogy a szicíliai kérdés legalább formálisan ismét pápai hűbéri keretben rendeződjék.

Velence, Genova és Észak-Itália

Bonifác az észak-itáliai ügyekben is aktív szerepet próbált játszani. A Velencei Köztársaság és a Genovai Köztársaság a levantei kereskedelem fölötti befolyásért háborúzott. A pápa egyszerre látta veszélyesnek két keresztény tengeri hatalom egymás elleni háborúját és azt, hogy a két városállam nélkül aligha lehetett volna komoly keresztes vállalkozást szervezni. Fegyverszünetet és tárgyalást sürgetett, de közvetítési kísérletei csak korlátozott eredménnyel jártak; Velence hajlékonyabb volt, Genova kevésbé, és a háború végül kimerülés után zárult le.