A szénhidrogén-bányászat Magyarországon a középkorig nyúlik vissza: ekkor a magyarok már hasznosítottak természetes szénhidrogén származékokat, kocsikenőcsnek, bőrpuhításra és kezdetleges fáklyaként. A hasznosítható szénhidrogének a természetben többnyire folyékony és gáznemű fázisban találhatók meg. Szilárd halmazállapotúak is előfordulnak, ezek: az aszfalt, a természetes bitumen, a földiviasz vagyis az ozokerit, az olajpala és az olajhomok. A szénhidrogének kutatása és kitermelése többnyire mélyfúrásokkal történik.
Kezdeti kutatások A Muraközben Szelencén (Selnica) és Bányaváron (Peklenica, ma Horvátország) a kőolajat ásott gödrökben gyűjtötték össze. Ezt a kőolajat 1788-ban Wintler József, a budai egyetem vegytanprofesszora elemezte, és eredményeit németül publikálta. A történelmi Magyarország területén ismertek voltak földgáz- és kőolaj-szivárgások. A galíciai előfordulások alapján feltételezték, hogy a Kárpát-medence belső koszorújában is előfordulhat szénhidrogén, ezért nagyrészt spekulációs célokkal nagyon sok „bányatelekre” jegyeztettek be zárt kutatmányt, ami azt jelentette, hogy az adott területen csekély díjfizetés mellett csak a bejegyeztetőnek volt kutatási engedélye a bányahatóságtól. Az elsők között Puskás Tivadar Zsibó környékén tárt fel kőolajat és létesített paraffin gyártására üzemet, de az hamarosan csődbe ment. A kormányzat megbízásából Böckh János bányamérnök, a Magyar Királyi Földtani Intézet igazgatójának irányításával tudományos alapon kezdték meg a kutatásokat. Az első siker mégis véletlenszerű volt. Az Erdélyi-medencében kálisó kutatása közben a „Kissármás-1.” elnevezésű fúrólyukban munka közben kitört a földgáz, meggyulladt, és azt csak több mint két év múlva, 1911. június 30-án tudták eloltani. A kiáramló földgáz tiszta metánnak bizonyult, és mennyisége napi 860 ezer köbméter volt, amit Tordára és Marosújvárra 73 kilométer hosszú csővezetéken továbbítottak.
Az 1911. évi VI. törvény (a Bányatörvény) a szénhidrogének kutatási és művelési jogát állami monopóliummá nyilvánította, ami az Országgyűlés engedélyével meghatározott körülmények között és bányajáradék fizetése ellenében bel- vagy külföldi jogi személyekre átruházható volt. Az angol és francia érdeklődők a komoly technikai és szellemi felkészültség ellenére sem értek el sikereket, az egyetlen jelentősebb, de kicsinek tekinthető kőolajmezőt a Nyitra vármegyei Egbellben tárták fel. Az időszak jelentős eredményének tekinthető, hogy kialakult egy hazai kutatógárda, és Erdélyben alkalmazásba vették az Eötvös Loránd által kifejlesztett torziós ingát, amit az ottani miocénkori sótömzsök kutatására használtak, ami kötődött a földgázhoz. Ez ráirányította a figyelmet az Alföld miocén rétegeire, a muraközi előfordulás a dél-zalai, a Kárpátok belső peremén elért eredmények pedig az Északi-középhegység területeire.
Kutatások az első világháború után thumb|250px|right|Az 1921–1923 közötti kutatófúrások emlékműve a budafapusztai arborétumban 1919 végén Pávai-Vajna Ferenc és Papp Simon geológusok a muraközi tapasztalatok alapján Budafapuszta (ma Kiscsehi része) környékére terjesztették ki az esetleges felboltozódás (kőolajcsapda) kimutatását térképészeti módszerekkel, ami a két szakember ellentéte ellenére sikerrel járt. 1921-ben az angol D’Arcy Kőolajkutató Vállalat koncessziót kapott négyzetkilométer területre, és a kutatásokra leányvállalatot alapított „Magyar Olajszindikátus” néven. A koncesszió nem terjedt ki a Alföld artézivizes és az Északi-középhegység területeire, ugyanis ezeken a területeken a magyar állam önmaga kívánt kutatásokat kezdeni, amit azonban a szükséges tőke hiányában el kellett halasztani.
A Magyar Olajszindikátus A szindikátust 1921 februárjában alapították meg (Hungarian Oil Syndicate Ltd.), magyar vezetéssel. Az anyavállalat az Angol-Perzsa Olajvállalat, az akkori legerősebb olajipari cég vállalkozásaihoz tartozott. Rövid időn belül megkezdték a mélyfúrást Budafapuszta közelében, de terepi nehézségek miatt nem pontosan ott, ahol az előzetes térképészeti munkák alapján a kupola tetőpontja várható volt. A 30 hónap alatt 1737 méter mélységig elkészített fúrás (mint később bebizonyosodott) 300 méterrel tért el az olajmező peremétől. A Tolna vármegyei Kurd község határában megkezdett második fúrást műszaki nehézségek miatt 623 méter mélységben abba kellett hagyni. A fogyatkozó tőke és a hároméves opciós határidő közelsége miatt az angolok nem akartak újabb fúrást kezdeni, és vonakodtak a torziós műszer fejlesztésére is áldozni. Hosszabb huzavona után az opciót újabb három évvel meghosszabbították, és nagy szakmai viták után Baja közelében kezdték el a harmadik fúrást a magyar szakemberek által javasolt helyszín (Szamos völgy) helyett. Az előirányzott költségeket jelentősen túllépték, és a fúrás sikertelen volt. A céget sok huzavona után 1926-ban felszámolták, a magyar szakembereket külföldre helyezték át.
Kezdeti kutatások az Alföldön Az Alföldön több helyen is a fúrt kutak artézi vizével együtt gázok megjelenését tapasztalták. Eötvös Loránd továbbfejlesztett torziós műszerével több reménybeli felboltozódást jeleztek, de a kijelölt hortobágyi fúrással 1115 méter mélységben csak enyhén sós vizet találtak, kisebb gázmennyiség megjelenésével. Hajdúszoboszló térségében aknákkal és sekély mélységű kézi fúrásokkal tártak fel gázos meleg vizet több helyen is. A gázt több fúrásnál sikeresen leválasztották, palackozva a MÁV-nál világításra használták, és egy kisebb (öt községet árammal ellátó) erőművet hoztak létre. Az időközben hazatért Pávai-Vajna Ferenc geológus a kevés eredményt hozó szénhidrogén-kutatásokat látva az alföldi termálvizek hasznosítását szorgalmazta.
Amerikai kutatások thumb|250px|right|A Budafapuszta–2 jelű olajkút Bázakerettye határában 1931-ben az Egyesült Államok Delaware államában működő kőolajkartell létrehozta az Európai Gáz és Villamostársaságot (European Gas and Electric Co), az EUROGASCO-t. Ez a cég először Bécs közelében tárt fel jelentős földgáztelepeket. Ezután 1933-ban koncessziós szerződést kötöttek a magyar állammal. Az általuk már alkalmazott torziós ingás méréseket szeizmikus mérésekkel egészítették ki, majd mágneses méréseket is végeztettek az időközben hazatért magyar szakemberek közreműködésével. A cég korszerű, forgatva működő (Rotary) fúróberendezéseket hozott az országba, amelyekkel a mélyfúrás olcsóbb, gyorsabb és zavarmentesebb volt. 1937-ben Budafapuszta területén lemélyített fúrásuk 1754 méter mélységben erősen benzinszagú gázt adott, és közel egy évig napi köbméter gázt termelt. 1937 decemberében készült el a második fúrásuk, ami naponta 54 tonna olajat adott. Sikerrel befejeződtek a kezdeti kutatások, körülhatárolták a budafai felboltozódást.
Kutatások a Mátra környékén A Recsk környékén folytatott földtani vizsgálatoknál több helyen is kőolaj-szivárgásokat tapasztaltak. Az Iparügyi Minisztérium elrendelte a korábban térképészeti munkával megismert bükkszéki geológiai felboltozódás megfúrását, ahol 1937. február 21-én 263 méter mélységben kőolajat találtak, aminek kitermelését néhány hónap múlva megkezdték. Ez az előfordulás kicsinek bizonyult, 10 év alatt letermelték az innen nyerhető tonna olajat. A faluban ezenkívül rábukkantak a Salvus vízre is, amire gyógyfürdő települt.
A kőolajtermelés fellendülése Az amerikaiak belépésével 1938. július 18-án létrejött a Standard Oil Company leányvállalataként a Magyar-Amerikai Olajipari Rt., a MAORT.
A MAORT tevékenysége A MAORT az amerikaiak vezetésével a legkorszerűbb kutatási és termelési technológiáját valósította meg. A termeléssel egyidőben intenzív kutatásokat végeztek, graviméteres eljárással behatárolták a budafainál nagyobb Lovászi kőolajmezőt, majd az Újfalu és a Hahót mezőket. A kőolajtermeléssel együtt a földgáztermelés is növekedett: 1940-ben már 76 millió m³ földgázt termeltek, de abból csak 2 millió m³ került felhasználásra. A gázpazarlás csökkentésére és a földgáz visszatáplálására kompresszortelep építését kezdték meg, hogy a gáznyomást, és ezzel a kőolajtermelést tartani tudják. Ehhez azonban gázleválasztókat kellett létesíteni, ahol a gázból a gazolint (gázbenzint), a propánt és a butánt le tudták választani, és a kőolajat csővezetékben szivattyúzhatóvá tették. A költséges vasúti szállítás kiváltására 1941-ben megépítették a 8 hüvelyk (203 mm) átmérőjű csővezetéket Budafa és Csepel között, ahol a Shell cég finomítója működött. Kisebb átmérőjű csővezetéket építettek Szabadbattyán és Pétfürdő irányába, és egy másikat Almásfüzitőig, a finomítóhoz.
Magyarország a németek oldalán belépett a II. világháborúba, és hadat üzent az Egyesült Államoknak. Az amerikaiak távozásával az Iparügyi Minisztérium német nyomásra szorgalmazta a kitermelés fokozását, az újabb kutatások megszűntek. Az állam által irányított MAORT 1943-ban elérte az évi termelési csúcsot. A kitermelt 146 millió köbméter földgáz 47%-át haszontalanul égették el. A háború végén a berendezések nagy részét Bajorországba hurcolták.
1942–1943-ban a MAORT tisztviselői, munkásai számára megalapították MAORT-telepet Nagykanizsán.
A MAORT 1945 áprilisa és augusztusa között szovjet katonai parancsnokság alatt működött, majd az Iparügyi Minisztériumtól az amerikaiak novemberben visszavették az irányítást. Az állam kormánybiztost nevezett ki, és minél nagyobb kitermelésre kötelezték a céget, a kutatásokat nem tudták bővíteni, a termelés rohamosan csökkent. Papp Simon bányamérnök, a MAORT magyar vezetője és a kormányzati szervek között állandó összetűzések voltak, mivel az államosítási kísérletek egyre jobban erősödtek. A Standard Oil megfelelő kártérítés ellenében hajlandó lett volna kivonulni, de a tárgyalások eredménytelenek voltak. Hosszas huzavona után a MAORT-ot 1948-ban államosították. Az ÁVH letartóztatta Papp Simont, akit a Népbíróság egy konstruált perben több társával együtt elítélt. Az Egyesült Államok hivatalosan tiltakozott a magyar kormánynál a per és az államosítás ellen. A MAORT államosítását követően a Standard Oil végül kártérítésben részesült, ugyanis a magyar koronázási jelvények visszaadásának ez volt az egyik feltétele.
Németország szerepe A korábban folytatott kutatások közrejátszottak abban, hogy a német Winteshall A.G. koncessziós jogot kapott az Alföldön négyzetkilométer területre, és megalakult a Magyar–Német Ásványolaj Művek Kft. (MANÁT). A Thyssen-Bornemissza csoport műszerezettségével 1943-ban befejezték a terület gravimetrikus felmérését. A MANÁT 1944 szeptemberéig 15 mélyfúrást végzett, amelyek közül a legmélyebb 2573 méter mély volt. A vizsgálatok 26 km hosszú és 8 km széles felboltozódást igazoltak, amelynek tetőpontján Tótkomlós közelében 170 bar nyomású szén-dioxidos földgázt tártak fel. A háború előrehaladtával a feltárásokat abbahagyták, a korszerű berendezéseket visszahagyták. A feltárások során Kaszaper közelében olajos földgázkitörés következett be, amit csak nagy nehézségek árán tudtak elzárni. A lezárás után a kútfejen 135 bar nyomást mértek.
A MANAT tevékenysége során nem ért el közvetlenül hasznosítható eredményeket, de kimutatta a dél-alföldi előfordulás szerkezeti rendszerét. A potsdami egyezmény alapján a MANÁT (mint német érdekeltség) szovjet kézbe került, és 1946-ban megalakult a Magyar-Szovjet Olajipari Részvénytársaság, a MASZOVAL.
A MAORT az államosítás után bélyegkép|250px|Himbás olajszivattyú Az államosítás utáni átmeneti időszakban az irányítás minisztériumi szintre került. A legfontosabb feladat a termeléscsökkenés ütemének lassítása és a földgáz hasznosításba vonása volt. Ennek meg kellett teremteni a hazai hátterét, mert a nyugati felszerelések az embargó miatt (az államosítás elleni tiltakozásul), a keleti piacokról pedig áruhiány miatt nem volt lehetőség a beszerzésekre. Nagykanizsa lett a kőolajipari gép és szerelvénygyártás központja ami később kivitelre alkalmas berendezéseket is elő tudott állítani.