A Szovjetunió hadigazdálkodása a második világháború előtt és alatt

bélyeg|300px|1940-ben rendszerbe állított T–34–76-os harckocsi A Szovjetunió hadigazdálkodása a második világháború előtt és alatt (beleértve a nyugati segélyeket is) a második világháború keleti frontja küzdelmeinek egyik döntő eleme volt és így nagy hatással volt az egész világháború végkimenetelére.

A háború előtt Az 1939-es Molotov–Ribbentrop-paktum fő célja szovjet részről a németekkel amúgy elkerülhetetlennek tartott háború elodázása volt a megfelelő felkészülés érdekében. Sztálin azonban elszámította magát, mivel jóval későbbre várta a háború kitörését, és a felkészüléssel alig haladtak előre, míg a németek katonai ereje ez alatt a két év alatt sokkal gyorsabban növekedett, mint a Szovjetunióé.

A szovjet hatalom a létrejötte óta – az 1917–22 közötti külföldi intervenciók tapasztalatai alapján is – a gazdaságpolitikában különleges figyelmet fordított az ország katonai védelmének szükségleteire. A gazdaságfejlesztési ötéves tervek legfontosabb beruházásai elsősorban azokba az iparágakba irányultak, melyeknek nagy volt a katonai jelentősége, így mindenekelőtt a nehéziparba, a legfontosabb cél a minél több szén, vas és acél termelése volt.

Néhány nehézipari cikk termelése a SzovjetunióbanA. Nove. An Economic History of the USSR. London 1969. 310. o. 1928 1937 1940 Acél (millió tonna) 4,3 17,7 18,3 Szén (millió tonna) 35,5 128,0 165,9Villamos energia (milliárd kWh) 5,0 36,2 48,3

Az ebben az esetben megközelítőleg elfogadhatónak tekinthető szovjet források szerint míg a második ötéves terv időszakában (1933–1937) az ország ipari termelése egészében 2,2-szeresére emelkedett, addig a fegyvergyártás és a repülőgépipar termelése közel megnégyszereződött. Míg 1930-ban 740 harckocsit gyártottak, 1931-ben már több mint 3000 darabot, majd 1939-1941 között 7000 db-ot, miközben a minőség is javult. Hasonlóan gyors növekedés volt tapasztalható a repülőgépgyártásban is. 1930-ban 800 repülőgépet gyártottak, 1937-ben 3500 db-ot és 1939-től 1941 júliusáig több mint 17 000 db-ot.

Mindezek ellenére az ipari termelésben a Szovjetunió még messze elmaradt Németország mögött. Jóval kevesebb acélt, vasat, szenet termeltek, és az előállított szerszámgépek száma (40 000 db körül) nem érte el az 1939-es német termelés 25%-át sem. 1941-ben azonban a különbség már lényegesen csökkent, mert a németek csak 10%-kal növelték termelésüket, a Szovjetunió pedig megkétszerezte azt, de az országban levő szerszámgépek összessége még így senm tette ki a felét sem a német szerszámgép-állománynak.The World in March 1939. Survey of International Affairs. 446–452. o. idézi

A harmincas évek során a szovjet repülőgépek és harckocsik minősége ugyan talán nem maradt el a német mögött, de a háború első két esztendejében Németországban a harci tapasztalatok alapján rendkívül gyorsan modernizáltak, amivel a Szovjetunió nem tartott lépést. A szovjet hadsereg szállítási és hírközlési rendszere különösen elmaradott volt.

Az egy főre jutó hadikiadások összege a Szovjetunióban messze elmaradt a némettől, főleg a nemzeti jövedelem színvonalának különbsége miatt. 1939–1941 között a szovjet nemzeti jövedelem 25–30%-át fordították katonai célokra.M. Lanter: Die Finanzierung des Krieges. Quellen, Methoden und Lösungen seit dem Mittelalrter bis Ende des TZweiten Weltkireges 1939 bis 1945. Luzern, 1950. idézi Ugyanebben az időszakban viszont a német nemzeti jövedelem 40–50%-át tette ki a hadi költségvetés. Mindezek ellenére a Szovjetuniónak két területen előnyben volt Németországgal szemben: jelentős munkaerő-tartalékokkal rendelkezett, valamint igen gazdag volt nyersanyagokban. A harmincas évek autarkiális gazdaságpolitikája lényegesen előmozdította az ásványkincsek kutatását és kitermelését. Bár hadiipari kapacitása gépek, felszerelés és technika tekintetében elmaradt Németországé mögött, mégis, egy esetleges hosszú háború esetére a Szovjetunió gazdasági kilátásai kedvezőbbek voltak, Adolf Hitler ezért is villámháborúra törekedett.

A szovjet hadigazdálkodás kiépítését megkönnyítette, hogy békeidőben is tervgazdálkodás folyt. A szovjet típusú központi tervezésnek sok hátránya volt békeidőben, azonban a háború kitörése után lehetőséget adott a beruházási döntések teljes egyeztetésére, a rendelkezésre álló források központi elosztására. Az állam ellenőrizte a piacot, csökkentette a fogyasztást és lehetetlenné tette, hogy a beruházási javak ne a megfelelő ágazatokba kerüljenek. A központi ellenőrzés lehetővé tette, hogy a legfejlettebb technika valóban a legfontosabb iparágakba kerüljön, hogy maximálisan ide koncentrálják a rendelkezésre álló erőforrásokat, beleértve a munkaerő-tartalékokat. A szovjet gazdaság különösen azokon a területeken tudott látványos eredményeket elérni, ahol a tömeg- és standardizált termelés folyt. A tervezés és a köztulajdon révén a gazdaság háborús átállítása jóval kevesebb nehézségbe ütközött, mint a nyugati országokban.

Maurice Dobb brit marxista közgazdász rámutatott:M. Dobb: Soviet Economic Development since 1917. London, 1966. 6. o. idézi

A szocialista tervgazdaság elméleti előnyeit azonban nagyban csökkentették a harmincas évek sztálinista nagy tisztogatásának súlyos társadalmi és gazdasági hatásai, valamint a gyors német támadásból fakadó kolosszális katonai és gazdasági veszteségek. Bármennyire is figyelembe vették a háború lehetőségét a harmincas évek iparosítása során, mégis késtek a közvetlen előkészületek a háborúra. Nem halmoztak fel megfelelő élelmiszer- és nyersanyagtartalékokat. A hivatalos katonai doktrína és a propaganda azt hirdette, hogy egy kapitalista támadás esetén a szovjet hadsereg azonnal támadásba lendül át és a harcokat az ellenség területeire viszi át, ezért nem vették figyelembe a területi veszteségek lehetőségét. Későn kezdődött meg egy második, katonai szempontból biztonságosabb ipari bázis kiépítése is. A magnyitogorszki kohászati kombinát felépítése, a kuznyecki és Pecsora vidéki szénmezők feltárása, az új vegyészeti üzemek létesítése és néhány alapvető vasútvonal modernizálása még be sem fejeződött, amikor a szovjet nehézipar legfontosabb területei már német megszállás alá kerültek. Ennek ellenére 1940-ben már a szén 35%-a, a koksz 25%-a, a vasérc 28%-a, az acél 37%-a, az elektromos energia 25%-a és az olaj 12%-a az úgynevezett keleti területekről került ki. Itt készült a traktorok 50%-a, itt gyártották a szerszámgépek 14%-át.

A fegyvergyártás is ellentmondásosan fejlődött. 1939–1941 között viszonylag kevés új fegyvert rendszeresítettek a hadseregben. Számos emlékirat utal a tehetetlen bürokráciára, a sztálinizmus következményeire, a legkiválóbb értelmiségiek meghurcoltatására, kivégzésére. Sztálin a spanyol polgárháború tapasztalatait is tévesen értelmezte, és egy ideig kevesebbet törődött a páncélosok gyártásával. Ideiglenesen leállították a 45 és 76 mm-es lövegek gyártását is. Viszont ezekben az években indult meg a háború legeredményesebb harckocsijának, a T–34-esnek a gyártása; már tervezték a KV-harckocsik programját, és kialakult az a meggyőződés, hogy a korszerű hadviselés a könnyű tankok helyett inkább közepes és nehéz páncélosokat igényel. Ezekben az években fejlesztették ki a sikeres Jak–1-es és a MiG–3-as repülőgépeket, de ezek az új gyártmányok tömeges termelése még éppen csak megkezdődött.

A háború kitörése után

A németek szinte a háború első napjaiban – többnyire a repülőtereken – megsemmisítették az addig legyártott repülőgépek ezreit, nagy veszteségeket okoztak a harckocsiállományban, megfosztották a Szovjetuniót a legfontosabb ipari területeitől, s megsemmisítették vagy zsákmányul ejtették azon készletek nagy részét, melyeket az ország felhalmozott.

A Legfelsőbb Tanács 1941. június 22-i határozata a hadiállapotról tovább keményítette az amúgy is diktatórikus belső berendezkedést. A hatalom gyakorlását a különböző katonai vezetők kezébe összpontosította. A helyi katonai parancsnokokat felhatalmazták, hogy mozgósítsák az állampolgárokat, ha szükséges, kobozzák el és használják bármely vállalat és szövetkezet eszközeit és készleteit, a magánszemélyek járműveit. A katonai parancsnokok feladata volt a munkaidő szabályozása, a kijárási tilalom vagy házkutatás ellenőrzése, a gyanús személyek letartóztatása. Jogkörükbe került a fogyasztás szabályozása, joguk volt utazási és helyváltoztatási tilalmat elrendelni, és a katonai bíróság hatáskörét mindazon személyekre kiterjeszteni, akik nem tettek eleget utasításaiknak. Valamennyi helyi végrehajtó szervet és intézményt a helyi katonai parancsnoknak rendeltek alá.

Központilag szabályozták a munkaidőt, amit egy esztendővel korábban, 1940. június 26-án már szigorítottak, és a korábbi hétórás munkanap helyett ismét bevezették a nyolcórás munkanapot és korlátozták a munkahely-változtatás szabadságát. Az 1941. június 26-i rendelkezés a vállalatvezetőket feljogosította arra, hogy szükség esetén napi három óra túlmunkát követeljenek. A 16 éven aluli fiatalok (14 éves kortól dolgozhattak a fiatalok) és az állapotos nők esetében a túlmunka nem haladhatta meg a napi két órát. Elvonták a szabadságolás lehetőségét.

1941. július 1-jén a Népbiztosok Tanácsa, a szovjet kormány teljhatalmat kapott, hogy döntsön valamennyi nyersanyag elosztásáról, a beruházások szétosztásáról. A katonai mozgósítás – különösen a háború első hónapjainak katasztrofális emberveszteségei miatt – az ipari munkaerő nagy részét is felölelte, a munkaerő-átcsoportosítás elsősorban a nők, gyerekek és az idősebbek termelésbe vonását jelentette. Megkezdődött a korábban képzetlen munkaerő betanítása. Egyes források szerint a háború időszakában 7 millió ember részesült szakmai átképzésben, illetve kiképzésben.

1941 augusztusában megszületett az első háborús gazdasági terv is. Maguk a számok és az utasítás szövege világosan utalt arra, hogy korábban nem készült megfelelő hasonló terv, hiszen nem számoltak a szovjet hadsereg ilyen méretű vereségével, még kevésbé a hatalmas területi veszteségekkel. A korábbi szovjet előkészületekből hiányzott mindenfajta rugalmasság, s nem dolgoztak ki alternatívákat.

Az 1941 nyarán készült első tervek sem valósulhattak meg, mivel újabb és újabb ipari területek kerültek a német hadsereg birtokába. A területi veszteségek a szovjet nehézipar és mezőgazdasági termelés leglényegesebb ágazatait érintették, a gazdaság kapacitásának 28%-ától fosztották meg az országot 1941 végéig. Az ipari termelés állandóan csökkent, és az év végéig a termelés volumene alig haladta meg az előző évek termelésének felét.

Lényegében az egész addigi szovjet gazdasági szervezet felbomlott. A szovjet gazdaságban főleg azok a vidékek játszottak központi szerepet, melyek vagy német megszállás alá kerültek, vagy pedig a frontvonal közvetlen közelében helyezkedtek el, s elvesztésük vagy megbénulásuk felbomlasztotta a gazdasági kapcsolatok rendszerét és a gazdasági élet más területeit is ideiglenesen működésképtelenné tette. Például a kaukázusi olajvidékeket nem foglalták el a németek, de közlekedésileg 1942 második felében elvágták őket az ország központi területeitől, így egy darabig ezek termelésére sem lehetett számítani. Hasonló volt a helyzet az ország két igen fontos ipari területével: a leningrádival és a moszkvaival is. Leningrád termelése kiesett a szovjet hadigazdaság egésze szempontjából, bár természetesen a várost védő csapatok ellátásában kulcsszerep volt. A moszkvai iparvidéket a német csapatok csak részben foglalták el, de mivel 1941. december elején a város határán folytak a harcok a termelés nagy részét le kellett állítani.

Kiürítés