A történeti elvű balladakutatás a régi stílusú tragikus népballadák eredetvizsgálatának komplex tudománya. Felhasználja a folklórkutatás, az irodalom- és történettudomány, illetve mindezek mellett más tudományágak eredményeit, mindig az adott terület elismert szakembereitől kérve véleményt hipotézise helyességét illetően. Fazakas István: Előszó. in: Bóta László: Írások a régi magyar irodalom és a történeti elvű népballada-kutatás köréből. Fekete Sas Kiadó, Budapest, 2018. 7–9. Az elnevezés, illetve a kutatás elméleti és módszertani megalapozása Bóta László nevéhez fűződik.
A történeti elvű megközelítés szerint számos balladánk megtörtént vagy megtörténtnek vélt eseményhez kapcsolódik valamilyen módon, a magyar eredetű balladáink száma pedig nagyobb, mint amennyit az összehasonlító kutatás lehetségesnek tartott. Részletezőbb kisepikai szövegelőzményt feltételez, amelynek maradványai, nyomai, nyomelemei fellelhetőek a ránk maradt szövegekben. Célja azoknak a valós történetiséget jelző, illetve a balladai fejlődés korábbi fázisaira utaló epikus nyomoknak, neveknek, szüzséelemeknek a feltárása, amelyek nemcsak a balladai epikum korábbi életútjára és fejlődésére vonatkozóan adhatnak értékes felvilágosítást, hanem esetleg a keletkezésére is.
A történeti elvű balladakutatás elméleti alapvetései A történetiségre, a balladát megelőző szövegek lehetőségére régebben többen is utaltak, a történeti elvűséget rendszerré azonban Bóta László fejlesztette az 1970–80-as években. Elméleti alapvetései és kutatásainak dokumentumai hidat képeznek a magyar balladakutatás előzményei, kora tendenciái és a 20. század végi – 21. századi közköltészeti kutatók hitvallása között. „Mivel a népballada alapvetően epikus indíttatású – és tárgyára nézve nem fiktív karakterű – természetes folklórképződmény, témái, történései vagy közvetlenül a történeti valóságban, vagy pedig közvetve különböző provenienciájú, de valamiképpen mindig az objektív valósághoz kötődő szövegelőzményekben gyökereznek. Ebből eredően a népballada genezisét nem lehet csak a szorosabb értelemben vett műfaji – balladai – keretek között és csak komparatisztikai jelleggel vizsgálni, hanem a különböző műformákban rögződött orális és irodalmi epikus szöveghagyomány kölcsönös egymásra hatásának lehetőségét is szem előtt tartva komplex – történeti, filológiai és folklorisztikai – módszerekkel kell a balladai fejlődés végére járni.”
Ez az elmélet a ránk maradt ballada mögött nem egy régebbi, csupán hosszabb balladát feltételez, hanem részletezőbb, gazdagabban strukturált, kimunkáltabb kisepikai előzményt, amely feltehetően verses formában is megfogalmazódott, s amelynek nyomai, nyomelemei a lejegyzett folklóranyagból kimutathatóak. A ballada a felejtve teremtés folyamatában nyerte el jellegzetes esztétikai minőségeit: a dramatizáló jelleget, a részletek kiesésével a szaggatott előadást, az így létrejött epikai tömörség következtében kialakuló balladai homályt.
Az a tény, hogy a balladák paraszti közlők ajkáról kerültek lejegyzésre, nem feltétlenül jelenti azt, hogy az epikus szövegelőzménytől a balladáig tartó érés, erjedés során az alakulásban mindig és kizárólag csak a parasztság vett volna részt. A tragikus témák, szüzsék által felvetett drámai konfliktusok és közösségi erkölcsi ítéletek össznépibb katartikus igényt elégíthettek ki, szélesebb körű társadalmi érdeklődésre tarthattak számot abban a korban, amikor a műveltség, a költészet alapvető létformáját a társadalom széles rétegei számára kizárólag a szóbeliség jelentette.
E felfogás szerint a ballada „a polgári (hétköznapi) élet valós, vagy annak vehető történéseiből az írásos és a szóbeli hagyomány kölcsönös és többrétű egymásra hatásának eredményeként történetileg formálódott olyan sajátos témájú és funkciójú kisepikai forma, amelyben egy közösség a maga erkölcsi ítéletét fogalmazza meg bizonyos tipikus emberi élethelyzetekről, magatartásokról és lelkiállapotokról.”
Bár a szövegekben ábrázolt élethelyzetek elvileg bárkivel megeshettek, a történeti elvű kutatás azt feltételezi, hogy „az irodalom, a költészet és végső soron a balladafejlődés számára kezdetben azok az események szolgáltatták a legtöbb témát, amelyek nem akármilyen, hanem ismert, a társadalmi élet érdeklődésének homlokterében álló személyekkel, családokkal estek meg, vagy pedig maga az esemény keltett olyan szenzációt, hogy a publicitást magának mintegy kiprovokálta.” Tárkányi Bóta László: A népballadáról – Kallós Zoltán új kiadványa kapcsán. Kortárs, 1973, 1330-1332. A Fekete Sas Kiadó honlapján Online (Hozzáférés: 2024. augusztus 22.)
A régi stílusú balladák jellemzői
Az epikus anyag, a szüzsé történeti, kultúrtörténeti elemeinek gazdagabb motivációja. A 19. században közölt régi stílusú változatokra alakilag a kötetlenebb, strófanélküli, sorismétléses, szabad szótagszámú verselés jellemző. Ez az ún. archaikus versforma és a szaggatott, hézagos előadásmód nem örökletes, a szüzsével vagy az elsőfogalmazmányos verses szerkezettel együtt született jellemző tartozéka a balladának, hanem degresszív, kopási folyamat, illetve közlői beavatkozás eredménye.Lásd erről Olosz Katalin: A magyar népballadák lejegyzésének/közlésének filológiai problémáiról – egy évtized múltán (Helyesbítés és kiegészítés) c. írását („Mikor mennek vala a nagy rengetegben”. Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2022, 200–214.). Az újabban hagyatékból előkerült kéziratos változatok több esetben egyértelműen mutatják, hogy szakaszos, énekelhető forma, illetve formára törekvés volt a gyűjtő által lejegyzett változat, amely a közlők révén „archaizálódott”. A nyelv régiessége, amely nem bizonyíték sem a szöveg korára, sem paraszti eredetére nézve, hiszen mindig a közlők „éppen beszélt nyelvi állapotát tükrözik”. A székelyek, a csángók nyelve köznapi használatban is régiesebb a többi népcsoporténál. „A régies tónusú nyelvnek tehát nem önmagában, hanem költészeti és mindenféle műveltségtartalmat is konzerváló szerepében van jelentősége egy-egy folklórjelenség korának megítélésében.” A tömörség. „A degresszió jelenségével függ össze bizonyos mértékig a balladai epikum rövid, egy szálra vagy konfliktusra épülő tömörsége is... Degresszióról csak akkor beszélhetünk, ha ez a rövidülés, tömörebbé válás a szóbeliség folyamatában következik be azáltal, hogy az epikus szerkezet a többszöri elmondás következtében idővel összetöredezik, és a lényegtelenebb elemek fokozatosan kirostálódnak belőle.” Hitelesítés. A ballada valóságközelbe vonja és „hitelesíti nemcsak magát az epikai alapszituációt, hanem az egyes történés-elemeket is.” Természetéből eredően szándékoltan nem historizál, nem archaizál. Hiszen a folklór alkotásmód kizárja a tudatos műköltői tevékenység lehetőségét. Ha „históriai” elemet vélünk a szövegekben felfedezni, az csak a szövegelőzmény maradványa lehet.
Az epikus énekmondó stílusjegyek gyakorisága: Szóval így felmondja, Szóval felelé, Egyből azt kérdezték…, Mondja a kisebbik…, Csak kapun szóla meg e katana legén…, A tóba megszólalt Kádár Kata neki... „A balladának ez a stílus nem sajátja, hanem vagy egy régebbi szerkezet emléke, vagy pedig az énekmondói modorhoz szokott ízlés beütése csupán. A ballada művészi érlelődésének folyamatában fokozatosan kiforrja magából az ilyen költőietlen prózai áthidaló idiómákat és tiszta párbeszédes drámai előadás, vagy az ősibb monologizáló, dalszerűbb struktúra (balladás népdal) irányába fejleszti modorát.”
A balladai megformálásnak több esetben van azonosítható 16. századi epikai előképe. Ilyenek például a Két királygyermek (Hero és Leander), a Pogány király lánya (Enyedi György: Gismunda és Gisquardus históriája – 1577), a Kádár Kata (Telamon históriája – 1560-as évek), a Szilágyi és Hagymási, valamint a Katonalány (Béla király és Bankó lánya) témájának a 16. századból való magyar nyelvű históriás feldolgozásai.
A népballada történeti fejlődésének közköltészeti jellege Ha figyelembe vesszük, „hogy archaikusabb alkatú balladáinknak, vagy legalábbis jó részüknek epikai szüzséi az írásbeliségben és szóbeliségben, műköltői és alacsonyabb szinten népi, históriázó, énekmondói megfogalmazásokban egyaránt hányódtak, akkor egyértelműbbé válik ezeknek a balladáknak történeti fejlődésüket tekintve közköltészeti, össznépi jellege.”
A keletkezését tekintve epikus indíttatású szöveg a formálódás, az alakulás folyamatában népi alkotás, népköltészet. A nép: „ebben a kontextusban... nem társadalmi és főleg nem politikai kategória, hanem a legáltalánosabb kultúrszociológiai fogalom: mint az alkotásban részt vevő közösség együttesen és külön-külön annak minden egyes tagja, aki az alkotás létrehozásában nem szándékolt művészi alkotói tudatossággal és nem a művészi arisztokratizmus mindenkori ízlésszintjén vesz részt.” A hagyományozódás, szájhagyományozódás sajátosságai okán a szöveg végső, ránk maradt fázisában és formájában, tehát balladaként paraszti költészet, a parasztság alkotása.
A történelem és a balladai történés viszonya A történeti valóságot a történész vizsgálja, azt igyekszik kideríteni. A történeti elvű balladakutatás azt kívánja feltárni, hogy mit, miket, milyen változatokat, variációkat, pletykákat tudhatott a konkrét esetről társadalmi hovatartozástól függetlenül a kor embere, mit adhatott tovább nézetei szerint alakítva, fabulálva, konfabulálva, szándéktalanul feledve vagy szándékosan másítva az eseményeket, a mozzanatok eredeti sorrendjét, a neveket felcserélve, összekeverve. Mindig több kötődést kell találni, hogy a gyanú megalapozott legyen, hogy indokolt legyen a további nyomozás.Példák a szóbeszéd-történelemre: Szerémi György, Szapolyai János udvari káplánja Magyarország romlásáról című emlékiratában olvashatjuk, hogy Hunyadi László és Cillei Ulrik kockajátékon veszett össze. Mindig László nyert, és ebből lett a fegyveres összetűzés, amely Cillei halálával végződött. Úgy tudja, hogy V. – nála Német, más krónikákban Utószülött – László királyt Hunyadi László kivégeztetéséért bosszúból Szilágyi Mihály a Dunába fojtotta Tüdőrévnél. Szapolyai János koronázásáról írja, hogy a szertartáson a Szent Korona csúszni kezdett a király fejéről, pedig két püspök tartotta, s amint elengedték, megint félrecsúszott: „Mondták, hogy nem érdemli, mert vérrel fertőzte meg a kezét a kereszteseken, mert hitével megcsalta őket, s Erdélyben a székelyeket. És látszatra igazat mondtak. … Mert, kedves testvéreim, a nép szava Isten szava.”
Ha a ránk maradt szövegek nehezen értelmezhető részeit is igyekszünk felfejteni, el kell fogadnunk, hogy adott esetben nem a közlő kifejezőkészségével van gond, hanem arról van szó, hogy a hagyomány az „így tudom, így mondom” elv alapján így tudta előadni és a közlés pillanatában előhívni emlékezetéből a szöveget. A történeti elvű megközelítés szerint „nem minden metafora”. A feltételezett történeti valóság felől közelítve helyükre illeszthetők a részletek, és kirajzolódik az eseménysor. A történeti elvű balladakutatás erre tesz kísérletet. Erre példa a Rákóczi Sámuel-ballada monografikus feldolgozása.
„…a balladakutatásnak első fokon a balladai cselekmény, vagy éppen több ballada, sőt több típus cselekménymagjának közös történeti valóságalapját kell feltárnia, mert ez indukálta azt a folyamatot, aminek eredményeként a téma vagy a témák a folklór és az írásbeliség különböző formáiban – mondában, mesében, balladában; krónikában, verses históriában, novellában stb. – a legváltozatosabb költészeti minőségekkel ötvöződve történetileg objektiválódtak. /…/ Ahol a balladai cselekményből már közvetve sem lehet a történetileg azonosítható eseményre következtetni, vagy azért, mert az adott szüzsé több balladai vagy egyéb szöveg egymásra hatásából hibridizálódott – tehát másodlagos fejlemény –, vagy pedig mert epikus karaktere az idők folyamán teljesen szublimálódott, ott első fokon az összehasonlító vizsgálati módszer segíthet a komponens szövegelemek elkülönítésében és organikus összefüggéseik tisztázásában.