XIII. Leó pápa (gróf Gioacchino Pecci; Carpineto Romano, 1810. március 2. – Róma, 1903. július 20.) a 256. római pápa.
1878. február 20-án választották pápává, és 25 éven át kormányozta a római katolikus egyházat, amivel eddig a negyedik leghosszabb ideig uralkodó pápa Péter, IX. Piusz pápa és II. János Pál pápa után. Nemzetiségét tekintve ő is olasz volt, mint az előtte uralkodott 37 pápa.
A pápaság presztízsének mélypontján lett egyházfő. Miután a pápai állam megszűnt, a pápa 1870 óta „fogoly” volt a Vatikánban, feszültség volt a Vatikán és a legtöbb európai kormány között. Az olasz állam és a Vatikán között is a legnagyobb ridegség és ellenségeskedés uralkodott. A század végére sikerrel vezette ki az egyházat ebből az elszigeteltségből,Gergely Jenőː A pápaság története, 303–315. o. (1982) és kibékítette azt Franciaország, Oroszország, Németország és Nagy-Britannia kormányával.
Legfontosabb célja az egyház és a kultúra összhangba hozása, valamint a modern társadalom megnyerése volt, amit azonban nem tudott elérni. Első vállalkozásainak egyike az volt, hogy ellensúlyozza az államok szekularizáló társadalmát, amelyek kormányait gyakran antiklerikális, pápaellenes és egyházellenes politika jellemezte. Ez volt a Kulturkampf kora Németországban, valamint a kormányzati antiklerikalizmus kora Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában.
A rendkívül szorgos pápa – ő írta a legtöbb, összesen 85 enciklikát a pápák között – a katolikus élet minden aspektusában véleményt alkotott, és foglalkozott minden nemzettel. Erkölcsi tanításában a keresztény embereknek mutatott utat a politikától kezdve a munkáig. Olyan nevekkel illették, mint a „munkások pápája” vagy „szociális pápa”; de társadalmi kérdésekben a konzervativizmust és a szocializmust egyaránt kritizálta. Az Immortale Dei kezdetű enciklikájában (1885) a demokráciát is az egyház tekintélyével összeegyeztethetetlennek minősítette. Arra törekedett, hogy korának liberalizmusát összeegyeztesse a hagyományos római katolikus tanítással. A Rerum novarum enciklikájával (1891) lerakta az egyház modern társadalmi tanításának alapjait, amely a munka, a társadalmi igazságosság, valamint a tőke és a munka kapcsolatának problémáit tárgyalja az ipari korszakban.
Ő tekinthető a 19. század legjelentősebb pápájának és az első modern pápának. Vele új korszak vette kezdetét a katolikus egyház történetében. Elődeitől eltérően párbeszédet kívánt kezdeni a modern világgal, alkalmazkodott annak társadalmi, gazdasági és politikai realitásaihoz. Vele ért véget az egyház „középkora” és általa csatlakozott a katolikus egyház a modern világhoz.
Leó gyermek- és ifjúkora Vincenzo Gioacchino Pecci egy Róma és Nápoly között fekvő 5000 lakosú városkában, Carpinetóban látta meg a napvilágot 1810. március 2-án. Apja Lodovico Pecci gróf, anyja az ugyancsak nemesi származású Anna Prosperi-Busi volt. Szüleinek összesen hét gyermekük született, Vincenzo volt a hatodik. Fiatalkorában, de később is bátyjához, a nála csaknem három évvel idősebb Giuseppéhez kötődött a legjobban, aki szintén papnak készült.
A két fiú 1818-tól 1824-ig a jezsuiták viterbói kollégiumában tanult, s már itt kitűntek kiváló szellemi képességükkel. 1824-ben mindketten Rómába kerültek, és XII. Leó pápának köszönhetően a Gregoriana Pápai Egyetemen folytathatták tanulmányaikat, amelyet a jezsuita rend ebben az időben kapott vissza. Vincenzo kiváló latinos volt (már 11 évesen latin verseket írt) és filológiai tanulmányait is komolyan vette. 1828-ban Giuseppe belépett a jezsuita rendbe, Vincenzo azonban a világi papság mellett döntött. 1832-ben beiratkozott a pápai állam nemesi Akadémiájára, és 1836-ban doktorátust szerzett teológiából, valamint egyházi és világi jogból. Egyik egyetemi előadását meghallgatván, 1837. február 14-én XVI. Gergely pápa személyi prelátusává nevezte ki, még azelőtt, hogy az év december 31-én pappá szentelte volna Carlo Odescalchi államtitkár-bíboros a Vatikán területén lévő egyik magánkápolnában. Első szentmiséjét fivérével együtt mutatta be.Benno Kühne: Papst Leo XIII, C&N Benzinger, Einsideln, New York and St. Louis, 1880
Az apostoli delegátus, nuncius
Fiatal papként szívesen maradt volna a már megszokott Örök Városban, de a pápa 1838-ban legátusként Beneventóba, a Nápolyi Királyság által körülvett pápai városba küldte. Határozott, erőskezű vezetőnek bizonyult, olyannyira, hogy három év múltán egy jelentősebb helyre, az umbriai Spoletóba helyezték kormányzónak, de hirtelen XVI. Gergely pápa parancsára új helyre kellett mennie. 1841 nyarától másfél éven át Perugia kormányzójaként működött az „ifjú Olaszország” eszméitől akkor már forrongó tartományban. Pecci itt is a tőle elvárt határozottsággal fogott a reformok megvalósításához, és megint átütően sikeresnek bizonyult a viszonyok normalizálása terén. Miután mezőgazdasági és hitelszövetkezeteket alapított, szinte forradalmasította a helyi gazdaságot. Hamarosan újabb beosztást kapott, de ezúttal már nem a pápai állam, hanem az egyetemes egyház diplomáciai szolgálatában.
Az új, alig néhány éves állam, Belgium fővárosában, Brüsszelben a belga királyi udvar mellett lett apostoli nuncius 1843 januárjában, címzetes érseki rangban. 1843. február 17-én Luigi Lambruschini bíboros püspökké szentelte, és a 33 éves nuncius a világegyház egyik legfiatalabb püspökeként megkezdte rövid, de annál kényesebb követi szolgálatát. Nagy nehézségekkel kellett megküzdenie az új állam politikai helyzete miatt. Bonyolult társadalmi, vallási és politikai helyzetbe került, a protestáns király és az egymással szemben álló katolikus és liberális párt között kellett egyensúlyt teremtenie az oktatás kérdése körül kirobbant csatározásokban, úgy, hogy közben az egyház érdekeit is szem előtt kellett tartania.Ijjas Antal: A jelenkor egyháztörténete (Az egyházi főhatalom fénykora), Budapest, 1941, 137–138. o. Miután sikerült a Katolikus Párt politikai támogatottságát megerősítenie, a Leuveni Katolikus Egyetem vizsgabizottságaival kapcsolatos kérdésben a királlyal szemben foglalt állást, ezért kegyvesztetté vált az udvar előtt. A belga király kérésére a pápa visszahívta őt, és helyére új belgiumi nunciust nevezett ki.
Perugia püspöke (1846–1877) jobbra|200px|bélyegkép|1865-ben, még Perugia püspökeként A pápa – amint Pecci 1846-ban visszatért Rómába – a Perugiai egyházmegye püspökévé nevezte ki. Mielőtt elfoglalta volna püspöki székét, beutazta a világ legfejlettebb országait (Anglia, Franciaország, Németország), aminek – részben pedig a belgiumi kudarc – hatására megérlelődött benne az az elhatározás, hogy az egyház számára létkérdéssé kell tenni a modern világtól való elszigetelődés megszüntetését, valamint az emberek sorsának irányításába való bekapcsolódást. Mindezt úgy gondolta, hogy az ellentétes erők közötti egyensúlyteremtés, valamint a kölcsönös előnyökkel járó kiegyezés művészete teremtheti meg.Gergely Jenő: A pápaság története, Budapest, 1999, 305. o.
Ezt a meglátását már püspöki székhelyén is kamatoztatta. Kiváló főpásztornak bizonyult; maradandó sikereket ért el a papnevelés, a népmissziók és a szociális munka terén. IX. Piusz pápa 1853-ban bíborossá nevezte ki. A Perugiában eltöltött 31, különféle politikai nyugtalanságokkal terhes esztendőt taktikai érzékének és eszességének köszönhetően úgy tudta kitölteni, hogy a város számára az 1861-es politikai átmenetek is megnyugtatóan zajlottak le. Mindazonáltal körleveleiben szembeszállt az 1860-as egyházellenes törvényekkel, az Unità d'Italia mozgalom túlkapásaival, valamint a pápai állam elfoglalásakor is határozottan tiltakozott, de mindig kerülte a nyílt ellenségeskedést. 1870 és 1877 között legyőzte ellenszenvét az új egységes olasz állammal szemben és a kiegyezés lehetőségeit kereste, mint ahogy az egyház és a modern kultúra közötti megegyezés útját is egyengette. 1874 és 1877 között kiadott pásztorleveleiben lelkesedéssel szólt az emberi haladásról, a tudomány és a technika újdonságairól. A technikát a legkeményebb munka alóli felszabadulásnak tekintette. Az ember feltaláló képességéről pedig azt vallotta, hogy az „a Teremtő lángelméjének egy szikrája”.Mondin, B. 623. Pecci bíborosi kinevezése óta szeretett volna Rómába menni, de ellenlábasa, Giacomo Antonelli államtitkár következetesen megakadályozta ebben. Csak Antonelli halála után, 1877. szeptember 21-én tudta kinevezni őt IX. Piusz pápa camerlengónak, azaz kamarás-bíborosnak, ami Róma második leghatalmasabb rangja volt.Ez a gyakorlat szerint egyet jelentett a pápaságra való esélytelenséggel, mivel a camerlengo feladata éppen a pápaválasztás, az átmenet lebonyolítása volt. (Török József: Egyetemes egyháztörténelem II. 236–237.)
Pápasága (1878–1903) jobbra|200px|bélyegkép|XIII. Leó pápa neogótikus stílusú tiarában 1878. február 7-én meghalt IX. Piusz pápa. Bár a bíborosoknak tartaniuk kellett az olasz kormány beavatkozásától a pápaválasztásba (ugyanis ezt kilátásba is helyezték), II. Viktor Emánuel olasz király akkor bekövetkezett halála, valamint az orosz–török háború elvonta a radikálisok figyelmét a vatikáni ügyekről. Ezért gyorsan kellett dönteniük. Abban még az olasz kapcsolatokban hajthatatlan bíborosok is egyetértettek, hogy olyan pápát kell választaniuk, aki képes lesz a felgyülemlett feszültségeket levezetni, és az egyház számára megnyugtató módon tudná a pápaságot az elszigeteltségből kimozdítani. Így döntésük, már a harmadik napon, február 20-án a camerlengóra, Giocchino Peccire esett. Pecci bíboros a Leó nevet vette fel, ezzel fejezve ki XII. Leó pápa iránti háláját és tiszteletét, aki elősegítette tanulmányainak végzését. Az Olaszországhoz fűződő viszonyból következően az ünnepélyes kihirdetés sem a Szent Péter tér felé történt, hanem annak háttal, a Szent Péter-bazilika belseje felé.Török J. II. 237.
A történelmi háttér Tevékenységét végigkísérték a nagy tudományos felfedezések, a 19. század végi háborúk sora és az emberek életszínvonalának emelkedése is.
Egyházi megújulás és politikai elszigetelődés A katolikus egyház, amelynek XIII. Leó az élére lépett egyrészt erősebb, másrészt gyengébb volt, mint amikor IX. Piusz került a trónra, 1846-ban. Szellemileg a pápaság utoljára talán X. Leó pápa halála előtt állt ilyen magas szinten. Új lelkiségi mozgalmak keletkeztek, és mindenfelé reményt keltő jelek mutatkoztak. Dom Prosper Guéranger újra életet lehelt a franciaországi bencésekbe, és a gregorián énekekbe. Minden katolikus országban új szerzetesrendek alakultak (például a Fehér Atyák, a szaléziek, a verbiták, a szalvatoriánusok, pallottinusok, és a trappisták), terjedt a hit iránti odaadás, és a világmissziók újra fellendültek. Politikailag azonban a Szentszék Napóleon óta nem volt ilyen gyenge. Európa liberális kormányai rendre egyházellenes rendelkezéseket hoztak, és az 1860-as évek végétől az egyház és az állam szétválasztásának programja a közoktatásra is kiterjedt. Bár a válaszul létrejött katolikus pártok jelen voltak Németországban, Ausztria–Magyarországon, Belgiumban, Svájcban és Hollandiában, és keményen harcoltak is az Egyház érdekeiért, azonban az egyházellenes politikák és nézetek egyre nagyobb tért nyertek. Franciaországban az új köztársasági kormány 1878-tól antiklerikális politikába kezdett, Németországban pedig Otto von Bismarck elindította a keresztény egyház elleni Kulturkampfot, Írország forrongott, a felosztott és megszállt Lengyelországban sem volt nyugodt a helyzet. Ezekben az országokban üldöztetésekkel és egyéb kegyetlenkedésekkel biztosították a katolikus lakosságnak az uralkodóhoz való hűségét. A katolikusok és a liberálisok engesztelhetetlen ellentéte jellemezte a spanyol és a portugál politikai életet is. Olaszországban pedig kiváltképpen bizonytalan volt a helyzet, ugyanis itt még katolikus pártok sem segíthettek a Szentszéknek, hiszen Róma elfoglalása miatt IX. Piusz arra szólította fel a katolikusokat, hogy ne vegyenek részt a politikai életben. Itt szinte gyűlölettől izzó légkörben kellett megkezdenie XIII. Leónak az uralkodását.
A szociális probléma