II. Hugó jaffai gróf, olykor Le Puiset-i Hugó (, ; Apulia, 1106 körül – Apulia, 1134–1137 között) frank származású szentföldi előkelő, keresztes lovag, körülbelül 1120–1134 között Jaffa grófja.

I. Hugó jaffai gróf fia, II. Balduin és leánya, Melisenda jeruzsálemi uralkodók rokona. 1134-ben fellázadt Fulkó jeruzsálemi király ellen vélhetően azért, mert a király megpróbálta félreállítani társuralkodó feleségét, Melisendát. A felkelés leverése után Hugót megfosztották birtokaitól és száműzetésre ítélték. Távozása előtt tisztázatlan körülmények között merényletet követtek el ellene, melyet ugyan túlélt, de apuliai száműzetésében hamar utolérte a halál.

Élete Származása és gyermekkora balra|70px Születési ideje bizonytalan. Türoszi Vilmos jeruzsálemi krónikás szerint szülei II. Balduin jeruzsálemi király uralmának kezdetén, 1118-ban érkeztek a Szentföldre; s Puiset-i Hugó az út során jött világra Apuliában, de gyengeségére tekintettel a szülők nem vitték magukkal a csecsemőt, hanem anyai rokonaira, II. Bohemund tarantói hercegre és udvartartására bízták. Csak a 20. században, John La Monte történész érvelése nyomán vált elfogadottá, hogy a Türoszi Vilmos által megadott 1118 nem lehet a jó születési dátum. Egyrészt Türoszi Vilmos szerint II. Bohemund udvarában maradt a gyermek II. Hugó, ez azonban igen valószínűtlen, mivel II. Bohemund 1108-ban született, tehát 1118-ban, körülbelül 10 évesen nem lehetett unokatestvére gyámja. Másrészt az 1123-as házasságkötés biztos ténye mellett II. Hugó öt-hat évesen nősült volna meg, harmadrészt pedig apja 1110. szeptember 28-án már kétségtelenül Jeruzsálemben volt, mert tanúként szerepel egy e napon kelt királyi oklevélen. 1118 helyett szülei minden bizonnyal I. Bohemund antiochiai fejedelem és tarantói herceg 1106-os keresztes toborzásához csatlakoztak, és valószínűleg részt vettek a fejedelem 1107–1108-as balkáni hadjáratában. II. Hugó jaffai gróf a hadjáratot megelőzően, 1106 körül, vagy azt követően, 1110-ig bezárólag születhetett, és nem II. Bohemund, hanem az apja, a balkáni kudarc után Apuliába visszatérő I. Bohemund fogadta be udvarába és lett a gyámja.

A királyi hatalommal dacoló, a Capetingek ellen többször fellázadó Le Puiset-családból származott. Apja, II. Hugó, Le Puiset ura († 1118 körül) 1096–1106 között régensként uralkodott Le Puiset-ben kiskorú unokaöccse helyett. 1106 után a keresztes Keletre zarándokolt feleségével, ahol Jaffa, a Jeruzsálemi Királyság egyik legfontosabb kikötője környékén kapott földet. Tekintélyes báróvá mindazonáltal csak 1118-ban, anyai unokatestvére, II. Balduin jeruzsálemi király trónra lépésével vált: az idősebb Hugó birtokaiból II. Balduin grófi ranggal járó hűbéruradalmat kreált. Báróvá emelése után azonban az idősebb Hugó hamarosan meghalt. Felesége, II. Hugó jaffai gróf anyja Roucy Mabilla († 1120 körül) volt, aki Hauteville Szibilla leányaként, Robert Guiscard unokájaként a szicíliai normann Hauteville-házba tartozott. Megözvegyülését követően Roucy Mabilla feleségül ment III. Albert namuri gróf Albert nevű fiához. Mivel Puiset-i Hugó még kiskorú volt, Jaffát a mostohaapja kormányozta régensként. Türoszi Vilmos arról tudósít, Roucy Mabilla és Namuri Albert is rövid időn belül elhalálozott.

Puiset-i Hugó Apuliában nevelkedett, és csak nagykorúságának közeledésével szállt hajóra a Szentföldre, hogy ott átvegye apai örökségét. 1120. január 31-én már a Jeruzsálemi Királyságban tartózkodott, mert egy aznap kelt adománylevél szerint jelen volt az adományozás aktusánál.

Jaffai grófként

Noha Apuliából a Szentföldre költözött, Jaffa felett az uralmat nem vette át azonnal, erre csak később, a nagykorúság küszöbének számító tizenötödik életéve betöltésekor került sor: az 1120-as adománylevélen mint Hugo de Joppe, filius Hugonis de Puteolo, nondum miles (’Jaffai Hugó, Puiset-i Hugó fia, még nem lovag’), tehát kiskorúként tüntetik fel, de 1123-ban már jaffai grófként szerepel pecsétje egy dokumentumon. Utóbbi évben vette feleségül Chocques-i Emmát, a néhai Arnulf jeruzsálemi pátriárka unokahúgát, a királyság egyik legfőbb bárójának, I. Garnier Eusztáknak az özvegyét. Garnier Euszták Caesarea és Szidón ura volt – halálával a két uradalom Emmával közös ikerfiaira, Eusztákra és Valterra szállt. A fiúk ekkor még kiskorúak voltak, ezért nagykorúságukig, körülbelül 1128-ig Szidónt és Caesareát is a mostohaapjuk irányította helyettük, akárcsak Chocques-i Emma birtokát, Jerikót. Ezáltal II. Hugó keze alatt összpontosult Haifa és Bejrút kivételével a partvonal és a beljebb eső gazdag síkság is. Szidón vélhetően 1131-ben, Euszták mostohafia halálával visszakerült II. Hugó uralma alá.

II. Hugó nem csak a házasság révén tett szert előnyös kapcsolatokra: apai nagybátyjai közül Galéran biredzsiki úr, Gilduin pedig a jozafáti Szent Mária-monostor apátja volt. Kiváltságos helyzetét erősítette, hogy II. Hugó volt a legközelebbi férfi rokona II. Balduinnak és Melisenda hercegnőnek, aki fiúörökös híján a trón várományosa volt.

Két olyan dokumentum is fennmaradt, melyben II. Hugó a még muszlimok tartotta Aszkalonban, illetve annak szomszédságában fekvő terület felett rendelkezik. Az első egy 1123-as, a feleségével közösen kiadott adománylevél a jozafáti Szent Mária-apátságnak; a második egy 1126-os okirat az ispotályos rendnek szánt aszkaloni tanyacsoportról, egy úgynevezett casalisról, ezt magánokirat mivolta dacára számos fontos báró látta el aláírásával. Ezekből arra lehet következtetni, hogy II. Balduin az unokaöccsének ígérte Aszkalont, amennyiben a kereszteseknek sikerül elfoglalniuk a várost.

Rangos báróként saját pecsétje volt, ezen a comes Hugo (’Hugó gróf’) felirat szerepelt, míg a saját nevében, illetve más nagyurak által kibocsátott okleveleken a comes, a dominus (’úr’) és a princeps (’fejedelem’) titulusokat használta. Apjával ellentétben a származására, egyben családjára utaló de Puzath vagy de Puteolo (’Puiset-i’) néven soha nem említik az oklevelek, azokon mindig „Jaffai”-ként hivatkoznak rá. Legfontosabb embereinek egyike Ibelin Bariszan connétable volt.

A bárói felkelés

A jeruzsálemi királyi családhoz fűződő rokonsága akkor vált kiemelten jelentékennyé, amikor 1131-ben II. Balduin halálával Melisenda és a férje, Anjou Fulkó lettek Jeruzsálem fejedelmei társuralkodókként. Türoszi Vilmos krónikájában azt írja, az uralkodóváltás után „ismeretlen okból kifolyólag komoly ellenségeskedés támadt a király és Hugó gróf között.” Ezzel együtt beszámol arról az udvari szóbeszédről, mely szerint a gróf és a királynő „túl bensőséges” viszonyba kerültek egymással, és a király emiatt heves féltékenységet érzett – maga Türoszi Vilmos ezt nem tartotta igaznak, ezért mondja „ismeretlennek” az ellentét eredetét. Orderic Vitalis krónikás arra vezeti vissza a konfliktust, hogy Fulkó király elmozdította a királyság régi nagyurait és nemeseit a posztjukról, majd saját embereit ültette a helyükre.

Anjou Fulkó haragját a mostohaapja iránt ellenszenvvel viseltető Garnier Valter is szította. Hans E. Mayer történész azt feltételezi, Valternek kapóra jött, hogy a királyt a mostohaapja ellen hangolhatja, mert arra számított: ha II. Hugó kegyvesztett lesz, visszaszerezheti tőle Szidónt – ikertestvére halálával ugyanis a város nem hozzá, hanem mostohaapjához került.

Az udvar két részre szakadt a király és emberei, valamint a királynő és támogatói, II. Hugó és Romain du Puy, Oultrejourdain ura között. A királynő köréhez tartozott valószínűleg La Fontanelle-i Ralf, a Betlehem melletti Bait Faddzsar hűbérura és a veje, Parenty Gottfried. A helyzet odáig fajult, hogy Gautier Valter a király ellen forralt összeesküvéssel vádolta meg a jaffai grófot a királyi tanács ülésén, és kihívta őt párbajra. II. Hugó a birtokán maradt, s nem jelent meg a kitűzött napon; távollétében a királyi tanács bűnösnek találta felségsértésért. Ez a birtokok elkobzásával járt. Az ítéletről értesülvén a gróf az egyiptomi kézen lévő Aszkalonba menekült, tőlük kért segítséget a király ellen. Ezt a keresztesek közötti belviszálynak örvendő, abban saját erősödésükre potenciát látó Fátimidák meg is adták II. Hugónak. Visszatért Jaffába, az egyiptomi katonák pedig a termékeny Saron-síkságot pusztították, s egészen Arszúfig behatoltak a királyság területére. A hírre a király útra kelt a jeruzsálemi sereggel Jaffa alá; annak várkapitánya, egyben II. Hugó főparancsnoka, Ibelin Bariszan és vele együtt a többi vazallusa az aszkaloniakkal való szövetkezés hatására elpártoltak II. Hugótól, és Ibelin Bariszan ellenállás nélkül átadta a települést a királynak. II. Hugó nem számított többé ígéretes szövetségesnek az aszkaloniak számára, ezért ők is elfordultak tőle; az egyedül maradt gróf kénytelen volt megadni magát Anjou Fulkónak. Messines-i Vilmos jeruzsálemi pátriárka közbenjárására, továbbá egy esetleges polgárháború rémétől tartva a király nem rótt ki szigorú büntetést az árulónak tekintett II. Hugóra: három évre száműzte azzal a kitétellel, hogy a kiszabott idő után visszahelyezi birtokaiba, de távolléte alatt a birtokok jövedelme a királyt illeti. Ez enyhébb büntetés volt az elmaradt párbajt követően eredetileg kiszabott birtokelkobzásnál, a gróf hiába tetézte közben bűneit azzal, hogy az ellenséggel szövetkezett.

II. Hugó Jeruzsálemben várt az alkalmas időre az elutazásához. Egy nap a Szűcsök utcájának egyik boltja előtt játszott kockajátékot, amikor egy breton lovag kardot rántott, és a járókelők szeme láttára többször megszúrta. Azonnal felmerült a gyanú, hogy a király rendelte el a merényletet, de legalábbis a hallgatólagos beleegyezésével történt. A közvélemény az áldozat pártját fogta: az emberek „úgy vélték, hogy bárminemű ellene felhozott vád teljes egészében rosszindulatból fakadt”. Anjou Fulkó önnön hírnevét féltve bíróság elé állíttatta a lovagot; a bírák egyhangúan végtagjai levágása általi halálra ítélték. A nyilvános kivégzésen tett vallomása szerint a breton saját ötletéből vetemedett a merényletre, mert ezzel akarta elnyerni a király kegyét. II. Hugó súlyos sebeket szerzett, de túlélte az esetet. A gróffal történtek után a király és II. Hugó legfőbb ellenei hónapokon keresztül féltették az életüket a mélységesen felháborodott Melisenda királynőtől és híveitől.

Noha személyesen II. Hugó számára a felkelés súlyos következményekkel, szentföldi pozíciójának és kis híján életének elvesztésével járt, Melisenda királynő szemszögéből kívánatos eredményeket hozott. Mozgósította híveit, elsősorban az egyházat, segítségükkel enyhe büntetést eszközölt ki unokafivérének, a gróf elleni merényletre válaszul pedig olyannyira megkeserítette férje és ellenfelei életét, hogy férje nem tehetett mást, mint hogy Melisendával együttműködve uralkodik tovább. Az Anjou Fulkó által jeruzsálemi királyként, a lázadás után kibocsátott okleveleken rendre feltüntették, hogy azok Melisenda királynő, 1138-tól fogva pedig Melisenda királynő és Balduin királyfi beleegyezésével íródtak. Türoszi Vilmos szerint a továbbiakban a király „semmibe, még apró-cseprő ügyekbe sem fogott bele anélkül, hogy arról [a királynőnek] ne lett volna tudomása”.

Történészi vélemények bélyegkép|jobbra|340px|Melisenda és Fulkó jeruzsálemi királlyá koronázása