Paulo Reglus Neves Freire brazil marxista pedagógus és filozófus, aki a kritikai pedagógia egyik vezető szószólója. Nagy hatású művét, Az elnyomottak pedagógiájátAz elnyomottak pedagógiája (portugál: Pedagogia do Oprimido) Paulo Freire brazil pedagógus könyve, a kritikai pedagógia egyik alapművének tekintik. általában a kritikai pedagógiaA kritikai pedagógia olyan nevelésfilozófia és társadalmi mozgalom, amely a kritikai elmélet és a kapcsolódó hagyományok fogalmait fejlesztette ki és alkalmazza az oktatás és a kultúra tanulmányozásának területén. mozgalom egyik alapművének tartják, és a Google Tudós szerint 2016-ban a harmadik legtöbbet idézett könyv volt a társadalomtudományok területén.
Életrajza 1921. szeptember 19-én született egy középosztálybeli családban Recifében, az északkelet-brazíliai Pernambuco állam fővárosában. A nagy gazdasági világválság következtében már korán megismerkedett a szegénységgel és az éhezéssel. Családja 1931-ben a Recife-től 18 km-re nyugatra fekvő Jaboatão dos Guararapes megfizethetőbb városába költözött. Apja 1934. október 31-én halt meg.Freire, Paulo: (1996). Letters to Cristina: Reflections on My Life and Work. New York: Routledge.
Gyermek- és serdülőkorában Freire négy osztállyal lemaradt, és társadalmi élete arról szólt, hogy más szegény gyerekekkel focizott, akiktől állítása szerint sokat tanult. Ezek a tapasztalatok alakították ki a szegényekkel kapcsolatos aggodalmait, és segítettek sajátos nevelési nézeteinek kialakításában. Freire azt állította, hogy a szegénység és az éhezés súlyosan befolyásolta tanulási képességét. Ezek az élmények befolyásolták döntését, hogy életét a szegények életének javításának szentelje: „Az éhségem miatt nem értettem semmit. Nem voltam buta. Nem az érdeklődés hiánya volt. A szociális helyzetem nem tette lehetővé, hogy oktatásban részesüljek. A tapasztalat ismét megmutatta nekem a társadalmi osztály és a tudás közötti kapcsolatot”. Végül családja szerencsétlensége megfordult, és kilátásaik javultak.
Freire 1943-ban iratkozott be a Recifei Egyetem jogi karára. Emellett filozófiát, pontosabban fenomenológiát és nyelvpszichológiát tanult. Bár felvették a jogi kamarába, soha nem praktizált, ehelyett középiskolai portugál tanárként dolgozott. 1944-ben feleségül vette Elza Maia Costa de Oliveira-t, egy tanártársát. Ők ketten együtt dolgoztak, és öt gyermekük született.
1946-ban Freire-t kinevezték a Pernambuco-i Oktatási és Kulturális Minisztérium igazgatójává. Freire elsősorban az írástudatlan szegények között dolgozott, és olyan oktatási gyakorlatot kezdett kidolgozni, amely hatással volt az 1970-es évek felszabadítási teológiai mozgalmára. Az 1940-es évek Brazíliájában az írni-olvasni tudás feltétele volt az elnökválasztáson való részvételnek.Bethell, Leslie (2000). "Politics in Brazil: From Elections Without Democracy to Democracy Without Citizenship". Daedalus. 129 (2): 1–27. ISSN 1548-6192. JSTOR 20027627.
1961-ben kinevezték a Recifei Egyetem Kulturális Bővítési Tanszéke igazgatójává. 1962-ben volt először lehetősége elméleteinek nagyszabású alkalmazására, amikor egy kísérlet során 300 cukornádszüretelőt tanítottak meg írni és olvasni mindössze 45 nap alatt. E kísérlet hatására a brazil kormány jóváhagyta több ezer kulturális kör létrehozását országszerte.
Az 1964-es brazil államcsínyAz 1964-es brazil államcsíny (portugálul: Golpe de estado no Brasil em 1964) João Goulart brazil elnök 1964. március 31. és április 1. közötti katonai puccs általi megbuktatása volt, amely a Negyedik Brazil Köztársaság (1946-1964) végét vetette és elindította a brazil katonai diktatúrát (1964-1985). véget vetett Freire műveltségi törekvéseinek, mivel az uralkodó katonai junta nem támogatta azt. Freire-t ezt követően árulóként 70 napra bebörtönözték. Egy rövid bolíviai száműzetés után Freire öt évig Chilében dolgozott a Kereszténydemokrata Agrárreform Mozgalomnak és az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének. Freire 1967-ben adta ki első könyvét, Az oktatás mint a szabadság gyakorlata (Educação como prática da liberdade) címmel. Ezt követte leghíresebb műve, Az elnyomottak pedagógiája (Pedagogia do Oprimido), amely először 1968-ban jelent meg.
Munkájának pozitív nemzetközi fogadtatása után Freire 1969-ben vendégprofesszori állást kapott a Harvard Egyetemen. A következő évben Az elnyomottak pedagógiája spanyol és angol nyelven is megjelent, ami nagymértékben kiszélesítette a könyv hatókörét. A keresztényszocialista Freire és Brazília egymást követő jobboldali, tekintélyelvű katonai kormányai közötti politikai viszályok miatt a könyv 1974-ig nem jelent meg Brazíliában, amikor Ernesto Geisel elnöksége idején a katonai junta lassú és ellenőrzött politikai liberalizációs folyamatot indított el.
A Massachusetts állambeli Cambridge-ben töltött egy évet követően Freire Genfbe költözött, hogy az Egyházak Világtanácsának speciális oktatási tanácsadójaként dolgozzék. Ez idő alatt több volt portugál gyarmaton, különösen Bissau-Guineában és Mozambikban az oktatási reformok tanácsadójaként működött közre. Több mint egy évtizedes száműzetés után 1979-ben látogatott először Brazíliába, ahová végül 1980-ban költözött vissza. Csatlakozott a Munkáspárthoz São Paulóban, és 1980 és 1986 között a felnőttek írástudását segítő projekt felügyelőjeként tevékenykedett. Amikor a Munkáspárt 1988-ban megnyerte a São Paulo-i polgármester-választásokat, Freire-t kinevezték városi oktatási titkárrá. Széles körben a kritikai neveléselmélet nagyapjának tartják. Freire 1997. május 2-án, São Paulóban, szívelégtelenségben halt meg.
Pedagógia Nincs olyan, hogy semleges oktatási folyamat. Az oktatás vagy olyan eszközként működik, amelyet arra használnak, hogy megkönnyítse a generációk beilleszkedését a jelenlegi rendszer logikájába, és konformitást hozzon létre, vagy pedig a „szabadság gyakorlatává” válik, azzá az eszközzé, amelynek segítségével a férfiak és nők kritikusan viszonyulnak a valósághoz, és felfedezik, hogyan vehetnek részt világuk átalakításában. – Jane Thompson, drawing on Paulo FreireMayo, Peter (1999) Gramsci, Freire, and Adult Education: Possibilities for Transformative Action, London: Zed Books. .
Freire olyan nevelésfilozófiával járult hozzá, amely a Platóntól származó klasszikus megközelítéseket és a modern marxista, posztmarxista és antikolonialista gondolkodókat ötvözte. Az elnyomottak pedagógiája (1968) című műve Frantz FanonFrantz Omar Fanon (1925. július 20. – 1961. december 6.) francia afro-karibi pszichiáter, politikai filozófus és marxista volt Martinique francia gyarmatáról. A Föld nyomorultjai (1961) című művének kiterjesztéseként vagy válaszaként értelmezhető, amely hangsúlyozta, hogy az őslakosoknak olyan oktatást kell nyújtani, amely egyszerre új és modern, nem pedig hagyományos, és gyarmatellenes – nem pedig egyszerűen a gyarmatosító kultúra kiterjesztése.
Az elnyomottak pedagógiájában Freire az elnyomók és az elnyomottak megkülönböztetését megismételve, a megkülönböztetést az oktatásra alkalmazza, azt hirdetve, hogy az oktatásnak lehetővé kell tennie az elnyomottak számára, hogy visszanyerjék emberi mivoltuk érzését, és ezáltal legyőzzék helyzetüket. Mindazonáltal elismeri, hogy ehhez az elnyomott egyénnek szerepet kell vállalnia a felszabadításában. Egyetlen valóban felszabadító pedagógia sem maradhat távol az elnyomottaktól azáltal, hogy szerencsétlenként kezeli őket, és az elnyomók közül mutat példaképeket az utánzásukra. Az elnyomottaknak maguknak kell példát mutatniuk a megváltásukért folytatott küzdelemben.Freire, Paulo (1971) . Pedagogy of the Oppressed, Translated by Ramos, Myra Bergman. New York: Herder and Herder. OCLC 1036794065. Hasonlóképpen, az elnyomóknak is hajlandónak kell lenniük újragondolni életmódjukat és megvizsgálni saját szerepüket az elnyomásban, ha valódi felszabadulást akarunk elérni: „Azoknak, akik hitelesen elkötelezik magukat a nép mellett, folyamatosan újra kell vizsgálniuk magukat”.
Freire úgy vélte, hogy az oktatást nem lehet elválasztani a politikától; a tanítás és a tanulás önmagában is politikai cselekedetnek számít. Freire ezt a kapcsolatot a kritikai pedagógia egyik fő alaptételeként határozta meg. A tanároknak és a diákoknak tudatosítaniuk kell az oktatást körülvevő politikát. Az, ahogyan a diákokat tanítják, és amit tanítanak nekik, politikai célokat szolgál. A tanároknak maguknak is vannak politikai elképzeléseik, amelyeket az osztályterembe visznek.Kincheloe, Joe L. (2008) Critical Pedagogy Primer (2nd ed.). New York: Peter Lang. Freire úgy vélte, hogy A nevelésnek azért van értelme, mert a nők és a férfiak megtanulják, hogy a tanulás révén meg tudják alkotni és újra tudják alkotni magukat, mert a nők és férfiak képesek felelősséget vállalni önmagukért, mint olyan lényekért, akik képesek tudni – tudni, hogy tudnak, és tudni, hogy nem.Freire, Paulo: (2016) . Pedagogy of Indignation Abingdon, England: Routledge. doi:10.4324/9781315632902. .
Az oktatás "bankmodelljének" kritikája Pedagógiai szempontból Freire leginkább az általa "banki" oktatási koncepcióval kapcsolatos kritikájáról ismert, amelyben a diákokat üres számláknak tekintik, amelyeket a tanároknak kell kitölteniük. Megjegyzi, hogy "a tanulókat tárgyak befogadására és kísérletekké alakítja át a gondolkodás és a cselekvés irányítására, rávezeti a férfiakat és a nőket a világhoz való alkalmazkodásra, gátolva kreatív erejüket." Az alapkritika nem volt teljesen újszerű, és párhuzamba állította Jean-Jacques Rousseau gyermekről mint aktív tanulóról alkotott felfogását, szemben a tabula rasa szemlélettel, amely inkább a banki modellhez hasonlít. John Dewey határozottan kritizálta a puszta tények közvetítését, mint az oktatás célját. Dewey az oktatást gyakran a társadalmi változás mechanizmusaként írta le, kijelentve, hogy "az oktatás a társadalmi tudatban való részvétel folyamatának szabályozása; és hogy az egyéni tevékenység e társadalmi tudat alapján történő kiigazítása az egyetlen biztos módszer társadalmi újjáépítés”.Dewey, John (1897) My Pedagogic Creed New York: E. L. Kellogg & Co. Retrieved 18 September 2020. Freire munkája újjáélesztette ezt a nézetet, és kontextusba helyezte a kortárs nevelési elméletekkel és gyakorlatokkal, megalapozva a később kritikai pedagógiának nevezett tevékenységet.
A csend kultúrája Freire szerint az egyenlőtlen társadalmi viszonyok létrehozzák a „csend kultúráját”, amely negatív, passzív és elfojtott énképet kelt az elnyomottakban; A tanulóknak tehát kritikai tudatot kell kialakítaniuk annak felismeréséhez, hogy a csend kultúrája az elnyomásra jött létre. A csend kultúrája azt is okozhatja, hogy „az uralt egyének elveszítik azokat az eszközöket, amelyekkel kritikusan reagálhatnak a domináns kultúra által rájuk kényszerített kultúrára”.
A társadalmi, faji és osztálydinamikát a konvencionális oktatási rendszerbe fonódónak tartja, amelyen keresztül ez a csendkultúra megszünteti azokat a „gondolkodási utakat, amelyek a kritika nyelvéhez vezetnek”. Cited in
Örökség és fogadtatás