+ Thesszaloniki ediktum Eredeti cím Cunctos populos Típus császári ediktum, valláspolitikai jogszabály Kibocsátó I. Theodosius; a Codex Theodosianus felirata szerint Gratianus és II. Valentinianus nevében is Keltezés 380. február 27/28. Kiadás helye Thesszaloniké Forráshely Codex Theodosianus 16,1,2; Codex Justinianus 1,1,1 Tárgy a nikaiai hitet valló katolikus kereszténység császári elismerése; az eltérő keresztény irányzatok eretnekké minősítése
A thesszaloniki ediktum vagy latin kezdőszavairól Cunctos populos 380-ban kiadott római császári rendelet volt, amelyet a későbbi jogi gyűjtemények Gratianus, II. Valentinianus és I. Theodosius császárok közös rendelkezéseként őriztek meg. A rendeletet Thesszalonikében bocsátották ki, és a Codex Theodosianus felirata szerint a konstantinápolyi néphez címezték. A modern kutatás jelentős része szerint tényleges kezdeményezője és kibocsátója Theodosius volt, aki a keleti birodalomrész uralkodójaként a keleti keresztény viták rendezésére törekedett.
A rendelet a nikaiai trinitárius hitet valló keresztényeket nevezte „katolikus keresztényeknek”, és az ettől eltérő keresztény irányzatokat eretneknek minősítette. Szövegében a Damáz római püspököt és Péter alexandriai püspököt jelölte meg a helyes hit kortárs mércéiként. Ez a megfogalmazás a római és alexandriai szék tekintélyét hangsúlyozta, és a nikaiai hit mellett álló nyugati és alexandriai egyházi irányvonalat tette császári normává.
A thesszaloniki ediktumot gyakran úgy jellemzik, mint amely a kereszténységet vagy szűkebben a nikaiai kereszténységet a Római Birodalom államvallásává tette. Ez a megfogalmazás azonban magyarázatra szorul. A rendelet nem a pogány kultuszok általános betiltásáról szólt, és nem a birodalom teljes vallási életét szabályozta egyetlen aktussal. Közvetlen célja a kereszténységen belüli tanbeli egység császári meghatározása volt, különösen az arianizmus és más nem nikaiai irányzatok visszaszorítása érdekében. Tágabb értelemben mégis a katolikus-nikaiai hit császári valláspolitikai normává tételének egyik legfontosabb állomása volt.
Történeti háttér
A 4. században a Római Birodalom valláspolitikája jelentős átalakuláson ment keresztül. Nagy Konstantin és Licinius 313-ban a milánói ediktummal biztosították a keresztények vallásgyakorlásának szabadságát. Ez nem tette a kereszténységet kizárólagos állami vallássá, de megszüntette a korábbi üldözés jogi alapjait, és lehetővé tette az egyház nyilvános intézményes működését.
A kereszténység állami elismerése után azonban a belső tanbeli viták politikai jelentőségre tettek szert. A legsúlyosabb vita az ariánus irányzat és a nikaiai hitet valló püspökök között bontakozott ki. Arius tanait a 325-ös nikaiai zsinat elítélte, de az arianizmus és a hozzá kapcsolódó különféle irányzatok a 4. században továbbra is jelentős befolyással rendelkeztek, különösen a keleti birodalomrészben.
A császári hatalom a 4. században nem egyszer avatkozott be az egyházi vitákba. A császárok zsinatokat hívtak össze, püspököket száműztek vagy támogattak, és vallási kérdésekben jogszabályokat adtak ki. A korszakban a vallási egységet nem pusztán magánhitbeli kérdésnek, hanem a birodalmi rend, a közbéke és az állami stabilitás ügyének tekintették. A thesszaloniki ediktumot is ebben a késő római vallás- és államfelfogásban kell értelmezni.
Theodosius és a keleti birodalomrész helyzete
Valens császár 378-ban az hadrianopolisi csatában elesett. A vereség súlyos katonai és politikai válságot idézett elő a keleti birodalomrészben. Gratianus 379-ben Theodosiust nevezte ki keleti társuralkodóvá. Theodosius Hispániából származott, és a nikaiai hitvalláshoz kötődött. Uralkodásának első időszakában azonban még nem vonult be Konstantinápolyba, hanem hosszabb ideig Thesszalonikében tartózkodott.
A keleti birodalomrészben ekkor erős volt az ariánus és homoiánus befolyás. Konstantinápolyban a nikaiai hívek püspöke, Nazianzi Szent Gergely, csak korlátozott helyzetben működött, míg a főváros jelentős templomai a homoiánus irányzathoz tartozó püspök, Démophilosz kezén voltak. Theodosius valláspolitikája ezért nem elvont hittani nyilatkozatként, hanem konkrét keleti egyházpolitikai helyzetre adott válaszként is értelmezhető.
A keltezés kérdése
A rendelet hagyományos dátuma 380. február 27. A Codex Theodosianus latin keltezése szerint a rendelet III Kalendas Martias, vagyis március kalendae-ja előtti harmadik napon kelt Thesszalonikében. A római inkluzív naptári számítás miatt ezt a szakirodalom egy része február 27-re teszi. Más kutatók szerint mivel 380 szökőév volt, a pontos naptári megfelelés február 28. lehetett.
A szócikkekben és kézikönyvekben ezért mindkét dátum előfordul. A magyar és nemzetközi szakirodalomban a február 27-i forma a legismertebb, de a naptári problémát érdemes jelezni, mert a latin keltezés értelmezése nem teljesen egyértelmű. A rendelet történeti jelentőségét ez a kronológiai kérdés nem érinti.
A rendelet kibocsátója
A Codex Theodosianus felirata szerint a rendeletet Gratianus, Valentinianus és Theodosius augustusként adta ki. A késő római jogi gyakorlatban a császári konstitúciók gyakran valamennyi uralkodó nevén szerepeltek, még akkor is, ha ténylegesen az egyik birodalomrész uralkodója kezdeményezte és bocsátotta ki őket. Emiatt a szakirodalom különbséget tesz a jogi felirat és a tényleges politikai kezdeményezés között.
Sáry Pál római jogi elemzése szerint a Cunctos populos tényleges kibocsátója Theodosius volt, aki Thesszalonikében, még a keleti fővárosba való bevonulása előtt határozta meg a maga valláspolitikai irányát. A rendelet közös császári név alatt való fennmaradása ugyanakkor azt mutatja, hogy a későbbi kodifikáció a birodalom egységes jogrendjébe illesztette az intézkedést.
A latin szöveg
A rendelet a Codex Theodosianus 16. könyvében, a De fide catholica cím alatt maradt fenn. Latin szövegének kezdő szavai alapján nevezik Cunctos populos ediktumnak:
Imppp. Gratianus, Valentinianus et Theodosius AAA. Edictum ad populum urbis Constantinopolitanae. Cunctos populos, quos clementiae nostrae regit temperamentum, in tali volumus religione versari, quam divinum Petrum apostolum tradidisse Romanis religio usque ad nunc ab ipso insinuata declarat quamque pontificem Damasum sequi claret et Petrum Alexandriae episcopum virum apostolicae sanctitatis, hoc est, ut secundum apostolicam disciplinam evangelicamque doctrinam Patris et Filii et Spiritus Sancti unam deitatem sub parili maiestate et sub pia Trinitate credamus.
A rendelkezés második része határozza meg, hogy kik viselhetik a „katolikus keresztények” nevét, és milyen joghátrányok érhetik az eltérő hitvallású keresztényeket:
Hanc legem sequentes Christianorum catholicorum nomen iubemus amplecti, reliquos vero dementes vesanosque iudicantes haeretici dogmatis infamiam sustinere nec conciliabula eorum ecclesiarum nomen accipere, divina primum vindicta, post etiam motus nostri, quem ex caelesti arbitrio sumpserimus, ultione plectendos.
Magyar fordítás és értelmezés
A rendelet értelme magyarul a következőképpen adható vissza:
Azt akarjuk, hogy mindazok a népek, akiket kegyelmes kormányzatunk mérséklete igazgat, abban a vallásban éljenek, amelyet az isteni Péter apostol a rómaiaknak adott át, s amelyet a hagyomány szerint mindmáig őrzünk; amelyet nyilvánvalóan Damáz főpap, valamint Péter, Alexandria apostoli szentségű püspöke is követ. Ez pedig azt jelenti, hogy az apostoli fegyelem és az evangéliumi tanítás szerint az Atya, a Fiú és a Szentlélek egy istenségét valljuk egyenlő méltóságban és szent Háromságban.
Azokat, akik ezt a törvényt követik, megparancsoljuk, hogy a katolikus keresztények nevét viseljék. A többieket pedig, akiket eszteleneknek és őrülteknek ítélünk, eretnek tanításuk miatt infamia sújtsa; gyülekezőhelyeik ne viseljék az egyházak vagy templomok nevét, s először az isteni bosszú, majd pedig a mennyei döntésből fakadó császári megtorlás sújtsa őket.
A magyar szakirodalomban ismert Hahn István-féle fordítás a rendelet erőteljes retorikáját jól érzékelteti, de a jogi részletekben néhány ponton magyarázatra szorul. Különösen fontos az infamia kifejezés, amely nem pusztán „gyalázatos név” viselését jelentette, hanem római jogi hátrányt is. Az infamia bizonyos személyi és közjogi következményekkel járhatott, például rangok, méltóságok, társadalmi elismerés vagy jogi cselekvőképesség korlátozásával.
A conciliabula eorum ecclesiarum nomen accipere fordítása szintén vitatott. A kifejezés nem egyszerűen azt jelenti, hogy az eretnek közösségek nem nevezhetik magukat egyháznak, hanem azt is, hogy gyülekezőhelyeik nem viselhetik az egyházi templomok nevét, és így a császári rendelkezés a nem nikaiai keresztények templomhasználatát is korlátozta.
Damáz pápa, Alexandriai Péter és Ascholius szerepe
A rendelet szövege két kortárs püspökre hivatkozik: Damázra, Róma püspökére és Péterre, Alexandria püspökére. A szöveg szerint azt a hitet kell követni, amelyet Damáz és Péter vallanak. A rendelet így a római és alexandriai püspöki szék nikaiai tekintélyét emeli ki. Ez különösen jelentős volt, mert Alexandria a 4. századi ariánus vitákban Atanáz révén a nikaiai ortodoxia egyik fő központja volt, Róma pedig a nyugati nikaiai álláspont fontos támasza.
A rendelet keletkezésével kapcsolatban a források gyakran említik Ascholius vagy Acholius thesszaloniki püspököt is, aki nikaiai hitű főpap volt. Egyháztörténeti források szerint Theodosiust később, súlyos betegsége idején ő keresztelte meg Thesszalonikében. A régebbi elbeszélések olykor azt sugallják, hogy a keresztség közvetlenül megelőzte az ediktum kiadását. Az újabb kronológiai elemzések szerint azonban valószínűbb, hogy Theodosius előbb bocsátotta ki a rendeletet, majd később betegedett meg és keresztelkedett meg.
Ezért óvatosan kell kezelni azt az állítást, hogy a rendeletet közvetlenül Damáz pápa vagy Ascholius „diktálta” volna. Valószínű, hogy Theodosius teológiai környezetében nikaiai püspökök és tanácsadók is szerepet játszottak, de a dokumentum jogilag császári konstitúció volt, nem pápai vagy püspöki rendelet.
A rendelet személyi és területi hatálya
A Cunctos populos kezdőszavai első látásra azt sugallhatják, hogy a rendelet a császár minden alattvalójára vonatkozott. A szöveg tartalma alapján azonban a kutatók jelentős része szerint közvetlen személyi hatálya a keresztényekre, azon belül is az eltérő keresztény hitvallású csoportokra irányult. A rendelet nem a zsidók vagy a pogányok vallási gyakorlatát szabályozta, hanem a keresztények között határozta meg, mely irányzat viselheti a „katolikus keresztény” nevet.
Területi hatálya szintén vitatott. A Codex Theodosianus szerint a rendelet Konstantinápoly népéhez szólt, ami alapján egyes kutatók helyi, a fővárosra vonatkozó rendelkezésként értelmezik. Mások szerint a konstantinápolyi címzés nem zárja ki szélesebb hatályát, mert a fővárosban kihirdetett rendelkezés politikai és egyházi mintaként szolgált a keleti birodalomrész számára. Sáry Pál álláspontja szerint a rendelet elsősorban a keleti birodalomrész keresztényeire vonatkozott.
A rendelet egész birodalomra kiterjedő hatályát óvatosan kell megfogalmazni. A jogi gyűjteményekben ugyan három császár nevében szerepel, de a tényleges történeti helyzet keleti valláspolitikai problémákhoz kapcsolódott. A nyugati birodalomrészben Gratianus már korábban is hozott eretnekellenes rendelkezéseket.
A rendelet célja
A thesszaloniki ediktum közvetlen célja a kereszténységen belüli egység császári meghatározása volt. Theodosius a nikaiai hitvallás alapján kívánta rendezni a keleti egyházszakadásokat és vitákat. A rendelet elsősorban az arianizmus és a hozzá kapcsolódó homoiánus irányzatok ellen irányult, amelyek a 4. században jelentős egyházi és politikai befolyással rendelkeztek.