Az Erfurti Szűz Mária-székesegyház (), vagy ismertebb és rövidebb nevén erfurti dóm Türingia székhelyének, Erfurtnak legfontosabb és legrégebbi egyházi épülete. A templom 81,26 méter magas, és legfőbb nevezetessége a világ legnagyobb szabadon lengő középkori harangja, a Gloriosa. A templom csak rövid ideig, a 8. század közepén volt püspöki székhely, és a középkor folyamán a 19. század elejéig a Mária-kolostor kollégiumának székhelye volt. 1994 óta ismét az újonnan létrehozott Erfurti egyházmegye székesegyháza és a székesegyházi káptalan székhelye.
Története
A kora középkori és román templom A mai Szűz Mária-templom első elődjét állítólag Bonifác püspök építtette 752-től; nem tudni, hogy ez hol és milyen formában történt. Az 1991-ben egy orgonaszerelés alkalmával végzett régészeti vizsgálatok során a mai hajó nyugati oldalán, három méter mélységben egy egyszerű falazatból készült nyugati apszist találtak, amely a 9. századra datálható. Wolfgang Timpel ásatásvezető lehetségesnek tartotta, hogy már az első templomhoz tartozott, és a 8. században épült. Az újbóli vizsgálat kimutatta, hogy ez az apszis egy újabb korból, valószínűleg a 12. századból származik.
A templomot 1117-ben említik először írásban. Erfurt főtemplomának, a major ecclesiának az összeomlásáról 1153-ban számoltak be. 1154-ben megkezdődött egy késő román kori bazilika építése a mai Dóm-hegyen. Nem lehet azonban teljes bizonyossággal feltételezni, hogy a Bonifác-féle templom 1153-ig állt, és azt sem, hogy az épület valóban összeomlott volna. Sokkal valószínűbb, hogy a kanonokok és a mainzi érsek azért építtettek új templomot, mert nem akartak lemaradni a szomszédos Szent Szeverin-templom és a Szent Péter-kolostor újjáépítésétől, amely 1142-ben tűzvészben pusztult el. Lehetséges azonban, hogy a tűz részben a Mária-templomra is átterjedt.
Az építkezés gyorsan haladt, mivel 1154-ben az építkezés során két temetkezést fedeztek fel, amelyeket a szentéletű püspökök, Adolar és Eoban maradványaiként azonosítottak, ami a hamarosan következő adományokkal és felajánlásokkal együtt jelentősen hozzájárult az építkezés finanszírozásához. A templom 1170-ben már használható volt, mivel ebben az évben I. Barbarossa Frigyes császár lovaggá ütötte itt III. Lajos türingiai tartománygrófot, Vaskezű Lajos fiát.
A székesegyház berendezésének két legrégebbi darabja is ebből az időszakból származik, az úgynevezett „Wolfram-gyertyataró” és a stukkóból készült román kori Madonna, mindkettőt 1160 körülre datálják. A Wolfram-gyertyatartó egy két kinyújtott kezében gyertyát tartó férfit ábrázoló bronzszobor, amely valószínűleg a magdeburgi öntödében készült, és Németország egyik legrégebbi szabadon álló bronzszobra. A szobor neve nem az azonos nevű kémiai elemre utal, hanem az adományozó Wolfram személyére, akit feleségével együtt „Hiltiburc” néven neveznek meg a függő övvégeken található cizellált feliratban, nagy valószínűséggel azonos volt egy mainzi miniszteri Wolframus scultetusszal, aki 1157-ben kétszer is szerepel oklevelekben.
A templomot 1182. június 20-án szentelték fel. Valószínűleg ez volt a teljes felszentelés időpontja, bár ekkorra még nem fejeződött be az összes építési munka. Ezt erősítik meg a tornyok befejezéséről szóló hírek és az 1253. október 5-i újabb felszentelés, amelyet gyakran a román stílusú épület befejezéseként említenek, különösen a régebbi szakirodalomban. Ez azonban csakis az átalakítási vagy bővítési munkálatok utáni újraszentelés lehetett. Valószínűleg a szentély boltozatára utal, amely legalább 1238-ig lapos tetővel rendelkezett.
Az 1184-es erfurti latrinabaleset során a székesegyházi provizórium tanácstermének nagy része VI. Henrik király, később német-római császár látogatása alatt leszakadt. A jelenlévők közül mintegy 60-an, köztük a nemesség számos tagja, többnyire úgy haltak meg, hogy a második emeletről az alatta lévő latrinagödörbe zuhantak, és megfulladtak az ürülékben.
A 12. század második feléből származó román stílusú épületből, amely egy kereszt alaprajzú bazilikáris elrendezésű templom volt, megmaradtak a tornyok alépítményei, amelyek mindegyike két négyzet alaprajzú pinceszintű, valamint a nyugati oldalon csatlakozó kórus helyiségek és a kereszthajó egyes részei. A nyolcszöggé összeolvadó toronyszintek a 12. század végéről és a 13. század első feléből származnak. A déli torony 1201-ben, az északi torony 1237-ben készült el; később mindkettőt többször módosították, majd a 15. században átépítették.
Gótikus átépítések Más székesegyházakhoz és kollégiumokhoz hasonlóan a gótikus korszakban is egyre nagyobb és világosabb lett a templom és azon belül is a kórus, mivel a székesegyházi kanonokok számára már nem volt elegendő hely. Számuk több alapításnak köszönhetően jelentősen megnövekedett, és több mint 100, ünnepnapokon akár 300 klerikus is részt vett az ünnepi szentmiséken.
Az 1280-as években ezért megkezdődtek a munkálatok egy új, nagyobb, poligonális végű kórus hozzáépítéséhez. Az első kórusbővítményt 1290-ben szentelték fel. Ezután kezdődött a központi torony bővítése, amely 1307 előtt fejeződött be. Ez szolgált haranglábként a mindenkori Gloriosa harang számára, amelyet először 1251-ben szenteltek fel. Időközben a harangot többször újraöntötték, az utolsó alkalomra 1497-ben került sor, ekkor készült a mai harang.
Mivel a bővítés nem bizonyult elégségesnek, így a 14. században a kórust ismét jelentősen kibővítették, és a templom többi részén is kiterjedt átépítéseket végeztek. Az 1349-ben folytatódó, 5/8-os végződésű, úgynevezett magas kórust az 1370 és 1372 között regnáló Friedrich Rudolf von Stollberg, Constancia szuffragén püspöke szentelte fel. A székesegyház a kor népszerű építőanyagából, seebergi homokkőből épült, amely a Gotha melletti Großer Seebergről származik.
Külön említést érdemel a kései gótikus ólomüvegablak-ciklus (1370-1420 körül) a magas kórusban, amely az egyik legjobban megőrzött Németországban, valamint a kórus nagyrészt eredeti belső díszítése. A kórus karzatát 1329-ben készítették. Dendrokronológiai datálása azt mutatja, hogy az építési munkálatok tervezése jóval előrébb járt a tényleges építés állásánál. 1329-ben a magas kórus falainak csak a legalsó méterei készültek el, az építkezés megszakítása után csak 1349-ben itt folytatódott a munka.
A kórus hatalmas alépítményeken áll, amelyeket 1329-ig kellett felépíteni a székesegyházdomb keleti irányú mesterséges meghosszabbításához. Ezeket az alépítményeket cavatesnek nevezik, ami a latin cavare = „kivájni” szóból származik. A középkorban és az újkorban is épültek itt házak, amelyeket a 19. században lebontottak. A kórus jelenlegi megjelenése is ebből az időszakból származik, amikor a fal tetején lévő attika és a fiálék, a támpillérek előtti szentek szobrai és egyéb berendezési tárgyak újonnan készültek. Ezzel szemben a külső szószék az egyik kávaoszlopon még középkori. Az altemplom – a kripta elnevezés nem lenne teljesen helytálló – a káptalanházzal egy időben épült, és 1353-ban szentelték fel. A gótikus altemplom egyszerre volt istentiszteletek körmenetek helyszíne. A feljegyzések szerint a Szent Vér-körmenetet a kórus körül végezték, ebben a funkciójában nem igényelt közvetlen átjárhatóságot a templomhoz, de a körmenethez két szemközti ajtóra volt szükség.
A kápolnák építésével egy időben, 1330 körül az északi kereszthajó szögleténél egy szabályos háromszög alaprajzú boltozatos főbejáratot emeltek. Ez mindkét irányba egy-egy gazdagon díszített bélletes portállal rendelkezik, amelyeken a tizenkét apostol, valamint a bölcs és a bolond szüzek példabeszédbeli történetének szoborfigurái láthatók, amelyet Ecclesia és Synagoga szimbolikus szoborpárosa szegélyez. A bejáratok fölött látványos mérműves díszítés látható. Összességében ez a megoldás szokatlan, mivel a székesegyháznak nincs reprezentatív, portállal ellátott nyugati homlokzata, hanem északkelet felől látható. Ez elsősorban a dombon korlátozottan rendelkezésre álló hely miatt van így, amelyet még meg kellett osztani a mellette álló Szent Severus-templommal és a székesegyháztól keletre fekvő fontos középkori várossal is.
Egy 1452-ből származó jelentés szerint a templomhajót az összeomlás veszélye fenyegette. Bár ez nem teljesen valószínűtlen, mivel a román kori hajó még használatban volt, valószínűleg inkább a szomszédos Szent Severus-templomhoz hasonló modern épület iránti vágy késztette az új templom építésére, mivel az már a 14. század közepén kapott egy új templomhajót egy tűzvészt követően.
1455-ben a templomhajót végül lebontották, és megkezdődött egy új, késő gótikus csarnoktemplom építése. Az átalakítás oka nyilvánvalóan az volt, hogy a kanonokok több helyet akartak biztosítani a gyülekezet számára. Az építkezés finanszírozásához azonban a polgári lakosság önálló hozzájárulása is jelentős lehetett. A templom 1465 körül újra használatba vehető volt, mivel a nyugati portálon keresztül egy úrnapi körmenetről is tudósítanak. Nem ismert, hogy a templomhajó mikor készült el. A késő gótikus csillagboltozat a kereszthajó déli oldalán valószínűleg szintén a 15. század utolsó harmadából származik, és feltehetően egykor Szent Adolar és Szent Eoban ereklyéit tartalmazó tumbák helyét jelölte, ezek ma az altemplomban láthatók.
A középkori klauzúra épületei A világiak elől elzárt klauzúra kiépülése is a 13. században vette kezdetét. A székesegyháztól délre fekvő kerengő ma három részre tagolódik, és egy kis kerengőudvart vesz körül. A nyugati és a déli oldalon a hagyományos egyhajós kerengőszárnyak találhatók, míg az északi szárnyat a késő gótikus hajó építésekor lebontották. Ezzel szemben a keleti kerengőszárnyat kéthajós kialakításban építették fel,ez az úgynevezett úgynevezett Kunigunda-csarnok. A termet a káptalani ülésekhez használták, és valószínűleg a tornyok 1230/1240-es befejezésével egy időben épült. A kerengő többi részét a 13. század közepétől a 14. század közepéig szakaszosan építették és alakították át, a keleti szárnyat pedig utólag, a 14. század közepén boltozták be. A klauzúra épületeit a következő időszakban, különösen a 19. században szintén jelentősen átalakították. A keleti szárnyban lévő Szent Kelemen és Justus- kápolna egyhajós, csillagboltozatos, 5/8-os végződésű terem, amely 1455-ben készült el, és tengelye a korabeli német templomok egy részéhez hasonlóan szintén észak felé elhajlik.
Újkori átépítések A harmincéves háború alatt a város és a templom többször is tulajdonosváltáson ment keresztül; időnként a kolostort fel akarták oszlatni és átadni a jezsuitáknak, amit a káptalan megakadályozott. 1697 és 1706 között készült el a hatalmas barokk főoltár, amelyet a kórusban helyeztek el, hogy a liturgikus ünnepeknek grandiózusabb keretet adjon, és a külvilág felé is demonstrálja a mainzi érsek győzelmét a protestáns város felett. A mainzi érsek egyre inkább elvesztette érdeklődését a kolostor iránt, és a 17-18. században alig végeztetett karbantartási munkálatokat. Miután a tornyok 1717-ben leégtek, csak egy lapos szükségtetőt húztak fel a helyükre.
A napóleoni háborúk idején a Domberget és a Petersberget erőddé alakították, a székesegyházat pedig a megszálló francia csapatok istállónak használták. Az 1813-as felszabadító háborúk során a bombázások során a Dóm tér teljes sűrű beépítése a kúriával együtt megsemmisült. A székesegyházi kolostort 1803-ban, majd végül 1837-ben a szekularizáció során feloszlatták, és ettől kezdve plébániatemplomként szolgált. 1854-ben a templomot provizoriális plébániatemplommá emelték. 1828-ban az akkor már Porosz Királysághoz tartozó Erfurtban átfogó purista restaurálási és átalakítási program kezdődött, amelynek során a késő gótikus kontytetőzetet 1868-ban alacsonyabb nyeregtetőre alakították át. Ezek az intézkedések nagyrészt 1900 körül fejeződtek be. Az erfurti dóm ekkor érte el a pontos mérések szerinti 81,26 méteres magasságát.